NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2024-12-01 04:47 Összes olvasás: 3630| 5. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /V. fejezet/ | 2012-12-09 23:10 |
A megvetett ágy úgy magasodott előttük, ahogyan egy sokemeletes ház tornyosul az utca felé. Tom azt gondolta, hogy az ágya, most igazából nem is ágy, hanem egy furcsa, fehér lepedővel borított lakóház. Egyedül azt nem tudta eldönteni, hogy ennek a lakóháznak hol van az ajtaja. Mikor megálltak a duzzadt tollpárnákkal telerakott matrac előtt, Tom kérdőn Péntektizenháromra pislantott, de az válasz helyett harsányan felkiáltott:
- Akkor nincs más hátra, mint előre, vagyis jelen esetben inkább alulra! Keressük meg az ágy alatti szörnyet!- majd lehasalt a földre, összehúzta a farkát, és hip-hop bekúszott az ágy alá. Tom kissé félénken toporgott a helyén, mert nem igazán tudta, mi is ilyenkor a teendő. Bár az ágy maga nagynak látszott, az a rés, ami a föld és az alja között húzódott, túl apró volt ahhoz, hogy beférjen oda. Igazából még ahhoz is túl kicsinek tűnt, hogy egy vékonyabb könyvet biztonsággal becsúsztasson az ember. Tom hirtelen nagyon egyedül érezte magát, és úgy gondolta, hogy talán itt a vége az egész éjszakai kalandnak, és soha többé nem látja már Péntektizenhármat sem, mert az elveszett a lehetetlenül apró résben. Ám szerencsére egy pillanat múlva a macska kidugta a fejét az ágy alól.
- Ne ácsorogj, hanem gyere utánam!- mondta, és újra eltűnt.
Nem volt mit tenni, Tom ímmel-ámmal elbúcsúzott pirosnyelű porolójától, letérdelt, majd a földre hasalt, és behunyta a szemét. Ez azért volt fontos, mert nem akarta látni, ahogy kúszás közben beveri a kobakját az ágy aljába, hiszen arról, hogy be fogja verni, teljesen meg volt győződve. Így, hason fekve, becsukott szemekkel, koppanásra, és fejsajgásra felkészülve kúszni kezdett a rés felé. És kúszott, aztán megint kúszott, és utána még tovább kúszott, de a koppanás és a fejsajgás elmaradt. Tom már azon töprengett, hogy ki kéne nyitnia a szemét, mert valamilyen furcsa dolognak köszönhetően elvesztette a kúszásra való képességét, és egy centit sem halad előre, amikor végre a fejebúbja halkan nekiütődött valaminek. Ám ez a valami nem olyan volt, mint az ágy széle, hanem egy roppant puha, kissé kunkori dolognak tűnt. Tom kinyitotta a szemét, és meglátta maga felett Péntektizenhármat, pontosabban a macska vörös, kesze-kusza farkát, aminek a vége pont a kisfiú homlokánál tekergőzött.
- Ne most feküdj le aludni, hé! – mosolygott rá Péntektizenhárom- Inkább nézz körül idebent!
Tom gyorsan feltápászkodott a padlóról, leporolta magát, körbenézett, és újfent elcsodálkozott. Mégpedig azon, hogy most hitt a szemének! Képzeletében az ágy alatti világ is olyan varázslatos és különös testet öltött, mint Gesztenye szekrénye, és fel is készült a magasba emelkedő párnahalmok, az örökké pergő homokórák és a képzeletbeli kerítésen kifogyhatatlan sorban egymás után ugráló bárányok látványára. Ám ezzel szemben az ágy alatt nem volt semmi különös és meghökkentő dolog, kivéve, hogy minden hajszálpontos mása volt a fentinek, csak éppen fejjel lefelé. Mintha ez a hely, a fenti világ tükörképe lett volna. Sőt, mintha mindkét oldalt, és a lábuk alatt is puha matrac rugózott volna, mint a megdermedt puding. Néhol karcsú oszlopként szöktek magasba az ágy lábai, amiket vaskos fa támlák választottak el egymástól. A lábakból szárnyas facsavarok, és fényes fejű szögek meredtek mindenütt. Úgy tűnt, valaki titokban felszelte a fenti ágyat, és a darabjait jobb híján beseperte a kerevet alá. A plafonról éjjeli égboltként lógott le a megszokott kék takaró, és a párna is fennragadt a mennyezeten, pedig Tom megesküdött volna rá, hogy nincs odaragasztva.
- Na, ha kiálmélkodtad magad, akkor ideje mennünk!- harsogta Péntektizenhárom.
Tom lassan abbahagyta a bámészkodást, és barátja után indult!
- Tudod, az ágy szörnye a legtréfásabb rém errefelé! Rá is ragadt, hogy ő a Heverő Haver! De mindenki csak HH-nak hívja! Igazán bulis fickó, én mondom!- lelkendezett a macska. – Aki vele él, annak nincs egy perc nyugta sem, kaland az egész élete!
Tom arra gondolt, hogy bár úgy tűnik, hogy ő HH, az ágy alatti rém legközelebbi szomszédja, és a kalandokat sem veti meg néha napján, ha egyszer-egyszer úgy adódik, de mégis, hiányozna neki a nyugalom. Már úgy hozzászokott, hogy nyugodtan csinálja meg a számtanleckét, nyugodtan olvas esténként, időnként pedig olyan nyugodtan szuszog a párnájába, ahogyan senki más, és bizony nem szívesen vált volna meg ezektől a dolgoktól!
Ám ahogy haladtak az ágy mélye felé, Péntektizenhárom annál jobban csóválta a fejét.
- Nem értem! Sehol egy csokoládé-szökőkút, nem táncolnak rémek az ágytámlán, és még csak színes konfettieső sem hullik ránk! Biztos, hogy ez a te ágyad?
Tom felnézett a takarójára, és bólintott.
- Különös! Merőben különös! – vakarta meg fehér csíkkal tarkított fejbúbját a macska.
Nem messze tőlük, a plafonról lógó takaró csücske lecsüngött a földre, kék függönyként takarva el az ágy alatti világ többi részét.
Amikor közelebb értek, akkor vették csak észre azt a nagy, hortyogó dudort, ami a takaró alatt kerekedett.
- Hát itt van!- lelkendezett Péntektizenhárom- biztos kimerült a nagy mulatozásban!
Odalépett a hortyogó pukli mellé, és mancsába vette a takaró szélét.
- Tom barátom, most megismerheted minden idők legvidámabb, legizgágább rémét! Íme!- mondta, és széles mozdulattal félrerántotta a takarót, ami alól egy sárga szuszogó bundahalom tűnt elő!
- Ő lenne az? – kérdezte Tom.
- Nem tudom- hajtotta félre gondolkodva a fejét Péntektizenhárom- Lehet, hogy ő az, csak valahogy elfelejtett hasonlítani magára!
A bundahalom egyetértően horkantott.
- Mindenesetre keltsük fel!- javasolta a macska, és óvatosan megrázta a sárga szőrcsomót, mire az hatalmas ásítások közepette felült.
- Houuuuu!- harsogta a furcsa lény, és lassú mozdulatokkal feltápászkodott.
Tom magában megállapította, hogy a híres ágyalatti szörny jobban hasonlít egy téli álmát alvó medvére, mint egy igazi, félelmetes rémre. Annyi különbséggel, hogy egy átlagos medve nem visel kockás pamutzoknit a fején hálósapka gyanánt. És ha ez még nem lett volna elég furcsa, a bundájából különböző tárgyak meredeztek mindenfelé. Tompa hegyű ceruzák, félig kibontott banánok és üres csokispapírok színes egymásutánban tarkították a különös lény szőrzetét. Az egyik füle mellől, még egy jojó is csüngött, amit Tom hónapokkal ezelőtt hagyott el. Amikor a medve megbillentette a fejét, a jojóról leszaladt a zsinór, és a játék fel alá forgott az orra mellett.
- Houuuuu! – horkant fel újra, és álmosan megvakargatta magát, mire különböző radírokdarabok, aprópénzek és még egy fél pár strandpapucs is kihullott a bundájából. Mikor ezzel végzett, hunyorogva Tomék felé fordult.
- Jó reggelt! – szólalt meg ásítozva, ami kicsit eltévesztett üdvözlés volt, hiszen az éjszaka még jócskán hortyogott fekete paplanja alá bújva - miben segíthetek nektek?
- Jó reggelt! – utánozta Péntektizenhárom az elhibázott köszöntést- Mi egy barátunkat keressük, nem tudja véletlenül, hol találjuk?
A medve megvakarta a fülét, amiből csendben kipottyant egy félig elszopogatott mentolos cukorka.
- És hogy hívják a barátotokat? – kérdezte bágyadtan.
- HH! – felelt Pénetktizenhárom.
- Bocsáss meg, de megismételnéd! Valamiért nem értettem semmit!
- HH!!- mondta újra Péntektizenhárom!
- Sajnálom, de megint nem hallottam! Esetleg, ha nem nevetnél közben!
Péntektizenhárom lábujjhegyre állt, mancsát tölcsérként a szája elé tette, és már-már ordítva süvítette a nevet.
- HH!!! HH!!! HH!!!
