– Mit nem képzel?! – ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.
– Hogyhogy mit képzelek?! – emelte fel a hangját az első vevő. – Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
– De az – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
– Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos – mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Mit érdekel engem a cégtulajdonos – háborgott az első vevő –, nekem aszpirin kell, és kész.
– Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
– Mi a szöszt árulna mást egy patikában? – mérgelődött az első vevő.
– Embernek fia – mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh –, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
– Lelki bajok ellen?
– Igen – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
– Tisztelt barátom – folytatta kissé ünnepélyesen –, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
– Hogy őszinte legyek – toporgott izgatottan az első vevő –, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában… bár reménykedem… de reményemet ki sem merem mondani.
– Mondja csak bátran – biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
– Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
– Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
– Van – mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh. Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
– Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
– Van egy bökkenő – mondta.
– Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
– Annyicska csak – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh –, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
– Úgy érti… – tátotta el a száját az első vevő.
– Úgy – bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Hát azt várhatja – mondta elkeseredetten az első vevő.
– Mit?
– Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
– Már miért ne történhetne meg?
– Mert azt hiszi magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
– Szívesen állok rendelkezésére – készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh –, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
– Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
– De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
– Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
– Maga nagyképű fajankó! – ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. – Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!
Hátha mégis igaza van – gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh –, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan – legyintett azonnal –, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál – hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.
"You know why I live in this neighborhood? Availability. I wanna stay close to everything. Because being on the spot I can see trouble immediately."
"Trouble is like cancer... ya gotta get it early.. If you don't get it early.. it gets too big and it kills you. That's why you gotta cut it out."
"Fear last longer then love.. friendships that are bought with money mean nothing... you see how it is around here.. I make a joke everybody laughs. I know, I am funny, but I'm not THAT funny. Its fear that keeps them loyal to me, but the trick is not to be hated."
"miért ne- kem kellene krisztusi vér hullatás árán is valódi költeményeket szereznem te még az ezüst karkötődet sem mered viselni pedig csak féldrágakő vetkezetlen volna lenne volnék ha lennék akár a pók a mesterien szőtt hálóval lesném várnám a mi mindennapi legyünket európai rím és mérték szerint" (K. S.)
Bartalis István bátyámnak bé mesternek szeretettel
ezek olyan nem-szeretem nem is igazi versek mondja a feleségem mint ahogyan az esztéta is mondotta nemrég ó a nőknek semmi sem igazi mert az esztéta már maga a szó is nőnemű olyan kifinomult legalábbis latens még akkor is ha férfiember a művelője hát persze hogy nem igazi békebeli versek miért éppen a vers legyen igazi amikor minden egyéb hogy adná ki magát ha éppen a vers kezdene költeménykedni hivalkodni igaziságával a végén luxusadót akasztanának mind a termelő mind pedig a fogyasztó nyakába miért éppen a költőktől várnátok barokkosan billegő és jóltáplált vigaszt mikor a miatyánk egy-két aszkéta igéjével is évekig elvagytok a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és ne vigy minket a kísértésbe miért ne- kem kellene krisztusi vér hullatás árán is valódi költeményeket szereznem te még az ezüst karkötődet sem mered viselni pedig csak féldrágakő vetkezetlen volna lenne volnék ha lennék akár a pók a mesterien szőtt hálóval lesném várnám a mi mindennapi legyünket európai rím és mérték szerint avagy ősi a másik jelzőt már említeni sem merem milyen nyolcasokkal antikváriumokban is ritkán kapható antik hexa- pláne pentaméterekkel amikor ma minden mikro a vers is elemi részecskék fölszabadulása hasonlat metafora szó szótag etcetera teljes önállósulása potenciális energiájuk teljes i génybevétele érdekében így hát ne várjon tőlem senki goethe-vén göltemény ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak mert társ a dalom ban élünk a mi társ a dal mi(!?) helyzetünkben meg éppenséggel nem kell elkeseredned azért benne van ezekben a nem szereted a versekben is ott van ott bujkál valami antik valami ősi majdnem európai szándék-lejtés s akár a víz alatt úszó olykor ki-kibukkan levegőt venni az értő érti a látó látja és csettint és mosolyint elégedetten s még a versben kevésbé járatosak is föl-föllélegeznek egy-egy jobban sikerült levegő vételemtől egészen eltikkadtam adj egy korty valamit s én kárpótlásul vigaszul fordítok neked valami igazit á lá sik parizien á lá bodler á lá rembo vagy legalább á lá fen dö szieklö vagy két világháború közti módon ha úgy tetszik mert azt még azért úgy ahogy kell ahogy illik testhezállón és mégis lezserül ahogyan bé mester az ország talán még egyetlen élő reverenda- és palástszabója szokott de csak nekem és családomnak mint magam a velünk együtt élőkéből magunknak fordítani és foltozni is ha éppen kifeslik valamink én rendkívül büszke vagyok bé mester kitüntető barátságára csettint hamiskásan-huncutan hunyorít mintha érezné hogy a versben az e müdet a néma e-t is ki kell ejteni méghozzá ö-nek és röviden csettint és hamiskásan hunyorít olyanformán mint amikor nincsen otthon bé néni és mi lesomfordálunk a pincébe titkon koccintani ő bízik bennem biztat csettintve hunyorítva már-már képes volnék magam is á lá bodler legalábbis á lá fen dö szieklö meg tudnám én is huszadik század-végi módra ki tudnám én is eredeti jó béke beli anyagból azt a néma hangot amit ki kell ejtenünk
A Grand Canyonban Én nem tudom miért, mindig az állomások. A régi szétbomlók, a készülők. Mindig az állomások. Itt is. Ebben az újvilágban, ebben a képtelen magasban, ahol mintha Kalevala-erdő húzódna, vagy inkább erdőhatár, innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok, s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák. Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék, amint végső, elvegyült rézporukkal beszórják még a levegőt. De itt homály. Az elhagyott állomás. Sötét fabódé, pionír-ház a prérin, novemberi fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt), a sinek végén rozsdás vasbakok. Megszűnt hegyivásút végállomása. Csontig fázom. De nem mozdulok. Az előbb még egy korcs borókafába kapaszkodva álltam a szakadék rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt és soha-többé-nem-lesz képtelenbe, a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom kőtömbjeit félősen üdvözölve, melyek ez egyszer éppen akkorák voltak, mint a geológiai gondolatok. Rájuk ismertem, nem vitás. De itt, ez az állomás, ez névre szóló. Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem. Fölemelem, magamhoz ölelem sötét csomagját, amelyet sosem fogok felbontani.
"Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon kihúzta magát, melencemellét kidüllesztette.
– Tudom, hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De segíteni akarok rajtatok, hát megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!
A reménykedő arcok elfintorodtak.
– A harc? – rebegte Bruckner Szigfrid.
– Az üsd-vágd, nem apád? – hebegte Vacskamati.
– A csihi-puhi? – habogta Szörnyeteg Lajos.
– Az – mondta Zordonbordon. – Bár reményetek úgyse sok van. A pomogácsok rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.
Ez kellett csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.
– Begyulladtatok, mi? Na, akkor megyek is… És mondom: csak a harc segít. Fel kell venni a kesztyűt. Höhö! Meg kell küzdeni a pomogácsokkal… Na, isten veletek!"
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
