A bőr alatt, a tú nyomán egy halványlila rózsa, rákötnek, béjbi, rákötnek, egy snassz infúzióra. Ketten térdelnek hasamon, két frissen vasalt lédi: szorítsam, pumpáljam a vért, mert nem tudnak belőni! A vasállványról csüng a cső. Bocsánat, ez sem véna! Mellémegy újra s feldagad, Két lédi. irtó béna. Szitává szúrnak, assz-szissz-szem... Csinálják má! Nem bánom! A zacskó végén a tubus könnyezni kezd. Úgy látom. Elkapnak, megvan, kicsike, most már csak üljön szépen, egy órácska és lecsepeg és kész leszünk, egészen! Egy óra mozdulatlanság, mi átmos engem, béjbi, vérem mossák, majd agyam is. És szart sem fogok érni.
Na, persze, amikor ilyet olvasok, nem az jut eszembe, hogy amatőr, hanem az, hogy "figyeljetek, gyerekek, így kell verset írni":
Kosztolányi Mária
a létra meséje
a kert gyorsan befogadta mintha itt született volna bár tagadta élő voltát de illata elárulta és többet nem beszéltünk friss fűrésznyomokról sem a láncokról sem csavarokról amelyek összetartották egy fa volt a kertben és kész
két emberes gondoltam aztán mégis találtam rajta fogást lent deréktájon és magamhoz öleltem az évek alatt kicsit megfakult de óriás maradt és türelmes tartott akkor is ha süppedt a föld vagy billentünk a kosár súlya alatt bocsánat mondom már egyre gyakrabban és hallom ahogy helyükre csúsznak száradt eresztékei nyikoroghatunk persze kicsit ijedhetünk is de jól összeszoktunk és ez már végleges
Én egyeltem már répát. A kihuzigált kis répák sem vesznek soha kárba. Levesbe, salátába beletehetők, ha nem is elég érettek, de legalább zsengék, és semmiképpen nem olyan keserűek, mint az elöregedett, szálas répa. Az egészen pici, cérnavékony répaszálakat pedig örömmel kapkodják fel a földről a tyúkok, a libák vagy a kacsák. Kell nekik is a vitamin, hogy egészséges legyen a húsuk, amit aztán már az ember fogyaszt el, mondjuk húslevesben főtt sárgarépával.
A sárgarépa-egyelés nem kaszabolás. Hogy hulljanak a fejek. A parasztember hétrét görnyedve, alázattal hajol a sorok fölé. És közben nem kiabál.
Viszonylag rövid ideje vagyok a DOKK-on, de éppen elég ideje ahhoz, hogy megállapítsam: ide nem az jön, aki kész költőnek gondolja magát. Ide az jön (nagyobb részt), aki úgy érzi, van még mit tanulnia, fejlődnie. Aki nem tudja egyedül eldönteni, hogy egy vers az olvasó szemszögéből is megállja-e helyét, vagy sem. A kitűntetett olvasók, jelen esetben a bíráló szerepet betöltő szerkesztők, is emberek. Ilyen-olyan ízlésű, stílusú, olvasottságú stb. emberek, akik vállalják a hálátlan feladatot, hogy elgondolkodnak egy-egy alkotáson. Van, aki a saját ízlésvilágának megfelelően helyezi el a lécet, amit szerinte a versfaragónak át kell ugrania. Van, aki azt is figyelembe veszi, hogy a költő eddig mit tett le az asztalra, és ahhoz képest van-e elmozdulás. Láthatók-e a fejlődés jelei, amit igenis meg lehet tapsolni. Mert ez itt nem a Parnasszosz, hanem igenis iskola, és a meósoknak nagyobbrészt az a szerep jut, ami „a gimnáziumi tanerőknek”: amatőröket patronálnak. A nem-amatőrök mit keresnek itt az elbírálandó alkotásaikkal? Csak nem megmondó-emberi babérokra vágynak?
A Parnasszosz új nemzedét egyébként (ha már ez a legendás hegy is szóba került), Prométheusz fia, Deukalión, és felesége, Pürrha a hátuk mögé dobált csontokból teremti meg. Az eldobálásból, mint látjuk idővel jó is fakadhat.
„Gyermek” – írja Ady nagyszerű Petőfi-tanulmányában. – „Sohase fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az Aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnénk az összes nagyszótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek! Viszont nincs is e joggal megbírálható életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, öröm, jövőbe ható ígéret: a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten! Lehet, hogy a művész az Idő-pelenkázta gyermek? Lehet, hogy a VAN és a NINCS között biztos hajósunk a Poéta'! A fogantatott gyermek? Valamely izgága Jézus? Bizony lehet. Sőt. Hitem szerínt, az." (Latinovits Zoltán: Verset mondok)
