A tökéletesség útja nem a menekülés útja. Csak úgy lehetünk szentek, ha szembenézünk önmagunkkal, ha teljes felelősséggel vállaljuk életünket olyannak, amilyen, összes terhével és korlátoltságával, és alávetjük magunkat az üdvözítő tisztító és alakító tevékenységének. Valóban tragikus megfigyelni, micsoda kiábrándulás és összeomlás következik be jószándékú, de tévútra vezetett fiatalokban, mert nem tudják felfogni ezt az elemi tényt. Ezeknél gyakorlatilag szó sincs komoly vallásos odaadásról. És mégis mintha valamiképpen ők éheznének legjobban a tökéletességre. Olyan patetikus komolysággal és erővel próbálnak kitörni önmaguk börtönéből -- mert azzá lettek maguknak --, hogy az föltétlenül részvétet kelt minden jószándékú segítőben. Lelkivezetők néha elkövetik azt a hibát, hogy bátorítják a csalóka idealizmust, minden baj forrását, ahelyett, hogy megpróbálnák rávenni ezeket a szegény szenvedőket: nézzenek szembe a valósággal. Semmi jó nincs abban a beteges öngyűlöletben, amely néha alázatként szerepel. Reménytelen az olyan lelki eszmény, amelyet manicheus gyűlölet fertőzött meg a test és az anyagi dolgok iránt. Az az angelizmus, amely igazából a gyerekes önszeretet rafinált formája, nem vezethet sem lelki szabadságra, sem életszentségre. S ugyanakkor mégis küzdenünk kell, hogy féken tartsuk szenvedélyeinket, próbálnunk kell mély alázatban és önmegtagadásban elnyugtatni lelkünket, szilárdan és határozottan nemet kell tudnunk mondani rendetlen vágyainkra, sőt még egy-egy jogos óhajunkat is meg kell tagadnunk a fegyelem kedvéért.
A tökéletesség nem valami Krisztuson kívül megszerzett erkölcsi megszépülés, hogy ez képesítsen a vele való egyesülésre. Ha „tökéleteseknek” kell lennünk, amint Krisztus tökéletes, akkor törekednünk kell olyan tökéletesen emberinek lenni, mint ő, hogy egyesíthessen bennünket isteni lényével és megoszthassa velünk istenfiúságát. Ezért az életszentség nem azt jelenti, hogy kevésbé legyünk emberiek, mint a többi ember, hanem hogy inkább legyünk azok. Tehát legyen nagyobb képességünk az érdeklődésre, szenvedésre, megértésre, rokonérzésre, s egyúttal a humorra, örömre, az élet jó és szép dolgainak értékelésére. Következésképpen nem egyéb karikatúránál az úgynevezett „tökéletességnek” az az útja, amely egyszerűen lerombol vagy kiüresít emberi értékeket pontosan azért, mert emberiek, azzal a céllal, hogy valaki elkülönítse magát a többi embertől csodálat tárgyaként. A szentség ilyen eltorzítása bűn a Megtestesülésbe vetett hit ellen. Megvetés tanújele az iránt az emberiség iránt, amelyért Krisztus nem habozott meghalni a kereszten.
Ne hangsúlyozzuk a kelleténél jobban a sötétség és megpróbáltatás elemét a keresztény életben. A hívő keresztény számára a sötétség megtelik lelki világossággal és a hit új dimenziót kap – a megértés és bölcsesség dimenzióját. „Boldogok a tisztaszívűek, ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Nem az tehát a tökéletes keresztény, aki képtelen vétkezni és fölötte áll minden erkölcsi gyöngeségnek, hanem az, akit már nem zavarnak meg a jelen élet szomorúságai és gyarlóságai, mert szeme megnyílt a krisztusi kegyelem teljes kiterjedésének felismerésére. Istenbe vetett bizalma tökéletes, mert hogy úgy mondjuk, immár tapasztalatból „tudja”, hogy Isten nem hagyhatja cserben (és ez a tudása mégis egyszerűen odaadó hitének egy új dimenziója). Isten kegyelmére tökéletes bizalommal válaszol.
(Thomas Merton: Élet és életszentség -- részlet)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