- Hm…- dörmögött a medve, és elmélyülten megnyalta a bundájából kiesett cukrot - Igazán vicces valaki lehet, ha nem bírod megállni a nevét kacagás nélkül!
- Mi az ágy alatti szörnyet keressük- vágott közbe Tom, mielőtt barátja arca vörösből áfonyaszínre váltott volna- Állítólag itt lakott valahol! Nem tudnál nekünk segíteni, hogy megtaláljuk őt?
- Nahát, akkor Ti biztosan HH-t keresitek!- csettintett nagyot a medve- hát, miért nem ezzel kezdtétek!
Péntektizenhárom arca, ekkor már menthetetlenül áfonyaszínűvé vált, és úgy elkezdett nőni, hogy Tom félt, ha így folytatja, talán ki is pukkad.
- HH tényleg itt lakott, de most elutazott, amolyan nyaralásfélére! Én az unokatetvére vagyok, Houuuuuba!- mondta száját nagyra tátva, és közben kinyújtóztatta mancsait, aminek következtében a jojó hihetetlen pontossággal csinált egy bölcsőt.
Tom is illedelmesen elmondta a nevét, és bemutatta a még mindig fortyogó Péntektizenhármat is, aztán előadta az egész éjjeli históriát képestől és kulcsostól.
- Houuuuu! Azt hiszem, értem- ásítozott Huba- elvesztettétek a házatokat, amit a képetekhez adtak! Minden világos!
- Nem! A kulcsot veszítettük el, nem a házat!
- Hm, kellemetlen! Pedig a házat mennyivel egyszerűbb lenne megtalálni! És minek is kell nektek ez az izé?
- Pszt! Szerintem jobb, ha továbbmegyünk! Úgy látom, itt veszélyesen nagy a levegő gyagyaságfoka! – súgta Tom fülébe Péntektizenhárom, de a kisfiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna barátja megjegyzését.
- Azért kell, mert az nyitja a ház ajtaját!
- Milyen érdekes! Én úgy tudtam, hogy azt a kilincs nyitja!- mélázott a medve- De a kilincsetek ugye megvan? Majd nézzétek meg a biztonság kedvéért, ha hazaértetek!
Péntektizenhárom sajnálkozva nézett a szuszogó mackóra.
- Mondom én, hogy gyagya szegény! Tiszta gyagya!
Tom, fejét törve töprengett, majd egyszer csak hangosan csettintve az ujjával, az álmos szörny felé fordult.
- Mi azt a kilincset keressük, – mondta, lassan és tagoltan - ami a ház ajtajába kell a nyitáshoz, mert kulcs!
- Szörnyű! –csóválta meg a fejét Péntektizenhárom- ez a gyagyaság ragályos!
Ám Huba gondolkodóan félrehajtotta a fejét, aminek a hatására a fülén lógó jojó leírt egy tökéletes nyolcast, majd felkiáltott.
- Aha! Szóval egy lakáskulcsról van szó! Így már érthető minden!
Tom bólintott, Péntektizenháromnak pedig kikerekedtek a szemei.
- És milyen ez a szóban forgó eszköz? Lapos, esetleg kerekfejű?
Tom az egyre halványabban áfonyaszínű kandúrra nézett, aki végül megvonta a vállát, és válaszolt!
- Hosszú, és vékony, amolyan fémből készült hegyes valami!
- Szóval valami hegyeset kell keresni? – gondolkodott a medve
- Tűhegyeset!
- Tűhegyeset, mint egy…. székláb, vagy egy… nyitva felejtett könyv.. vagy…
- Vagy mint egy tű!- szólalt meg Péntektizenhárom, mert úgy érezte, hogy Huba nem igazán sejti mit is jelent a tűhegyes szó. Sőt, valószínűleg az éleseszű kifejezés sem mondhatott neki túl sokat.
Huba benyúlt a bundájába, és kis kotorászás után előhúzott egy horgolótűt.
- Ez az?
A macska megrázta a fejét.
- Talán ez?- rántott ki egy tollbetétet a füle mögül.
- Még mindig nem, de már közelít!
- Akkor csakis ez lehet! – dörmögte Huba, és diadalittas mosollyal átnyújtott a pofaszakállából Péntektizenháromnak egy félig megrágott almát.
A macska lemondón legyintett, majd leült a földre és szomorúan mancsaiba hajtotta a fejét.
- Hiába! Azt hiszem, már sohasem látom az otthonomat újra belülről!
- Ne aggódj, majd holnap este is keresni fogjuk! – biztatta a kesergő kandúrt Tom- előbb-utóbb biztosan megtaláljuk!
- Holnap! Mit érek vele én már holnap!
Tom meglepődött, hiszen mindig is úgy tudta, hogy egy kulcs az örökké kulcs marad, és nem változik át az idő múlásával malacpersellyé, vagy fagyitölcsérré.
- Hát, elfordítod a zárban, és bemész vele a házadba!- válaszolta némi gondolkodás után.
- De nem ezzel a kulccsal! – óbégatott Péntektizenhárom – Tudniillik, ez nem akármilyen kulcs, hanem a valaha készült festménynyitó eszközök legbiztonságosabb darabja! Olyannyira biztonságos, hogy ha egy bizonyos ideig nem használod, elveszíti a nyitásra való képességét, és nem lehet többé kulcsnak használni, legfeljebb csak fogpiszkálónak!
- És mennyi az a bizonyos idő?
- Kereken három év!- válaszolt szomorúan Péntektizenhárom, és újra a mancsaiba hajtotta a fejét.
Tom tanácstalanul bámult maga elé. Erről bizony nem volt szó!
- Másképp fogalmazva, ha ma nem találjuk meg a kulcsodat, akkor többé már nem is fogod tudni használni?
Péntektizenhárom bánatosan bólintott.
- Sajnos! Ha ma éjfélig nem teszem bele a kulcslyukba, és nem fordítom el vele a zárat, soha többé nem láthatom az otthonomat! Hajléktalan leszek, mondhatni képtelen! És én ezt képtelen volnék elviselni!
Tom úgy érezte, nem kizárt, hogy láthat barátjától egy újabb felelősségteljes megnyilvánulást, méghozzá a bömbölősebb fajtából, így számított az ebből adódó könnyzáporra is. Azonban ami ekkor történt, mégis meglepte őt. Egy nagy csepp valóban legördült, és szétplaccsant a padlón, de nem a boldogan kalimpáló macska szemeiből, hanem fentről, a plafonnak kinevezett takaróról. Erre a szomorkodó macska is felfigyelt, és a hang irányába fordult. Amikor mindketten közelebb mentek, és csodálkozva a tócsa felé hajoltak, igazán varázslatos, és kissé rémisztő dolgot pillantottak meg benne. A tócsa tükrében egy pirosfalú, vörös kéményű, fehér ajtajú ház rajzolódott ki, de olyan élesen, hogy még az ablakon is be lehetett látni. Belül egy hatalmas perzsamacska-szőnyeg díszelgett, előtte karfás fotel, és a fotelben pedig maga Péntektizenhárom hortyogott, kényelmesen elterülve, elégedett mosollyal az arcán. Ám nem bámulhatták Tomék túl sokáig a tócsát, mert egy újabb fentről lecsöppenő vízgolyó felfodrozta a felszínét, és immáron nem a vörös házat látták a tükörben, hanem egy nyüzsgő állatkertet, rózsaszín kengurukkal, epret legelő tigrisekkel és tüzet tüsszentő vízilovakkal.
- Nohát! Úgy tűnik, beázunk! - méltatlankodott fejét rázva Huba, majd benyúlt a bundájába, és varázslatos módon előhúzott egy nagy görbenyelű esernyőt. Aztán széthúzta, és zsörtölődve dörmögött, mert az esernyőnek csak a váza volt meg, a vászon hiányzott róla.
- Beázunk? – Nézett rá kérdőn Tom.
- Figyelmeztettek, hogy él valami kisfiúforma szerzet felettünk, aki régebben gyakran eláztatta az ágyát, de azt mondták, hogy ez már nagyon régen nem fordult elő! No és, tessék!
A jojó Huba füle mögött pörögve-forogva, ideges sétálásba kezdett, de ezt Tom már nem látta. Valamiért a szemeit szorosan a lábára szegezte, és emellett kissé el is vörösödött. Talán megtetszett neki Péntektizenhárom színe, ki tudja.
- Ez bizony nem beázás- csóválta meg rosszallóan fejét a macska.- Tekintve, hogy az ágy alatti birodalomban vagyunk, ezek sokkal inkább álomcseppeknek tűnnek!
- Álomcsepp? Én eddig csak mézcseppről hallottam!– mondta Huba, miközben visszadugta bundájába a használhatatlan ernyőt- És finom ez a valami?
- Nem tudom! – érkezett a válasz- Sőt, senki nem tudja! Aki ugyanis hozzáér egy ilyen vízbuborékhoz, az azonnal durmolni kezd, és belekerül abba a világba, ami kitölti az álomcsepp belsejét! Aztán legközelebb csak reggel kel fel!
Megerősítésképp egy újabb csepp zuhant le, amiből egymást falatozó fánkok, és elhízott krémtorták képei köszöntek vissza. Majd még három. Aztán itt-is, ott is álomcseppek kezdtek potyogni, mintha fantáziazivatar kezdődne az ágy alatt.
