Valamikor író akartam lenni. De most már annak is örülök, ha találok egy tollat, ami fog.
A hegyes ceruzáról nem is beszélve.
Versekről szó sem volt. Szerelemről is csak érintőlegesen, és csak a tananyagban. Költészetről meg pláne. Petőfi, Ady, József Attila és társai, minden fontosat elmondtak helyettem. Sokszor többet is. Részemről minden artikuláció, egyben partikuláris lett volna, a saját szakállamra, mert fenét se érdekelt. Fene fenét nem egyen, így szólt az intés.
Ez, azóta sem akar változni. Egyedül csak nekem fontos, hogy írjak, s amit magamról írnék pár embert ha érdekel. Azoknak meg szerencsésebb személyesen elmondani, miöröm, ésmifáj.
Valamikor zene akartam lenni. De most már annak is örülök, ha csend van körülöttem.
Valamikor zene akartam lenni de nem találtam magamhoz megfelelő zeneszerzőt. Maradtam hát, simán csak zaj.
Valamikor regényhős akartam lenni, de nem volt aki kitaláljon. Így hát nem vagyok kitalálva se még. Magamtól vagyok ilyen, olyan, amolyan. Ahogy esem, úgy puffanok. Ahogy eszem, úgy hízok. Ha kergetnek szaladok, de csak ha nem szégyellem, s csak mert hasznos.
Jó, jó a játék. :-) Sajnos nálam, azt erősíti, amiről tanulmányaim szerint is, legalábbis egy időre, le kéne szoknom. Vagyis, hogy csupán asszociatíve írjak verseket. Ahhoz kitűnő gyakorlás tényleg, mert kicsit megkeveri, felkavarja a tudatalattit, a passzív szókészletet is olykor. És, igen, egy fordulóban részt vettem, s annak több tanulsága is volt számomra. Pl. az egyik, hogy a tanulmányaim szerint (is) választottam ki a nekem tetszőt, a szavazásnál. Mert nem csak tetszett, hanem "meg volt írva", a legjobban volt megírva. Vagyis, éreztem benne a tudatosságot. A tervet, ami alapján elkészült. Az úszás, mint olyan nyelvére lefordítva: Elegánsan, könnyedén szelte a vizet. Kin tartva a fejet belőle. Oda ért célba, ahová tartott. Az én verseim, általában, mondhatnám hogy mindig, a víz alatti úszáshoz hasonlíthatók. A végén derül ki, hogy hol is érek partot.. Hogy van-e ott valaki. Persze, előfordul, csak nem túl sokan vannak, s legtöbbször ugyanazok. Nem teljesen lakatlan az a part azért, mint pl. az egyetlen menetben, amiben részt vettem volt.
YT link https://www.youtube.com/watch?v=930ZxDqpUCo
Másodszor megnézve is nagyon mélyen megérintett. Az életről, egóról vs. istenről, a különböző életkorszakokról szól. A Váltás egy quantum ugrás, amikor hirtelen teljesen megváltozik a szemléletünk az életről, és korszakot váltunk, például a család vagy karrier helyett hirtelen a szellemi fejlődés, megértés lesz a fókusz. Úgy tűnik, valami véletlen egybeesés, néha trauma, vagy kudarcnak hitt esemény hatására - ami később áldássá válik, és elindít egy új úton. Erről beszél és ezt illusztrálja a film, milyen különös egybeesések során, hogyan történhet ez - bízhatunk-e az isteni szándékban? Pont akkor és ott találkozunk valakivel, amikor kell.
Mikor és hogyan jön, hogyan talál meg minket ez a "váltás"? Milyen hozzáállás a legjobb az élethez, hogy boldogok legyünk, és ne zárkózzunk el attól, amire hivatottak vagyunk?
Wayne Dyer gyakran ismételt mondása:
"Engedd el - engedd az istenit" (Let go - Let God!)
- ezt nem vallásos értelemben érti, hanem a felsőbb lényünkre, posztulátumokra, a "tudatfeletti" szándékokra utal.
Az egyik szerepló, akit mindenki csak egy karbantartónak néz (bár nem az), korábban feladta a zongorázást, mert mások elismerését kereste és nem kapta meg - végre újra játszik, csak magának, a teremtés öröméért - ő mondja ki az egyik fontos üzenetet az ego nélküli teremtésről:
"A zene önmagát alkotja meg - én csak játszok."
"Néha csak annyit kell tenned, hogy megjelensz és figyelsz - és a zene megtörténik. A Te zenéd történik meg."
Tegyük fel, hogy feladatot hajtok végre. A "szellemi iskolázás" részeként. Valahogy, feljutok magasan az égbe. Minél közelebb a Naphoz. Nem fontos hogyan. Onnan nézek lefelé. Valamibe kapaszkodom. A tíz ujjbegyemmel. A feladat úgy szól, hogy úgy kell elengednem a kapaszkodót, hogy minél tovább tartsam meg magam, ameddig csak bírom, míg le nem alszom, vagy le nem ájulok róla. Ha elég ideig sikerül, akkor életben maradok. Kapaszakom. Mást nem is tehetek, de tudatosan, döntésszerűen engedem el, mikor az a valami, az óceán fölül a kontinens fölé ér. De az is lehet, hogy a Föld fordul el alattam. S akkor, elengedem magamat, s a kapaszkodót. A következő kép az lesz, hogy a Szellemi Iskola ajtaján bekopogok, hogy elújságoljam; sikerült a gyakorlat. De, aki kijön, tárva nyitva hagyja maga után az ajtót, s figyelmeztet, ne menjek be, mert nincs benn levegő. Meglepődöm, de azért elújságolom a nagy eseményt, s számon kérem rajta a közömbös fogadtatást. Nem emlékszem mi történik ezután. Bemegyek? Vagy, kinn maradok?