NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. Legutóbbi olvasó: 2025-05-09 13:21 Összes olvasás: 7053| 14. | [tulajdonos]: KAPOSVÁR FILING | 2023-03-09 09:30 | A HÁRMAK című naplóm tegnapi bejegyzését a facebook-on ezzel ajánlottam Csákányi Eszternek.
EZ A MAI DOKK NAPLÓM, RILKE MIATT ÉRDEKES, DE KEZD ELŐJÖNNI A KAPOSVÁRI ÉLMÉNYKÖR IS: CSÁKÁNYI ESZTER, AZ ELŐZŐ NAPLÓMBAN MÁR MEGEMLÍTELEK! (KINCSESBÁNYA... CSAK FÁJ... NEM VOLTAM OTT BOLDOG, VAGY HA MÉGIS, NEM VETTEM ÉSZRE VAGY MINDENT ELRONTOTTAM)
Igen.
Szinte érthetetlen, miért foglalkozom olyan keveset a 20 éves kori énemmel... Az énekes zenésszel... Aki kaposvári mezőgazdasági főiskolásként – önmagának is váratlanul – aranyoklevelet nyer duó társával a főiskolások egyetemisták Helikon rendezvényén Keszthelyen, majd a Zsűri, a Sebő-Halmos duó, meghívja őket Budapestre a Rózsavölgyi Parkszínpad gálaestjére. Ahol szintén akkor lép legelőször nagy nyilvánosság elé a még csak tizenéves "csalogány", Sebestyén Márta.
Fedor Vilmos miskolci évfolyam- és kollégiumi társam a főiskolán szájharmonikás énekesként tűnt fel. Nagyon jól játszotta Bob Dylan szájharmonikás világslágereit. Ércesen, szépen intonált bariton hangja volt. Én akkoriban még tenor voltam, egy teljesen más hangszínnel de elég pontosan intonáltan én is, hiszen klasszikus magánéneket tanultam a helyi zeneiskolámban.
Egyik ilyen énekórámról írtam az alábbi költeményt. A két énekhang kétféle hangmagassága és egymástól elkülönböző hangszíne jól hatott egymás mellett, mert mindkét szólam egyéni plaszticitást nyert, miközben mégis összesimultak.
Mindig mi csodálkoztunk ezen a legjobban, amikor hangfelvételen visszahallgattuk, mert éneklés közben nem vettük észre.
Én gitároztam és furulyán játszottam. Később Vilmos a hegedűtudását is kamatoztatta. Megtanult széki brácsán is játszani, amihez én furulyáztam. S néha ütőgardonként csaptam a gitáron a ritmust. Ahogy a repertoár kívánta. Világzenét játszottunk, belesímulva az akkor éledő táncházmozgalomba, s emellett megzenésített verseket adtunk elő. Juhász Ferencet, Adyt is megzenésítettem... József Attila egyik szabadversét pedig klasszikus gitárkísérettel kísértem... Feltaláltam egy egyéni gitárhangolást, ami egyszerre hasonlított a szitárhoz és a citerához, s remekül lehetett népdalokat kísérni vele. A"Szarvassá vált fiúk" ezzel szólt a legjobban,igen. Arról a román kolindáról beszélek, amit Bartók mond el azonos című remeke előtt. Én ezzel a sajátos gitárkísérettel kísértem a prózai balladaszöveget.
...
És erről a nagyon aktív, nagyon muzikális, mindent sejtemet, minden porcikámat átható zenei korszakomról nem írtam semmit... Semmit!!!
Illetve mindössze ezt a költeményt.
Miért nem többet...?
Mi van ott – legbelül – nekem?
Miféle csalódások, miféle fájdalmak börtönözték be oda ezt az nagyon eleven, nagyon színes és nagyon-nagyon gazdag élményvilágot, hogy csak ennyire késve, ilyen nehezen kezdhetek róla beszélni, ha majd végül rászánom magam?
Még nem jött el az ideje?
Vagy már túl késő?
Vagy pont jókor... Pont időben... Pont most kell?