- De, hogyha elalszunk az álomcseppektől, méghozzá egészen reggelig, akkor hogyan találjuk meg időben a kulcsodat?
- Akkor bizony sehogy!- vonta meg a vállát keserűen a kandúr.
- Más szóval nem szabad hagynunk, hogy akár egy harmatnyi álom is eltaláljon, különben soha többé nem jutsz haza!- kiáltott Tom.
A távolban már sűrű egymásutánban hulltak a cseppek, elzárva a visszafordulás lehetőségét, és egyre csak közeledtek. Péntektizenhárom igazán szomorúan felsóhajtott. Minden jel arra mutatott, hogy nem jutnak ki az ágy alatti világból időben. Legalábbis ébren semmiképp!
- Houuuu! – ásított újra Huba- ha gondoljátok, a hátsó kijáraton még ki tudtok osonni!
- Van hátsó kijárat? – csillant fel Tom szeme- Akkor nosza, induljunk gyorsan!
- A kijárat egy csapóajtó, ami az ágy leghátsó lábánál van! Csak egy kis fémkereket kell elforgatni, és máris kinyílik! – simogatta meg álmosan a füle tövét Huba, mire pár poros építőkocka gurult ki a szőréből.
A barátok köszönetet mondtak az ágy alatti rém rém álmos unokatestvérének, majd gyorsan a csapóajtó felé vették az irányt. Ám Tom egy pillanatra megtorpant.
- Te nem jössz velünk? – kiáltott vissza Hubának.
A mackó megrázta zokniba csomagolt fejét.
- Miattam ne aggódjatok! Megleszek valahogy!- dörmögte, majd szépen oldalára feküdt, és várt, amíg az egyik csepp, aminek belsejében egy pihe-puha kanapékat áruló bolt kirakata látszott, rá nem pottyant a fejére.
Tom és Péntektizenhárom sietve szedték a lábukat, miközben egyre több és több vízgömb csobbant szét mellettük. Kikerültek egy álomtócsát, átszökkentek egy másikon, és amikor egy csepp épp a homlokukra készült csöppenni, akkor félreugrottak az elől is. Így, bukdácsolva, szökellve és kacsázva jutottak el az ágy legtávolabbi végéhez. Felettük a plafonról már eltűnt a kék takaró és egy nagy, gombos párna dudorodott helyette. A földet körös-körül beborította a huzatja alól kihullott tollpihehalom.
- Hol lehet a kijárat? Ha nem találjuk meg, hamarosan, semmi nem ment meg minket az édes álmoktól! – aggodalmaskodott Péntektizenhárom.
Tom maga sem látta sehol a csapóajtót, hiába fordult jobbra, vagy kémlelte a bal oldalt. A nem is olyan messzi távolban, egyre hangosabban, és egyre sűrűbben placcsantak szét az álomcseppek, amiknek a zaját egy elégedetten hortyogó hang kísérte.
A kisfiú kétségbeesetten kémlelte a földet! A lába alatt mindent ellepett a fehér pihehad.
Péntektizenhárom, aki már belevetette magát a tollakba, és úgy kereste a kijáratot, most szomorúan dugta elő a fejét.
- Nincsen! Az egész padlót átkutattam, de nincs sehol!
A közelükben pár álomcsepp vészjóslóan csapódott a földnek, felkavarva a pihéket.
- Ha lent nincs, akkor…- gondolta Tom, és magasra emelte a fejét, majd addig forgatta, míg az ágy lábán, ami felhőkarcolóként magasodott feléjük, észre nem vett egy furcsa sötét foltot! A folt nem volt messze a földtől, egy jókora ugrással talán el is leehetett érni.
- Ott van! Ott van!– kiáltott fel izgatottan!
Mikor az ágy lábához rohantak megpillantották a hátsó kijáratot, ami igazából egy egyszerű lyuk volt a hatalmas fadarabon.
- Hiszen ezen nincs is semmilyen fémkerék!- hökkent meg a kisfiú.
- De még ajtó sem!
- Biztos, hogy ez lesz a kijárat?- kérdezte Tom.
- Ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg!- mosolygott Péntekitizenhárom, aztán rugózott egyet, majd hopp, felugrott, és eltűnt a sötétségben.
Tom hősiesen megszívta az orrát, és nekiveselkedett ő is. Behajlította párszor a térdét, és nagyokat körözött a karjaival, utána hopp, felszökken. Ám ez a lyuk, még egy százharminchét és fél centis fiúnak is túl magasan volt. Érezte, hogy nem fogja elérni a peremét, hiába nyújtotta ki a kezét teljesen. Tom próbált úszni a levegőben, csapkodott, mint egy madár, de hiába. Ám amikor már éppen visszazuhant volna a tollpihékre, egy hosszú, vörös, amolyan kolbász-szerű farok nyúlt ki a lyukból, és Tom derekára fonódott. Mire a kisfiú észbe kapott, Péntektizenhárom már be is húzta őt az ajtó és zár nélküli hátsókijárat sötéten tátongó vájatába!
| |
| 4. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /VI. fejezet/ | 2012-11-29 19:18 | Tom szobája nem volt valami nagy helység, épphogy három egymást követő bukfencet lehetett megcsinálni a szőnyegen, és máris eljutott az ajtótól a vele szemben lévő ágyig az ember. Ám ez nem volt mindig így. Egy éve még a szoba átszeléséhez szükséges bukfencek száma négy darab volt. Különös az is, hogy az ajtófélfán lévő rovátka, amit régen pontosan Tom feje búbjánál húzott meg Apa, mostanra már csak az orra vonaláig ért. Tom számára, egyértelmű volt, hogy mit jelentenek ezek a változások: bizony a szoba zsugorodik! Méghozzá évről-évre egyre nagyobb mértékben. Valamelyik nap is azon aggódott, hogy ha a plafon még közelebb kerül a padlóhoz, akkor hamarosan négykézláb kell majd járnia a szobájában. Tomot kissé elszomorította ez a gondolat, hiszen már úgy hozzászokott az egyenes, kihúzott derékkal való járáshoz. Ám azon a bizonyos estén, amikor Péntektizenhárom után indult a legsötétebb sarok felé, mindezek ellenére úgy tűnt, mintha a szobának se vége, se hossza nem lenne! A falak végtelen méterekre szöktek el egymástól, és a három bukfencnyi távolság, amit eddig az egyik saroktól a másikig kellett megtenni, most többperces sétaúttá változott! Tom a sötétben tapogatózott, miközben megpróbálta követni a rajzmacskát. Az ismerős tárgyak homályos körvonalai furcsán kacskaringóztak körülötte, mintha nem is az ő megszokott régi szobájában lenne, hanem valami más, újszerű helyiségben. Tom kissé megilletődve sétált ezek között a körvonalak között.
- Hahó! Merre vagy? – kiáltotta végül, miközben észrevette, hogy valahogyan már el is múlt a csuklásrohama.
- Gyere-gyere, mindjárt odaérünk!- hangzott előröl a válasz, de még mielőtt Tom megkérdezhette volna, hogy hol is van az-az ott, az útját állta egy hatalmas hegy, vagy legalábbis valami hegynek látszó dolog!. Kis hunyorgás után vette csak észre, hogy az óriásira elnyúló, magasba meredő valami nem más, mint a ruhásszekrény. Ám mintha most sokkal nagyobbnak tűnt volna, mint általában! Tom még igazából nem is látta soha ezt a bútort éjszaka, talán ezért is tartott tőle kicsit! Hiszen éjszaka minden olyan más! Furcsa, hideglelős és olyan kellemetlenül csiklandós! - Nemhiába, ilyenkor jobb gyorsan elaludni!- gondolta magában. A szekrény előtt kacskaringózó farkával feltűnt Péntektizenhárom is.
- Ide jöttünk?- kérdezte Tom álmélkodva.
- Ide!- bólogatott a macska.- meglátogatjuk a szekrény szörnyét!
Tom lelki szemei előtt kibontakozott egy rettentő rémalak, aki galád mód beköltözik az emberek szekrényébe, hogy onnan rémítgesse őket! - Azt, aki a fogasok közt él, rettentő, hegyes szarvai vannak, és pulóvereket eszik?- festette le a már sokszor elképzelt, félelmetes lényt.
- Á dehogy! – legyintett a macska – mit ki nem találsz!
A kisfiú megnyugodott egy pillanatra. Talán a szörnyek mégsem olyan félelmetesek…
- Te biztos Oszkárra gondolsz, de ő már évek óta elköltözött innen!- folytatta a Péntektizenhárom- Gyapjúalergia! Szomorú ügy-legyintett lemondóan- Mi az új lakót keressük!
Tom nagyot nyelt. Valaki mást, aki talán még az általa elképzelt szekrényszörnynél, akit mint kiderült Oszkárnak hívnak és igencsak valóságos, hiszen még a gyapjút is utálja, szóval még nála is félelmesebb! Ám nem volt sok ideje a fogvacogtatásra, mert Péntektizenhárom belekapaszkodott a hatalmas ajtóba, ami nyekeregve, recsegve, kattogva kinyílt. A szekrény belseje mély volt és homályos. Pulóverek és régi ingek ujjai, iskolaköpenyek, és kabátok gombjai kandikáltak ki belőle, szép, rendezett sorokban. Néhány elnyűtt télisapka, egy félpár kesztyű és számtalan kibolyhosodott sál pihent előttük.
