NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 07:52 Összes olvasás: 63704| 45. | [tulajdonos]: művészet-e ledobni a textilt | 2018-02-15 12:32 | ÓDA A TEGNAPI ÉS A HOLNAPI ASSZONYOKHOZ
(Vas István és Fekete Vince verse)
Vas István : Óda a tegnapi asszonyokhoz.
De szépek vagytok , tegnapi asszonyok!
Hamvadó szemetekben még néha felragyog
A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon,
És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
Hivott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy -
Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.
És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!
Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok -
Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!
És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázató tűz?
Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.
Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
A lábszárcsontok, a csodatudó újjak, csigolyák, perecek.
S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
Azóta átragyogott idefönt minden homályt
S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.
FEKETE VINCE:
Óda a holnapi asszonyokhoz
(Vas István emlékére Tóth Krisztinának)
Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,
és hol van fénytelen szemetek,
melyben, mint napnyugvásban izzón
még felragyog tegnapi tüzetek?
Még csak harminc, még csak
negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,
kedvesek, hol van meggyötört
arcotok, szarkalábas szemetek?
Elnézem még izmos, ruganyos
lábatok, a még-még elfogadható
feneket, a szülés után kicsit
meglöttyedt melleket,
nézem egyre fakuló fényetek,
ó, ti drága harminc- vagy
negyvenévesek.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
ti majdani zsémbesek,
majdani hervatagok,
Lillák, Annák, Júliák,
Flórák, Ginák, Erzsébetek,
ti, hűek, és ti hűtlenek,
ragaszkodók, ellenségesek,
szeretők, és szeretni képtelenek,
ma még harminc, holnap negyven,
aztán már lassan ötvenévesek,
fáradtak, fásultak, viseltesek.
Benne vagytok
minden vasalónyomban,
minden kimosott ingben,
zokniban, és minden ízben,
minden falatunkban,
hajunk hosszában, stuccolt
barkónkban, bajuszunkban.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
csontjaink mellé kerülnek majd
a csontjaitok, s boldogok
lesztek velünk, mint mikor
nyugodtak voltunk és fiatalok,
és szerelmesek.
(A képen Hyman Bloom: The Old Woman)
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 43. | Vezsenyi Ildikó: Hét kocka | 2018-02-15 12:08 | Az első kocka a fogantatás, vagy öntudatra ébredés előtti, az utolsó, a halál utáni. Legtöbbünk számára mindegyik ismeretlen.
Hogy miért kockák? Mert az élet, láthatóan, három dimenzióban zajlik. Talán. Nekem ezek jutottak eszembe.
Egyébként a Nagyvárosi ikonokat középiskolás koromban forgattam nagy szeretettel. Abban olvastam ezt a verset. Meg van nekem is. | |
| 42. | [tulajdonos]: enmagunk előtt is | 2018-02-15 11:19 | József Attila: IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.
1924 nyara | |
| 41. | [tulajdonos]: miről szól a vers | 2018-02-14 23:39 | „Hét kocka van.
Az elsőt nem tudom.
A második: utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben: éhség és kenyér.
A hatodik kockában csönd van.
A hetedik kockát nem ismerem.”
(Pilinszky János: KZ-oratórium-részlet) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 39. | [tulajdonos]: mintha | 2018-02-14 16:38 | – A sivatagból jöttél?
– Áthajtottam a homokon.
– És megégetett a nap?
– Rám sütött.
– És betemetett a szél?
– Rám fújt.
Hosszú ideig hallgattak.
– Mintha panaszkodtál volna – szólalt meg végül a bozót remetéje.
Akár egy dobra ütöttek volna, úgy támadt a lányra ez a hang. Súlyosan, nagyon telten.
– Én? – riadt fel Szávitri. – Panaszkodtam?
– Mintha panaszkodtál volna, hogy a bozót beléd karmolt.
– Egyetlen szavammal sem akartam panaszkodni.
– De az arcod véres!
A remete hangja megrovó és szigorú volt. Szávitri bűnbánóan lehajtotta fejét.
– Elfelejtettem letörülni.
– És azt mondtad: a szél rád fújt, a nap rád sütött. A bőrödben, a gyulladt szemedben van a panasz. Tanuld meg az alázatot, lányom. Alázatosnak, sokkal alázatosabbnak kell lenned, különben a nap még tüzesebben fog égetni, s a szél még jobban megperzsel. Feledkezz meg a testről, feledkezz meg a fájdalomról. És ha a tüske hegyes, saját magad szúrd a bőröd alá. A bozót remetéje ekkor elhallgatott. Úgy hallgatott, mintha késsel metszette volna el a szavát. Lefeküdt, többé egy szót sem szólt.
(Illés Endre „Szávitri”-jéből)
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 38. | Vezsenyi Ildikó: kívülről szemlélve | 2018-02-13 14:42 | | Világéletemben gyűlöltem a sejtelmes minősítgetéseket, az ítélkezéseket., a fölényeskedő kiszólákosat a sánc mögül. Embergyűlöletről vallanak. Ha magamban fedeztem fel, magamban is. | |
| 37. | [tulajdonos]: fear/joy of missing out | 2018-02-13 13:48 | Ha a világ darabjaira hull, „én kellek hozzá, hogy összerakjam”?
Nehéz nem beszállni a világ-visszazökkentő műveletbe. Író-alkotó embernek különösen.
Meg kellene próbálni néha (gyakran) mégis. A beavatkozásról való lemaradás félelme helyett megélni a távolmaradás örömét. Nem felejtve, hogy fél lábbal muszáj mindig a tudatlanság törpéin taposni. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 36. | weinberger: lebeg | [tulajdonos]: lebegő szigetek -urók | 2018-02-13 13:21 | | Érdekes a bejegyzés szóhasználata. Ha jól emlékszem nagyon régről a fizikai definíciókra, akkor a lebegés - úszás - felszínre kerülés - elmerülés jelensége a két érintett közeg relatív sűrűségétől (régebbi szóval: fajsúlyától) függ. Konkrét példával: Ha egy szilárd tárgy és egy folyadék sűrűsége azonos, akkor bármilyen mélyre nyomjuk le a tárgyat, az ott marad. Ha a tárgy sűrűsége kisebb, akkor a lenyomás után a felszínre jön. Ha nagyobb a sűrűsége, akkor elmerül. Ha viszont a "tárgy" képes megfelelő módon energiát közölni a folyadékkal (például csapkod a végtagjaival vagy van egy működő csavarlapátja), akkor hiába nagyobb a sűrűsége, akkor is képes a felszínre kerülni és a felszínen maradni. Persze a köznapi beszéd eltér a tudományostól, úgyhogy a bejegyzésben való használata rendben van. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