---
Ezt a költeményt a facebook-on eredetileg Csákányi Eszternek ajánlottam, aki a kaposvári színház színfalai mögött 1974-ben tényleg azt mondta nekünk, izgulós kezdő énekeseknek, ottani fellépésünk előtt: "- Jó munkát fiúk!"
S ahogy rám nézett, hirtelen azt éreztem, belém látja, hogy "Jók lesztek, ne féljetek! Bátorság!!!"
És ez megnyugtató és bátorító volt.
És tényleg megnyertük az akkori tehetség verseny megyei fordulóját és utána meghívtak minket az Erkel színházban rendezett gálaestre is...
Miért nem írtam ezekről az élményeimről soha?
Miért szerepel úgy az alteregóm az alábbi költeményben is, MINTHA NEM LENNE zenei duónk? Majd triónk, a nagybőgős Oláh Lajossal, aki meg "hőstenor" volt, és meggyőzően hoztuk a három szólamot.
A fent már említett titkos fájdalmak miatt?
Akkor ideje szembenéznem velük!
Tehát ezt a költeményt eredetileg Csákányi Eszternek ajánlottam a facebookon. Névvel. Írt is rá választ és megköszönte, hogy úgymond "nem felejtettem el".
A kötetből viszont valamiért végül mégis kihagytam ezt az ajánlást.
Nem akartam "menőzni" a nevével?
Mert nem voltam biztos benne, hogy a kritika jól fogadja a kötetet?
Hogy egyáltalán ír róla valaki, és ha igen az nem ledorongolja majd, hanem értékén kezeli – ahogy az végül történt?
Talán ezért, igen.
De most már bánom a kishitűségemet.
A második kiadásban az ajánlás is benne lesz. Mint ahogy ebben a szövegben valójában nem (csak) a zeneiskolai nézőtér, hanem valójában az akkor oly kitűnő Kaposvári színház, esztétikai "fő-főiskolám" van benne.
(Csak jól kell olvasni.)
---
A NAGYFÜLŰ EMBER
(Csákányi Eszternek)
Nevetséges volt a nagy fülű ember.
Csak ült a nézőtéren, szemüveges hosszú arcát
kissé félre fordította és szőrösek voltak a fülei belül.
Ezt még a zeneiskola folyosóján vettem észre.
A színpadról nem lehetett látni, mégis látni véltem fülében a
szőrpamacsokat, miközben Scarlattit énekeltem.
Egyszer, gyakorlás közben az énektanárnőm, aki zongorán kísért,
megállt:
- „Magának annyira szép a hangja! Ez egy Mozart- tenor!
Ökölvívó edzésről jöttem aznap. Hetente háromszor a kaposvári
Dózsába jártam. Vállig érő hosszú hajam volt. A meleg májusi
délutánon megmostam, az énekóra alatt száradt meg és az alja
közben még jobban begöndörödött. „Mozart-tenor?!” Nem is tudom,
hogy a boksz és a sok lány mellett miért jártam még mindig énekelni.
Azt hiszem, mert kért rá az anyám...
A vizsgaelőadáson a nagy fülű ember felesége is a két Scarlatti dalt
énekelte. Talán Mozart-altként?
Ez is fölöttébb nevetségesnek tűnt. De az végképp komikus volt,
hogy ennek a gyermektelen, kiöregedett nőnek egészen keskeny
ajkai voltak, rúzzsal mégis cakkos szájat festett magának. S arcát,
a férje mellé ülve, ő is kissé félre fordította és egyforma fejtartással
figyeltek.
Néztek és füleltek.
De vajon mi volt az a nevetséges arckifejezés, amellyel hallgattak
engem?
Mindketten meggörnyedtek ültünkben, az arcuk bárgyún megnyúlt,
mintha elvesztették volna önuralmukat. A szemük tágra nyílt és csillogott.
És csak lassan tértek a végén vissza, de a tapssal mintha
lemaradásukat akarták volna behozni...
Ma már talán tudom, mi volt ez.
Én, akiből végül nem lett semmi, azt hiszem:
a csodálatuk kifejeződése!
És ma már azt is tudom, hogy a nagy fülű ember festőművész volt,
a felesége franciatanár és hogy neki nem a keskeny, hanem az a
cakkosra festett volt az igazi szája.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