- Csak a szokásos pócurka, semmi rémisztő! Sehol egy nyálcsorgató rém, vagy egy hosszúkarmú fenevad, pont ahogy Anya mindig is mondta: Nincs a szekrényben semmi félelmetes- gondolta Tom, aki újra kezdte azt hinni, valóban csak álmodik. Ám, mintha Péntektizenhárom nem vette volna figyelembe, hogy ő csak egy álom része, kitartóan keresgélni kezdett. Félrehajtott egy piros köntöst az útból, és némi matatás után előhúzott egy barna hosszúkabátot, ami egy nehéz fafogason lógott. Óvatosan belenyúlt a kabát jobb zsebébe, és kipakolta a tartalmát. Hamarosan előkerült egy üveggolyó, egy ceruzafaragó, egy összegyűrt papírgalacsin és egy műanyagkisautó kereke. Tom nem igazán tudta, hogy újdonsült barátja mit akar ezekkel a holmikkal.
- Nem úgy volt, hogy a szekrényszörnyet keressük? – kérdezte gyanakodva.
- Már nem!- válaszolt mosolyogva a macska.
- Hogy-hogy?
Péntektizenhárom titokzatosan vigyorgott, miközben a farkát ide-oda lóbálta a feje felett.
- Mert már megtaláltuk!
Tom meghökkenve végignézett a kacatokon, de nem látott semmi különöset. Bár az üveggolyót már régóta kereste, és örült, hogy végre rálelt, de szörny sehol nem volt.
- Megtaláltuk? – kérdezte óvatosan- de mégis hol van?
Péntektizenhárom csak mosolygott, és kezébe vette a mütyűröket és limlomokat, majd visszatette őket a kabát zsebébe. Mindent, kivéve az összegyűrt papírgalacsint. Azt nem tette vissza, hanem a tenyerébe vette, és felemelte, egészen a fehér csíkkal tarkított fejéig. Lopva Tomra nézett, és amikor látta, hogy a kisfiú már igazán nem ért semmit ebből a furcsán csiklandós szekrényügyből, elégedetten bólintott, majd hirtelen megpöckölte a galacsint, ami abban a pillanatban hangosan felsikkantott, és kipattant a mancsából. Tom is elég gyakran csinált ilyesmit. Néha, amikor anya valami nagyon fontos dolgot mondott a közeledő nagyfiús dolgokról, vagy amikor apa a régi tárgyakról meg azokról a vitás antikokról beszélt. Vagy egyszerűen csak amikor nagyon unatkozott délutánonként, és volt a keze ügyében valami papír, hát összehajtotta, és pöckölgette. Ám olyat Tom azelőtt még sohasem látott, hogy a galacsin felsikkantson, vagy kiugorjon valakinek a kezéből. A furcsa galacsin most pedig ezt tette, sőt, mintha ennyi még nem lenne elég meghökkentő, kissé megrázta magát, aminek következtében a papír szétgyűrt réseiből egy-egy láb és egy-egy kar bújt ki. Mikor Tom, maga előtt tartva a pirosnyelű porolót, közelebb hajolt, észrevette, hogy ez nem minden!
Az összegyűrt papír szamárfüleire és ráncos hajtásaira különböző színű és formájú vonalak voltak firkálva, és a gombóc addig forgott, gömbölyödött, gyűrődött és rázkódott Péntektizenhárom mancsában, míg végül a vonások egy arcot nem alkottak. Méghozzá milyet! Grafitceruzával volt rajzolva ez egyik szeme, tintával a másik, zöld zsírkrétával írt sűrű –v betűkből állt a haja, sárga filccel satírozva az orra, és valamilyen rikítópiros ceruzával egy nagy szájat is rákanyarított valaki!
- Szervusz Gesztenye! – mosolygott a megelevenedett papírgolyóra Péntek 13- Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
- Aúúú! – válaszolt jajongva a papírgömböc- Hogy a manó rágná meg a füled csücskét, te kipirult szőrgolyó!
- Ejnye ejnye!- csóválta a fejét rosszallóan Péntektizenhárom- Hát így kell köszönteni a régi ismerősöket! Mondhatom, szép dolog!
A papírgolyó, akit mint kiderült Gesztenyének hívtak, még mindig ingerülten, de azért már kissé halkabban morgott a macskára.
- Nem vártam vendégeket! Egyébként is, én úgy tudtam, hogy te egy lomos raktárban laksz a külvárosban? Mit keresel ilyen messze?
- Ide költöztem- mosolygott Péntektizenhárom- megtetszett a környék.
- Egy kóborló macska, ez kellett már csak nekem!-legyintett Gesztenye, majd sandán pislogva Tom felé fordult.
- És máris összebarátkoztál a legveszélyesebb szomszéddal…nem mondom, gyorsan intézed a dolgokat!
- Legveszélyesebb?- hökkent meg Tom- Én?
- Te bizony! Ne is tagadd! Hiszen nem egyszer volt már úgy, hogy papírkosárba dobtál, használt rágót tekertél belém, sőt, egy alkalommal, amikor náthás voltál, én meg a nagykabátod zsebében aludtam kényelmesen, sunyiban nyakoncsíptél, széthajtogattál és…
- Hagyjuk a régi dolgokat Gesztenye, ami elmúlt elmúlt! – vágott közbe Péntektizenhárom, mielőtt még túl nyúlóssá és sikamlóssá vált volna a történet, ám az apró papírgömböc továbbra is mérgesen morgott az orra alatt.
- Igazán sajnálom- szabadkozott Tom- de nem tudtam, hogy a szekrényemben laksz!
- Na tessék! Az ő szekrénye! – kiáltott Gesztenye- Én jóhiszeműen tűröm, hogy telepakolja az otthonomat mindenféle ronggyal meg lim-lom ruhával, és mit kapok cserébe? Azt, hogy ez az ő szekrénye! Hát tudd meg barátocskám, hogy én már apró kartonfecni korom óta lakom itt, úgyhogy ez a hely sokkal inkább az enyém, mint a tied!
De ezt már Tom sem hagyta annyiban!
- Tudd meg, hogy én is itt lakom már azóta…azóta…mióta Anya mazsolával főzi a tejbegrízt! És úgy főzi, mióta az eszemet tudom! És amikor valami rosszat csinálok, Apa mindig azt mondja, hogy „menj a szobádba, és gondolkodj el azon, mit tettél”, és én olyankor ide jövök és itt gondolkodom el azon, hogy miért mondja ezt mindig, tehát ez az én szobám! – Tom, miközben beszélt, harciasan maga elé emelte a pirosnyelű porolóját- És mivel a szekrény itt van az én szobámban, és az én ruháim is vannak benne, így az enyémnek kell lennie!
- Úgy? Szóval a Te szobád? Akkor bizonyára azt is tudod, hogy mi van most a hátad mögött! – mosolygott gúnyosan Gesztenye!
Tom magabiztosan bólintott. Bár idefele jövet nem látott igazán sok mindent a sötétben, és mintha a dolgok kicsit meg is változtak volna, de ennek ellenére biztos volt a dolgában.
- A szekrénnyel szemben, az-az a hátam mögött, egy kis kék szőnyeg van, amiből néhol hosszú gabalygó szállak állnak ki, mellette egy keskenylábú állólámpa színes égővel, és egy zöld sámli- válaszolt határozottan.
- Aha, szóval ezek vannak a te szobádban, a te szekrényeddel szemben?
Tom újra bólintott.
- Akkor kérlek, fordulj meg, és csodáld meg azokat a dolgokat, amik Gesztenye szekrénye előtt vannak!
Tom kissé kelletlenül hátrafordult, és ekkor, ezen a napon másodjára, nem hitt a szemének. Amit látott, nagyon hasonlított a szobájára, mégsem az volt. A kis kék szőnyeg helyett valahol a távolban halványan egy azúrkék tavat pillantott meg, aminek a tükrét a víz fodrozta jobbra-balra. A keskenylábú állólámpa helyén egy hatalmas világítótorony villogtatta piros fényét, és a zöld sámli sem állt ott, ahol szokott, hanem átváltozott egy erdővel, bokrokkal benőtt zöldellő domboldallá. Az egész kép hihetetlen távolinak tűnt, mégis élénk és jól kivehető volt még a félhomály ellenére is. Mintha az ember csak kinyújtaná a karját, és megérinthetné az egészet. Tom csak ámult, miközben nézte azt a képet, amiről eddig azt hitte, hogy ismeri kívülről-belülről, úgy ahogyan van.
- Na tessék! – kiáltott fel Gesztenye – szóval lámpa, meg szőnyeg, igaz? Ez történik, amikor nem látod még azt se, ami az orrod hegyén csücsül.
- Én ezt nem értem- motyogott Tom- hiszen ez olyan mint az én szobám, de mégsem UGYANAZ!
- Én szobám, én szobám! Miért hajtogatod ezt folyton? – húzta össze odafirkált szemöldökét a papírgolyó. – Az amit te a szobádnak hívsz, én az otthonomnak, a te szekrényed, az én házam, és az állólámpád az én pislogó világítótornyom. Nem értem mi olyan bonyolult ezen?
