NAPLÓK: az utolsó alma
Legutóbbi olvasó: 2024-05-18 11:01 Összes olvasás: 64687| 629. | [tulajdonos]: ... | 2020-11-18 18:56 |
– Régebben minden gondolatunkat megosztottuk egymással, a sejtéseinket is.
– Régebben minden másként volt. Jegyben jártunk, nem állt köztünk senki. Most a sógornőm vagy, és Nagorno örökre közénk ékelődött.
Onneca felpattant, és az öklével verni kezdte a falat.
– A húgaimról régóta nem érkezett semmi hír – ült vissza, amikor kidühöngte magát. – Értesítettem őket apám haláláról. Reméltem, hogy elhagyják a vezeklőcellát, és részt vesznek a temetésen. De nem jöttek el. Egyedül érzem magam a testvéreim nélkül, Diago. Te is hiányzol. Nincs kivel beszélgetnem.
Válaszolni akartam, de mire kinyögtem volna valamit, belépett Nagorno .
Nehéz lett volna megállapítani, mennyi ideje hallgatózott az ajtó előtt. Hüllő módjára, nesztelenül járt, akár egy kígyó.
– Nem mondom, te aztán igazán megteszel mindent, hogy én lehessek a következő Vela gróf!– mondta köszönés helyett. – Egyszer már eltemettünk. Hányszor akarsz még meghalni?
Becsuktam a szemem. Nem volt erőm visszavágni.
– Te most menj el, drága Onneca, hagyj bennünket egyedül. Ez a hely nem neked való – parancsolt a feleségére.
Onneca felállt. Ekkor vettem észre, hogy ő a magasabb. Nem az a fajta nő volt, aki összezsugorodott, ha Nagorno felemelte a hangját.
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
