TWO ENGLISH POEMS Beatriz Bibiloni Webster de Bullrichnek
(A másik, aki ugyanaz - El otro, el mismo (1964) c. kötetből)
I A hasztalan hajnal egy kihalt utcasarkon talál: túléltem az éjszakát. Az éjszakák gőgös hullámok, sötétkék, súlyos hullámok, a hordalék minden árnyalatára festve, valószínűtlen és kívánatos dolgokat hordozók. Az éjszakák szokása: titokzatos ajándékok és visszautasítások, félig-odaadott, félig-vissza- tartott dolgok, sötét holdudvarú gyönyörök. Így működnek az éjszakák, én mondom neked. A hullámverés ma éjjel a szokásos rongyokat és szemetet hagyta rám: néhány gyűlölt barátot csevegésre, álomra zenét és keserű hamu füstjét. Csupa olyasmit, aminek éhes szívem hasznát nem veszi. A nagy hullám hozott el téged. Szavak, bármilyen szavak, a nevetésed és te magad, pimaszul és szüntelenül gyönyörű. Beszélgettünk és te elfelejtetted a szavakat. A pislogó hajnal városom egyik kihalt utcáján talál. Elfordult profilod, a nevedet alkotó hangok, nevetésed üteme: ezeket a becses játékokat hagytad rám. Megforgatom őket ezen a hajnalon, elhagyom, megtalálom; elmondom a kóbor kutyáknak és a kóbor csillagoknak ezen a hajnalon. Sötét és gazdag életed… El kell érjelek valahogy, félreteszem a becses játékokat, amiket rámhagytál, rejtett tekinteted, valódi mosolyod kell – magányos, pajkos mosolyod, melyet csak hidegtükröd ismer.
II Mivel tudlak megtartani? Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked. A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked. Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban – már szellemek nem létező lovakon. Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát. Felajánlom hűségemet, hisz hű nem voltam soha. Felajánlom a magot, amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét, mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti. Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél. Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról. Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.
Szentképek és ikonok közt az embernek lenni fülledt, áporodott másnaposságában. Mocskos a kilincs, gyűrött az ágynemű, gyűrött a szőnyeg, minden négyzetmilliméteren szeretetlenség, mulasztások, a megbocsátás és a bocsánatkérés görcse. Pedig a másnaposság előtt mámor volt, átszellőztetett világok, ihletett tereken sürgő-forgó emberek. Mi történt? Semmi. Az a majdnem semmi. Az a 21 gramm.
Dobogó kő
Mert véletlenek ugye nincsenek. Rend van. A torokban és a gyomorban lüktető örökös hiány. A gerincsérv. Az utolsó szó utáni mázsás csend, ami a vers. Haláltusa. A gondolat teremtő kíméletlensége. A nyelv hiátusa. És beszélni, beszélni mégis.
Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, Hogy tiszteljenek bennünket S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jószándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, Akár az égben laksz, akár a tejben, A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szívünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, Csak a kardok, tornyok és ölő igék, Most mégis, megfáradván, Dicséreteddel keresünk új erőt S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadits meg a gonosztól. Akarom.
„Csak a káosz és a züllés folyamatos, ezeket nem kell terjeszteni, terjednek maguktól. Mindig megleptek Illés Endre kijelentései, hogy szeret elsőnek olvasni egy kéziratot, mert az olyan, mintha elsőnek lépne érintetlen hómezőre. A könyv szeretete nála kibővült a kézirat szeretetével. A kézirat a könyv előtti utolsó állomás. A könyv: a megvalósult kézirat. Könyvkiadót vezetett, és úgy értett a könyvhöz, mint egy gyakorlott könyvtervező, vagy nyomdász. Ez meglátszott a könyvtárán is. Mi, könyvekkel dolgozók, a könyveket szerszámoknak tekintjük, melyeket használunk, elhasználunk, s ha munkánkban valamelyikre nincs többé szükségünk, évekre a polcon felejtjük. Mikor Illés Endre a könyvtáráról ír, olyan, mintha barátairól, mestereiről, szerelmeiről írna, mintha a Nyugat szerkesztőségi délutánjáról írna egy Duna-parti kávéházban, leeresztett vasredőnyök mögött. Megírta és elmondta, micsoda játékokat játszik könyveivel: egymás mellé helyezi a barátokat, különös megfontolásokból helyüket cserélgeti, néha kajánul párosítja az ellenségeket. Az ő könyvtára sohasem volt szerszámraktár vagy szobadísz, hanem élő, mint egy növény. Lakása egyetlen nagy könyvtár volt, mely az előszobában kezdődött, és ha leült valamelyik polc alá, mintha társaságba telepedett volna. Emlékszem, mennyi gondjába került újabb és újabb könyvszekrényeket csináltatnia, és úgy elrendeznie a könyveket, mint kertész a virágait. Rossz írókat és rossz könyveket is őrzött, mintha mindig figyelmeztetni akarná magát, hogy az élet nem csupán jó dolgokból áll. De még ezek a művek is átvették, átérezték az ő értékrendjét, s bizonyos röstelkedéssel foglaltak helyet a polcon. a könyvkereskedésekben közömbösen sorakoznak egymás szomszédságában fércművek és remekművek. Egy könyvesbolt mindig személytelen. Illés Endre könyvtára nem volt könyvkereskedés. A könyvek hálása, amiért megérintik, kézbe veszik őket.” (Sőtér István)
Ez a részlet lehet, hogy többet sugall, mint amennyit a teljes történet nyújt. Nem akarnék felesleges várakozást kelteni. A hübrisztofíliával mint terminussal életemben először találkoztam. Hátha más is. Szép ronda szó.
"– A többszörös személyiség egyelőre még csak elméletben létezik, Unai. Még senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a valóságban is előfordulnak. Én csak Alvart ismeresem. Hol a diagnózis? Ki állítja rajtad kívül, hogy ő csak egy "alter"? Még mindig nem érti! Hogyan értessem meg vele, mibe keveredett? Csüggedten zuhantam vissza a kórházi ágyra. Nagyon jól tették az istenek, hogy a türelem képességével is felruháztak, de Esti naivitását már nem lehetett cérnával bírni. Kifogytam a béketűrésből. – Estíbaliz, te javíthatatlanul hübrisztofiliás vagy! – vágtam az arcába. – Bűnözőkhöz vonzódom? Miért jössz most nekem ezzel? – Akit gyerekkorában sokat bántalmaztak, később is hajlamos lesz erőszaktevőkhöz vonzódni. Sade márki rajongója, Madeleine is hübrisztofíliában szenvedett." (Eva Saenz García de Urturi: Az idő urai
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