Míg Tom értetlenül álldogált, Péntektizenhárom is megszólalt.
- Igazából kedves Gesztenye, nem a területviták miatt vagyunk itt. A segítségedre lenne szükségünk, már persze, ha nincs ellenedre!
Gesztenye lekicsinylően fújtatott egyet.
- Segíteni? Miért kéne segítenem nektek?
Mikor Péntektizenhárom válaszolni akart, Tom hirtelen a szavába vágott.
- Kedves Gesztenye! Ne haragudjon rám! Bocsánatot kérek, igazán! Én nem tudtam, hogy az én házam az ön háza is, meg hogy a bútoraim az ön erdője, tava meg tornya. Kérem, ha segít, esküszöm, hogy soha többet nem pakolok ki a zsebeimből, és nem dobok a szemetesbe semmit, és az orromat se fújom ki többet soha, csak segítsen nekünk!
- Na, azért vigyázz mit ígérsz- suttogta óvatosan a macska.
Gesztenye még mindig morcosan ráncolta rajzolt vonásait, de egy pillanat múlva megadóan sóhajtott.
- Üsse kő-papír-olló! Megbocsátok! Most pedig hadd halljam, miben is kell a segítségem!
És akkor a macska elmondta az egész történetet elejétől a végéig, képestől, házastól, elvesztett kulcsostól együtt. Mikor végighallgatta, Gesztenye megvakarta a fejét.
- Szóval egy elveszett kulcs. Én mondom, nem egyszerű eset! Ami ilyen rég elveszett, azt meg végképp nehéz megtalálni. Példának okáért, én is elvesztettem valamit… éppen tegnap este!
- Igazán?- kérdezte minden különösebb érdeklődés nélkül Péntektizenhárom.
- Sajnos igazán. A kedvenc akasztómat. Úgy elvesztettem, hogy átkutattam mindent, de mégsem találom. – kesergett- Ej, pedig micsoda akasztó volt. Könnyű, kecses, és úgy csillogott, mint a gyémánt. De elveszett, és be kell érnem ezzel az ormótlan förmedvénnyel- mutatott a vaskos ruhafogasra, amin a télikabát lógott.
- Szóval nem tudsz segíteni?- kérdezte még egyszer Péntektizenhárom, miközben szomorúan lengette farkát.
- Sajnos nem- csóválta a fejét Gesztenye- de az ágy alatti szörnyet kérdeztétek már? Az eltűnt dolgok az ő asztalát, pardon, ágyát képezik!
- Még nem- válaszolt a macska- de megpróbáljuk! Feltéve, ha a kis barátom is benne van!
Tom gondolkozás nélkül biccentett. Úgy érezte, már nem kell tartania a szobában lakó rémektől, hiszen, ha egy dühös szekrényszörnnyel is megbarátkozott, akkor az ágy alatt élő bestiával is megbírkózik valahogy. Ha máshogy nem, párnacsatában.
A két újdonsült cimbora elköszönt Gesztenyétől, és elindultak az útjukon visszafelé. Egészen addig sétáltak a félhomályban, székvárak és papírkosár-vulkánok között, amíg meg nem pillantották maguk előtt Tom ágyának ismerős körvonalait.
| |
| 3. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /III. fejezet | 2012-11-20 18:37 | Igen érdekes dolog, hogy az ember még a legmegdöbbentőbb, és legfelkavaróbb események közben- mint amilyen a rég nem látott óvóméni megpillantása az ablakban- szóval, ilyen dolgok közben is képes észrevenni minden jelentéktelennek tűnő apróságot. Példának okáért, amikor Tomra ráesett a saját árnyéka, a furcsa helyzet ellenére ő, egy pillanatig mégis csak a szőnyeget nézte. Bár, régóta az övé ez a kopott, tengerkék szőnyeg, ilyen közelről talán még sohasem látta. Ahogyan ott feküdt a földön, letaglózva az árnyéka által, nem tudott másra figyelni, csak, hogy valami nagyon puha és módfelett meleg helyre került. A szőnyeg fogalma átértékelődött benne, mindennapi megszokott dologból egy kedves, puha baráttá. Tom eltöprengett azon, hogyha a dolgok, amiket már igazán megszoktunk, így megváltoznak, ha jobban megismerjük őket, akkor mi lehet a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket még nem is ismerünk?
Ám a pillanat elszállt minden bolyhos gondolatával együtt, és Tom rúgóként pattant föl a szőnyegről. Ekkor megtörtént az, amire soha nem gondolt volna; Tom nem hitt a saját szemének. A szoba közepén ugyanis nem más állt teljes életnagyságban, mint a festményen, vagy rajzon szereplő macska, a kesze-kusza vonalaival, hosszú kolbász-szerű farkával, és ha még nem említettem volna, teljes életnagyságban! Ha meg említettem, az sem baj, az ilyesminél jobb biztosra menni. A furcsa szerzet úgy nézett ki, mint egy rajz, amit a rajzolója figyelmetlenségből nem a vászonra festett, hanem egyenesen a szoba közepére! Olyan volt, mint egy nagy vörös paca körvonalak és árnyékok nélkül.
Tom szemben állt a festett macskával, és mereven bámulta, míg a macska szemben állt Tommal, és olyan arcot vágott, mint aki hamarosan tüsszent. Tom csak állt, és állt, a macska pedig továbbra is tüsszenteni készült. Végül Tom unta meg hamarabb a bámulást, és hangosan kimondta azt a két szót, amit a legkézenfekvőbbnek talált ebben a helyzetben.
- SEGÍTSÉG!!! SZÖRNYETEG!
Ezen szavak hallatán a festett macska szemei kitágultak, száját pedig olyan nagyra tátotta, hogy Tom belekapaszkodott a szék karfájába, nehogy az esetleges széllökés elfújja. Ám a különös idegen, ahelyett hogy valóban tüsszentett volna, hangos jajgatásban tört ki, miközben körkörös hurkokat leírva rohant a szobában fel s alá.
Tom döbbenten állt. Mint már azt többször hangoztattam, ezen az estén igazán szokatlan dolgok történtek vele, több rémisztő, kissé hátborzongató esemény, most pedig, mikor szemtől szemben állt az éjszakai látogatójával, mégis inkább mókásnak találta a helyzetet. Lehet, hogy azért bátorodott meg ennyire, mert lefekvés előtt megitta azt a pohár tejet, ami anya szerint kell a növekedéshez, és hirtelen úgy felnőtt tőle, hogy már nem érez olyan gyerekes dolgokat mint a félelem. Ám az is lehetett az ok, hogy a szobájában pánikba esve rohangáló rajzmacska inkább amolyan habókos és kissé hebehurgya lénynek tűnt, mint ijesztő rémnek. Olyannyira nem keltett félelmet benne, hogy amikor a vörös idegen a hatodik kör lefutása után beugrott az íróasztal alá, és ott farkát behúzva összegömbölyödött, Tom úgy döntött, hogy odasétál hozzá. A biztonság kedvéért a pirosnyelű porolót azért magával vitte.
- Szervusz! – kezdte Tom a parolázást, de választ nem kapott, így megköszörülte a torkát, és megismételte a köszöntést, kicsit hangosabban.
- Khm… Szervusz!
Ám ezután sem történt semmi.
- MONDOM SZERVUSZ! – harsogta végül Tom, aki kezdte úgy érezni, hogy az éjjeli látogatója valóban nem az-az ijesztő, félelmetes fajta szörnyeteg. Már éppen azon volt, hogy a poroló végével kicsit megpiszkálja, hátha elaludt, amikor a vörös gömböc megelevenedett, és a fejét óvatosan elődugva kérlelő hangon így szólt:
- Ne tessék megenni!
- Mit ne csináljak?- hökkent meg Tom.
- Nagyon szépen kérem, ne tessék megenni, ha lehet! Tudnillik nem vagyok valami finom!- Mondta még alázatosabban, még kérlelőbb hangon az idegen.
- Miért ennélek meg?
- Én is ezt mondom! Miért enne meg? Hiszen csupa csont vagyok, meg irha, az ízem meg olyan, mint a zsírkrétának!- helyeselt gyorsan a rajzmacska.
- Hát akkor tényleg nem lehetsz finom! – fintorodott el Tom – meg különbem is, ma már vacsoráztam.
Ennek hallatán a vörös gombóc kissé jobban kinyújtotta a nyakát, és szemügyre vette Tomot.
- Szóval, nem is akarsz megenni engem?
- Nem!- helyeselt Tom, majd tétován hozzátette – legalábbis nem hinném.
- Ennek igazán örülök! Pedig én már azt hittem!- lelkendezett a rajzmacska, miközben kikászálódott az asztal alól, visszanyerve régi hosszúfarkú, keszekusza vörös önmagát.
- Már valóban úgy gondoltam, hogy vacsora lesz belőlem- mondta, miközben leporolgatta a bundáját. Ha Tom nem szólal meg rögtön, talán a következő másodpercek kellemetlen csöndben teltek volna, esetleg megvitatták volna az időjárás változásának meg portigrisek évszakos vándorlásának témáját, aztán ki-ki ment volna tovább a dolgára. Ám Tom megszólalt.
