NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-28 07:35 Összes olvasás: 63896| 676. | [tulajdonos]: ... | 2020-12-16 14:25 | <<„Én csak egy pontból látok, de létezésemben minden irányból néznek.” (Lacan)
(„nyugtalanító különösség”)
Ludwig Wittgenstein ismert nyelvfilozófiai megállapítása, mely szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, kultúrtörténeti környezetben értelmezve nem más, mint a kulturális neurózis egyik legfőbb forrása. Hiszen ha azt gondoljuk, illetve gondolja egy kultúra, „hogy arról hallgatni kell”, akkor úgy hallgatunk valamiről, hogy pontosan tudjuk, mi az, amiről nem beszélünk, mi az, amiről hallgatunk. E tudásunkat, ha a helyzet úgy hozza, természetesen – akár tudatosan, akár tudattalanul – el is nyomhatjuk, azt azonban már nem akadályozhatjuk meg, hogy olykor-olykor, a legváratlanabb pillanatokban felszínre ne bukkanjon. Jóllehet e neuralgikus pontok kultúráról kultúrára változhatnak, abban mégis közösek, hogy hiába akarják e kényes tartalmakat elnyomni, elhallgatni, örökösen, kísértetiesen visszatérnek, makacsul újra és újra a felszínre bukkannak.
Nádas Péter Párhuzamos történetek című monumentális regénye (2005) kérlelhetetlen kitartással, nekifeszüléssel a magyar és európai kultúrában ily módon elhallgatott, elnyomott tartalmak felszínre hozásán és bemutatásán munkálkodik. Ezzel párhuzamosan Forgács Péter egész életműve, s azon belül a W.-projekt, ugyanilyen kérlelhetetlenséggel tűzi ki célul, hogy a vizualitás eszközeivel tegye a kollektív emlékezet részévé ezeket az elnyomott, elhallgatott tartalmakat. Párhuzamos életművük mára már megkerülhetetlen részei a magyar, illetve az európai emlékezetkultúrának. Nádas regényének építményében a párhuzamosság elve éppen az ismétlődő felszínre bukkanás tényét szcenírozza a legváltozatosabb narratív időkben és terekben. Az ismétlődés mindig egyfajta kísérteties hatást is létrehoz, amennyiben a más és más alakban és alakzatban felbukkanó, mégis ismerős motívumok és szereplők nemcsak az olvasót, hanem a regényben bemutatott világot is kísértenék. E kísértetiesség talán nem más, mint a történelem szelleme, ami egy-egy adott kultúrában körvonalazódik, és szereplőit addig nem hagyja nyugodni, amíg fel és el nem ismerik annak, ami: kultúrájuk esszenciális, megkerülhetetlen alkotóelemének.
Sigmund Freud „A kísérteties” című, az első világháború traumája okán született tanulmányában azt írja: „A kísérteties olyasvalami, aminek rejtve kellett volna maradnia, de mégis előtérbe nyomult.”1 Az eredeti német „das Unheimliche” kifejezés zavarbaejtően sokféle jelentésárnyalatát a különböző nyelveken sokféleképpen igyekeztek visszaadni (így pl. angolul „uncanny”, franciául pedig „l’inquiétante étrangeté” lett belőle, az arab és héber nyelvben viszont egybeesik a „démoni”, illetve „hátborzongató” szavakkal), ám egy változat sem tudta visszaadni az eredetiben rejlő unikális, etimológiai kettősséget, nevezetesen azt, hogy olyasvalamiről van szó, ami az ismerősnek, a familiárisnak, az otthonosnak és az idegennek egyfajta zavarba ejtő keveréke. Mindenesetre a magyar változat képes kifejezni legalább azt a jelentésrétegét, amely valaminek a visszatérő, kísértő jellegére utal, valamire, ami nem hagy nyugodni, ami nem ereszt, bárhogy is szeretnénk. E tanulmánya tárgyát képező jelenséget Freud éppen egy kísérteties történet, E. T. A Hoffmann A homokember című novellája kapcsán elemzi, amelyet a szerző Éjféli mesék című válogatásában jelentetett meg. Freud szerint Hoffmann olyan szerző, „akinek a kísérteties hatások keltése olyan jól sikerült, mint még senki másnak.”>>
http://www.coltempo.hu/katalogus/ban_zsofia.html | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