- Te egy szörny vagy?- úgy bugyborékolt ki belőle ez a kérdés, mint a szappanos víz buborékjai szoktak kiszállingózni a mosogatóból, amikor anya mosogat.
- Hát, voltaképpen…végtére is… talán… valami olyasmi- válaszolt vontatottan a macska, majd sebtiben hozzátette- de az ízem sokkal rosszabb, mint az átlagos rémeké, ha esetleg még mindig a megevésemen gondolkodnál!
Tom határozottan megrázta a fejét.
- De ha nem akarsz megenni, akkor szabad kérdeznem, hogy miért üvöltöttél úgy rám?! Majd frászt kaptam!
Tom megszívta az orrát, pedig nem is volt eldugulva, mire a vörös macska sandán nézett rá.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy esetleg… megijedtél tőlem?
Tom újra megszívta a még mindig száraz orrát.
- De, azt hiszem igen.
A rajzkandúr szemei újfent kikerekedtek és a száját is nagyra tátotta. Tom biztos volt benne, hogy most jön az előbb elmaradt tüsszentés, így megmarkolta az asztal sarkát. Ám ehelyett a macska felugrott a levegőbe és boldogan megrázta magát, aminek következtében az így is hosszú farka még vagy fél métert nőtt.
- Szóval te ijesztőnek találtál engem?
- Kicsit…talán.- válaszolt Tom, mire a kolbász-szerű farok újra növésnek indult.- De végülis mi ebben a furcsa, ha egyszer szörny vagy?
- Semmi, semmi- pirult el a kandúr- csupán te vagy az első, aki megijedt tőlem. Nem nagy ügy! Igazán semmiség! – hajtotta le a fejét szerényen, majd pár pillanat múlva újra Tomra nézett! – De azért mégis, mennyire ijedtél meg tőlem? Ki lehet jelenteni, hogy megrémítettelek? – tudakolta izgatottan.
- Esetleg…egy picikét – mondta Tom, és a macska farka megint nőtt egy félméternyit.
- Akkor mondhatni, hogy rád hoztam a fárszt?
- Hát, azt azért nem- tétovázott Tom, mert félt, ha a vendégének a farka tovább nő, akkor a végén még leveri a könyveket a polcról, vagy fennakad a csillárban- de egy pillanatra talán megrémültem. Biztos kevés tejet ihattam lefekvés előtt.
- Ugyan, ne szerénykedj! Nyugodtan bevallhatod, hogy igazán délceg, félelemkeltősen kandúri külsőm van. – dorombolta a macska, miközben az egyre növő farka vidáman táncolt a levegőben.
- Hát, először picit talán valóban megijedtem tőled- vallotta be a kisfiú- de most, így közelebbről nézve, nem is vagy olyan rémisztő. Sőt, egész kedvesnek tűnsz!
Bár Tom nem rossz szándékkal mondta ezeket, sőt, inkább amolyan barátkozós jelleggel, az idegen mégis félreérthetett valamit, mert hirtelen elszontyolodott, és az eddig vígan lengedező farka is hip-hopp a felére zsugorodott össze.
- Szóval közelről! Akkor te is észrevetted! Mindjárt gondoltam!- legyintett szomorúan.
- Természetesen észrevettem! - bólintott Tom- De mit is?
- Mit, mit?! Hát ezt! – bökött a feje búbjára a kandúr, és amikor Tom odenézett, látta, hogy bizony a macska vörös fejének a legeslegtetején van egy fehér folt.
- Ha jobban megnézzük- gondolta Tom- nem is olyan hagyományos folt ez, mivel az alakja kísértetiesen hasonlított egy virágra. Egy apró kis virág körvonalai világítottak a macska vörös kobakján.
- Éppen itt! A saját fejemen! Mit is várjak így?!- kesergett tovább az idegen. – már tejmajszoló koromban is úgy csúfoltak, hogy hajbancirmos, meg homloki ibolya! Nem csoda, hogy te sem ijedtél meg tőlem! Hát hogy néz ki egy feketemacska, egy ilyen pitypanggal a fején?!
Tom megdörzsölte a szemét. A szobában elég sötét volt, a legtöbb dolgot homály fedte. Fekete volt a ruhásszekrény, fekete a könyvespolc, még a játékokból is csak ismerős fekete körvonalak látszottak; minden fekete volt, kivéve az előtte álló macskát, aki mélypiros színben pompázott tetőtől talpig.
- Vörös!- szólalt meg végül.
- Pardon? Mit mondtál?
- A színed. Nem fekete, hanem vörös.
A macska végignézett magán. Megbámulta a karjait, megtapogatta a lábait, és végigmérte hosszú kacskaringós farkát, majd hümmögni kezdett.
- Hmmm… Hmmm….. Valóban, mintha kissé színesebb lennék a megszokottnál! No de sebaj! Tudod én egy tizenharmadik generációs fekete macska vagyok,aki tizenhárom felmenőtől örökölte a rontáshozás és a balszerencse-okozás nemes képességét! A szín itt már nem számít. Egy vérbeli feketemacska mindig feketemacska marad! Még akkor is, ha éppen vörös.
- Mi az a felmenő? – kérdezte Tom kíváncsian.
- Az, hát az… - vakarta meg a fejét a macska- pont olyan mint a lemenő! Csak kicsit kisebb!
Tom bólintott.
- És tizenhárom?
- Annyi! Innen a nevem is!
Ekkor a macska hirtelen a fejéhez kapott.
- Jé, majd elfelejtettem! Hiszen még be se mutatkoztam!
Tom kicsit megilletődött. Eddig azt sem tudta, hogy egy vörös színű feketemacskáknak, aki ráadásul egy festményre van rápingálva, van neve. Most pedig egy éppen ilyen lény fog neki bemutatkozni személyesen.
- Tizenharmadik Balsorshozó, született Péntektizenhárom vagyok, foglalkozásomat tekintve hivatásos feketemacska!
- Én pedig Tom…- vágta rá a kisfiú, majd, mivel ezt kevésnek érezte, gyorsan hozzátette- foglalkozásomat tekintve az S betű helyes leírásának gyakorlója!
- Örvendek!- mondta Péntektizenhárom, és barátságosan a fiú felé nyújtotta a farkát, amit Tom jobb híján udvariasan megrázott.
Bár Péntektizenhárom igazán kedves, szelíd feketemacskának tűnt, és így, az első terefere után kifejezetten barátságosnak is, Tom mégis úgy érezte, hogy eljött az ideje feltenni azt a kérdést, amin a megismerkedésük óta töprengett.
- És mégis mit csinálsz itt?
- Hogy itt? Természetesen itt lakom!- hangzott a felelet.
- Itt laksz? – hökkent meg Tom.- Az én szobámban?
- Persze! Én ott lakom, ahol a házam van. Hiszen ez érthető, nem?
- Milyen házról van szó?- húzta össze a szemöldökét Tom gyanakodva.
- Hát arról, amiben lakom.
A válasz egyszerűnek tűnt, egyszerű is volt, Tom mégsem értette.
- És miért pont az én szobámban laksz?- tudakolta Tom.
- Tévedés, én a saját házamban lakom, csak éppen az a te szobádban van, de attól még az enyém! Hiszen én is csak ugyanolyan vagyok, mint a a többi rém, aki itt lakik.
- Többi rém? – döbbent meg Tom.
- Persze, a többiek! A szomszédos szörnyek!
A szörny szó hallatán Tom csuklott egyet.
- És sok ilyen rém lakik itt nálam?- kérdezte óvatosan.
- Ó, mikor hogy! – legyintett Péntektizenhárom - Általában sok, de néha több! Tudod, a túristák… vannak akik csak nyaralni jönnek ide.
Tom újfent csuklott egyet.
- Értem- válaszolt megfontoltam, bár nem értett semmit, sőt, arról sem volt meggyőződve teljesen, hogy ébren van. Úgy érezte inkább magát, mint aki belecsöppent egy különös álomba, és valamiért nem tud belőle kicsöppenni. – És biztos vagy benne, hogy az én szobámban kell berendezkedni, meg vendégeket fogadni? Bár engem nem zavar… de Anya! Tudniillik ő elég félős! Lehet, hogy a végén még megijesztenétek! Hiszen már te is elég ijesztő vagy egymagad!
- Ugyan semmiség!- húzta ki magát büszkén a macska, miközben a farka újra a magasba tekeredett- Hiszen ez a feladatom!
Tom, egyre valószínűbbnek tartotta, hogy ez az egész találkozás, meg terefere csak álom. Ő most éppen az ágyában fekszik forgolódva és szuszogva, meg épp lerúgja magáról a takarót. Ám nem volt ideje ilyesmin töprengenie.
- Különben is! Az én otthonomat te hoztad ide. Én meg csak jöttem vele! - mondta Péntektizenhárom.
- Én hoztam…ide? – bámult rá értetlenül Tom.
- Te bizony!- bólogatott a macska.
- Csak nem…? – hüledezett Tom, miközben a széken álló festményre nézett.
- De bizony! A kép! Az-az én házam. Jobban mondva arra van festve, vagy esetleg rajzolva. Ezt sosem tudtam eldönteni.
Tomon valamilyen furcsa módon úrrá lett a csuklásroham, és nem akart elállni. Péntektizenhárom, észrevehette ezt, mert bátorítólag megpaskolta a farkával a fiú vállát.
- De örülök, hogy idekerültem! Barátságos kis környék ez! És a házatok szörnyei is remek rémek! A legtöbbjük már régóta lakik itt!
- Nem hukkk… mondod…hukk…komolyan!- csuklott Tom.
- Dehogynem!Lehet, hogy ismered is őket! Például azt, amelyik az ágy alatti lakosztályt bérli! Ő egy csoda vicces figura! Csak kártyázni ne ülj le vele soha! Egyszerűen nem tud veszteni.
- Még nem… hukk… volt …hukk… hozzá szerencsém…hukk…!
- Pedig oltári alak! És a többiek is kedvesek! Egész nap csak otthon mulatnak! Ah, otthon! De jó is nekik, hogy van otthonuk!
- Hiszen, hukk… neked is… hukk…van, nem?
A vörösházas kép vörös macskája szomorúan sóhajtott.
- Hát persze, hogy van! Sőt az én otthonom a legotthonosabb otthon az egész világon! Csak éppen elhagytam a kulcsát!
- A kulcsát…hukk…?
- Azt valamit, amivel az ajtókat meg ilyesmiket lehet ki-be zárni! Sajnos elvesztettem, és sehol se találom!- hajtotta búsan a fejét a mancsaiba Péntektizenhárom.
- Akkor…hukk… ezért… hukk… pityeregtél az előbb. – mondta két csuklás között Tom, aki már nem is volt teljesen biztos abban, hogy álmodik.
- Kikérem magamnak! – pattant fel a kandúr – Én nem pityeregtem! Az csak egyszerű felelősségtudatos megnyilvánulás volt!
-Felelősségtudatos hukk megnyilvánulás- ismételte meg Tom. Tetszett neki ez a szó, és úgy gondolta, hogy hasznos is lehet, mondjuk, ha legközelebb elesik focizás közben. Ez a szó mégiscsak jobban illik egy százharminchét és fél centis fiúhoz, mint a bömbölés.
- Az, bizony! Megnyilvánulás, méghozzá a legfelelősségtudatosabb fajtából- folytatta Péntektizenhárom- Mégsem tapsolhatok meg viháncolhatok, amikor eltünt az ősi családi kúria kulcsa, amiben eddig tizenhárom deréknál derekabb, feketénél feketébb felmenőm lakott!
- És mikor …hukk. Veszítetted…hukk el?
Péntektizenhárom töprengve vakarta a homlokát.
- Milyen nap van ma?
- Szerda…hukkk…!
- Akkor pontosan két éve! – válaszolt a macska.
- Hukkk....! – csuklott fel meglepődve Tom.
- Ne is mondd! – kesergett Péntektizenhárom – már mindenütt kerestem, és sehol sem találtam! És nincs aki segítene felkutatni! – mondta szomorúan, majd újra a mancsaiba temette az arcát. Talán újra elhatalmasodott volna rajta a nagy felelősség, ha Tom nem vág közbe.
- Én hukk… segítek….hukk, ha gondolod!
- Igazán? Segítenél Nekem?
Tom bólintott, mire a macska felpattant, és hangos örömujjongásban tört ki.
- Akkor előszöris beszélnünk kell a többi ittlakó szörnnyel! – szólalt meg végül, miután kiugrabugrálta magát boldogságában.
Tom ezt hallva gyorsan csuklott kettőt.
- Beszélnünk …hukk…kell…hukk…?
- Pontosan! Ők hátha tudnak valamit az ügyről.- mondta Péntektizenhárom, majd közelebb hajolt Tomhoz - Meg egyébként is, rádférne egy alapos ijesztés, hogy elmúljon a csuklásod! Őszintén szólva már kicsit idegesít! – suttogta, majd elindult a sötét sarok irányába, és intett a fiúnak, hogy kövesse.
Tom, mivel nem tehetett egyebet, kezébe fogta a pirosnyelű porolóját, és újdonsült ismerőse után indult. Bár egyre biztosabb volt abban, hogy nem álmodik, azért titokban őszintén remélte, hogy hamarosan felébred.
| |
| 2. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /II. fejezet/ | 2012-11-12 17:23 | Vannak a világon furcsa szavak. Például, hogy mi is pontosan az a tekervényesedés, vagy forgás-morgás, esetleg sertepertélés, azt bizony még Tom sem tudta. Ám ha valamiről nem tudunk, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik az a dolog. Példának okáért Tom nem ismerte a fent említett szavakat, éjszaka mégis felriadt rájuk. Egyszercsak kinyitotta a szemét, hipp-hopp, és érezte, ahogyan tekervényesedik a levegő és forogva-morogva sertepertél. Bár látni nem látott semmit, hiszen a szobát csak halványan világította meg a kislámpa, mégis tudta, hogy VALAKI, vagy netalántán VALAMI van bent. Esetleg egy VALAHOGY is lehet az illető, de az nem valószínű, hacsak el nem tévedt véletlenül. Tom előszöris a félhomályban gyanakodva a szekrény felé pislantott, és csak úgy óvatosságból elhúzódott az ágy szélétől is. Ugyebár az ember sosem tudhatja, mi is lapul az ágya alatt. Valószínűleg csak porcica, de mi van, ha mégis egy porpárduc, vagy netalántán portigris forog-morog és sertepertél odalent. Nem árt vigyázni!
Tom szeme kezdett hozzászokni a homályhoz, és egyre jobban, egyre élesebben látta azoknak a tárgyaknak a körvonalát, amelyek a szemközti sarokban, a kislámpa halovány fénycsóváján kívül voltak. A polc, tele játékokkal, a szék, támláján ruhákkal és az üveges könyvszekrény mind-mind a megszokott helyükön álltak. Tomot mégis hatalmába kerítette egy furcsa, szorongató, torokkaparó és homloknedvesítő érzés. Egy érzés, hogy nincs egyedül a szobában. Anya ugyan mindig mondogatja, hogy a szekrény szörnye már réges-rég jóllakott a ruhákkal, és az ágy alatti rém is alszik ilyenkor, Tom mégsem volt biztos ebben.
- Anya sohasem szokott tévedni, hiszen azt is tudja mindig, hogy mi lesz az ebéd, és aki az ebéd dolgában ilyen biztos, az nem tévedhet semmiben sem, – bátorította magát -
de a szörnyek mégiscsak szörnyek! Nem árt vigyázni!
Végül úgy döntött, hogy kimászik az ágyból, és felderíti a szobát! Bár nagyon szeretett volna szólni Apának, vagy Anyának, csak amiatt, hogy lássák, a fiuk milyen hősiesen száll szembe egyedül az ismeretlennel, de úgy döntött, mégsem teszi. Azért határozott így, mert valahol úgy gondolta, hogy egy fiú, aki már százhuszonhét centi, arról a félről nem is beszélve, amit azzal tud elérni, hogy mérés közben titokban felemeli a sarkát, szóval, hogy egy ilyen fiúnak egyedül kell intéznie az ilyesmiket. No meg azért is, mert meglátta azt a pirosnyelű porolót, amit anya a délutáni takarítás után felejtett a szobában. Tom megragadta a poroló nyelét, és kardként előrenyújtva megsuhintotta azt a levegőben, majd a másik kezével marokra fogta a kispárnáját és pajzsként maga elé emelte. A csíkos pizsamája díszes páncélként domborodott rajta.
- Most már VALAKI, vagy VALAMI - esetleg VALAHOGY - legyen a talpán, aki rám mer ijeszteni! – mormolta magában.
Miután kellőképpen felfegyverkezett, szépen óvatosan lelépett az ágyról, lassan először a jobb, majd a bal lábával. Amikor már mindkét lábbal és karral, és benne partvisostól, párnástól a földön volt, óvatosan elindult a szoba sötétebbik sarka felé.
- Csak szépen lassan! Először a jobb láb, aztán a bal, majd megint a jobb aztán…. Aztán majd meglátjuk! – gondolta Tom magában, ám a jobb lába valószínűleg másként ítélte meg a helyzetet, mivel a második lépés előtt, beleakadt a szőnyegbe, és ahelyett, hogy tovább lépkedett volna megállt. Ezáltal Tom, ahelyett, hogy megállt volna, elindult, arccal egyenesen a föld felé. Ám miközben zuhant még gyorsan maga elé tartotta a pajzsnak kinevezett kispárnát, ami felfogta az esést.
- Nahát, micsoda balszerencse!- szólt hangosan, miközben megpróbált mihamarabb felkelni a földről- remélem nem hallott meg a szörny, és nem szaladt el, mielőtt még elkaphattam volna!
Titokban azonban abban reménykedett, hogy, ha volt is itt valamiféle szörny, a huppanás hangjától mégiscsak megijedt, és elmenekült.
A szoba csendes volt és nyugodt. Minden sarok némán, az álomtól elbódulva pislogott Tomra. Minden sarok, kivéve a legsötétebbet, ami az ágytól a legtávolabbra esett, mert abból halk vonyító hang szűrődött ki. Tom úgy gondolta, hogy a hang, kevésbé félelmetes körülmények között akár nyöszörgésre, halk jajgatásra hasonlított volna leginkább. Mivel legjobb tudomása szerint a VALAKIK és a VALAMIK amolyan sohasem jajgatós szerzetek - a VALAHOGYOKRÓL már nem is beszélve- szóval úgy látta, hogy nincs különösebb félnivalója. Azért minden eshetőségre felkészülve magasra emelte a kardként használt porolót, maga elé tartotta a párnát, majd a síró-hüppögő sarok felé kiáltott!
- Hahó! Ki van ott?
A jajgatás és óbégatás hirtelen abbamaradt, de válasz mégsem érkezett.
Tom visszahátrált az ágyhoz, és óvatosan addig forgatta a kislámpát, amíg annak a fénye el nem ért a félelmetes sarokig. Ekkor összeszedte minden bátorságát, megragadta a színes poroló vékony nyelét és elindult az immár kivilágított szeglet felé.
Az érzet, hogy VALAKI van a szobájában nem múlt el, sőt, annyira felerősödött, hogy lassan már annak a VALAKINEK a léptei ott trappoltak a fülében. Olyannyira, hogy miközben hallotta a saját lépéseit: slatty, slatty, platty…. rögtön utána felhangzott egy másik is: platty, platty, slatty….Mintha a VALAKI a nyomában lépkedne! A lámpa fénye keveredett a sötétséggel, és enyhén vörös színben világította meg a sarkot. Tom végre tisztán látta a szemközti falat is, de ott, a saját, mélypiros árnyékán kívül nem volt semmi. Az állólámpa álmosan dülöngélt, és a radiátor is csak halkan horkolt. Ám ahogy közelebb settenkedett:
slatty, slatty, slatty, platty…. még mindig hallotta a mellette osonó lépteket: platty, platty, platty, slatty. És ekkor Tomnak bizony különös érzése támadt. Mintha a megoldás ott lenne valahol a szeme előtt, csak valahogy nem látná. – Talán le van takarva ruhákkal, vagy a játékok alá bújt!
- Bizony furfangos dolog ez a megoldás. Elbújik, te meg keresheted egész nap- dünnyögte Tom az orra alatt, majd odalépett a szék karfájára terített ruhákhoz, és óvatosan megemelte a stócot. A falon a vöröses árnyék feszülten figyelte a mozdulatait, olyannyira, hogy még az alakja is megváltozott. Igazából a falon úszó árnykép inkább hasonlított már egy fodros csíkokból összetákolt pacára, mint Tom körvonalára. Mindezek tetejében mintha egy hosszan tekergőző vörös kolbászt is húzott volna maga után.
Tom végül settenkedve és osonva bejárta az utolsó sarkot is, és visszaért az ágyhoz.
- Semmi. – nyugtázta megkönnyebbülve – Akármi volt is itt, már nincs, azaz elmenekült!
Tom elégedetten ült le az ágya szélére, és ekkor vette csak észre, hogy valami mégis megváltozott. A kép! Az a festmény – vagy rajz, ha úgy tetszik – amit apa hozott haza, még mindig ott állt kitámasztva a székén, mint lefekvéskor, ám közelről sem nézett ki ugyanúgy! Ahhoz, hogy ezt a kijelentést „közelről sem néz ki ugyanúgy” bátran mondhassa, Tom vett egy mély levegőt, és két lépést tett a kép felé. A falon úszó vörös árnyék, kíváncsian követte a mozdulatát. És valóban! A fehér vásznon ugyanúgy ott volt a fa, a ház, és pár kesze-kusza vörös folt, de egyvalami hiányzott. A képről szőrén-szálán eltűnt a hosszú kolbászfarkú, macska-szerű paca, ami eddig a fa egyik ágán ült.
- Olyan nincs, hogy nincs! – hüledezett Tom- hiszen odapingálták, és akkor ott kell lennie, hiszen oda van pingálva. Most mégsincsen sehol. Igazán rejtélyes!
Tom a fejét vakarta, és gondolkodóan hümmögött. Ezen a napon még az árnyéka is meglehetősen furcsán viselkedett, mivel külsőre semiképpen nem hasonlított Tomra, ám mégis mindent ugyanúgy tett, mint ő, ami nem is lenne szokatlan egy árnyéktól, ám ugyanolyan hangon is hümmögött, mint a gazdája. Sőt, amikor Tom kikerekedett szemekkel hátrapillantott, és meglátta a falról félig lenyúló vöröses árnyat, élesen felkiáltott - későbbi elmondása szerint, nem a félelemtől sikkantott, hanem mert meglátott egy ismerős alakot az ablakban, aki akár az óvónéni is lehetett volna, és csak neki kiáltott, úgy köszönés képpen - mire a falon lévő árnyék is visítani kezdett. Bizony furcsa egy helyzet volt, ahogyan Tom, szemben állva a saját árnyékával sikítóviadalt vívott, de főleg az volt furcsa, amikor az említett árnyék hangos puffanással lezuhant a falról, maga alá gyűrve Tomot.
| |
| 1. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /I. fejezet/ | 2012-11-05 14:12 | Tom, már nem is tudja mikor, talán szerdán, de lehet, nem is az volt, rájött, hogy szörnyek laknak a házában. Bár először megpróbált nem figyelni a dologra, mintha észre sem venné, elmenni mellettük, de sikertelenül. A szekrényből egyre többször ijesztő zajok szűrődtek ki, a nappaliban lévő radiátor furcsán sziszegett, ha a közelébe lépett, és az ágya alól minden éjjel ütemes horkantások zaja szűrődött ki! És ez így ment, napról napra. Bár mutatkozni sohasem mutatkoztak, és ügyesen elbújtak a bútorok között, de a jelenlétük érezhető volt. Így hát Tomnak be kellett látnia, hogy a házban bizony szörnyek laknak. Talán bele is törődött volna ebbe a kellemetlen helyzetbe, ha az egyik nap – valószínűleg ez is szerda volt, de ki tudja, hiszen mire az ember megszokhatná, hogy szerda van, egyből elmúlik, és jön valami más helyette!- szóval ezen a napon nem történik valami igazán szokatlan.
Tom érezte, hogy furcsán indul az este. Bár egy ideig minden úgy alakult, ahogyan lenni szokott: vacsora, fogmosás és lefekvés, mégis, valami határozottan szokatlan volt. A fogkrém is furcsán habzott, és a pizsamából kiálló cérnaszálak is máshol szúrtak, mint ahol kellett volna nekik. Tom egyedül volt a szobájában, és olvasott. Így, este tájékán, pontosan fél nyolckor anya mindig egy cuppanós puszit nyomott Tom homlokára, aztán kinyitotta a ruhásszekrényt, belekukkantott, majd benézett az ágy alá is, végül felkapcsolta a kislámpát, és behajtotta a szobaajtót. Bár Tom már nagyfiú volt, pontosan százhuszonhéthét centi, meg egy fél, de azért nem árt az óvatosság. Ki tudja, mi bujkálhat az olyan félelmes helyeken, mint például a szekrény mélye. Ezek után Tom mindig, pontban fél nyolc után két perccel elővett egy könyvet, és addig olvasott, ameddig apa haza nem ért. Vagy amíg el nem szenderedett. Sajnos az utóbbi időben apának sok munkája volt, így szinte minden este nagyon későn ért haza. Olyan későn, hogy Tom ilyenkor már mélyen aludt az ágyában. Ám ahogyan ezt Tom is érezte lefekvés előtt, ez az este más volt, mint a többi. Így amikor már éppen kiesett volna a könyv a kezéből, és éppen belépett volna arra a csodálatos helyre, amit errefelé csak álomországként emlegetnek, éppen ekkor felhangzott az a jól ismert ajtócsapódás, ami jelezte, hogy megérkezett apa. Tomnak egy pillanat alatt elszállt az álom a szeméből, és kipattanva az ágyból boldogan szaladt le a lépcsőn, hogy köszönjön neki. Ám, amikor leért a nappaliba, szokatlan kép fogadta. Különböző poros, régi tárgyak sorakoztak előtte. A nagy álmélkodásban majdnem felesett egy összecsavart szőnyegben, ami olyan hosszú volt, hogy szinte végigérte a nappalit. A szőnyeg végében egy állólámpa tornyosult, mellette régi kakukkos óra és egy doboz, amibe még rengeteg kisebb-nagyobb limlom volt pakolva. A doboz mögül pedig egy kar és egy fej bukkant elő, ami akár az apáé is lehetett volna. Csak egy vékony, kissé görnyedt test és egy enyhén borostás arc hiányzott hozzá. Amikor Tom megkerülte a dobozt az ismerős arc is előkerült, így már semmi akadálya nem volt, hogy üdvözölje apát. Miután ez megtörtént apa megigazította a szemüvegét és mosolyogva nézett rá.
-No fiam, látod ezt a rengeteg holmit?- kérdezte.
- Látom. – bólintott Tom.
- Ezek a mai licitekről maradtak vissza, és a Hounfort úr megengedte, hogy hazahozzam őket. Látod, mennyi előnye van annak, ha az ember egy aukciós házban dolgozik?
Tom körbenézett a sok kacaton.
-Látom – bólintott, és arra gondolt, talán mégiscsak előnyösebb lenne, ha apa egy kisállat kereskedésben, vagy egy cukrászdában dolgozna. De erről mégsem szólt semmit. Helyette inkább kíváncsian vizsgálta a tárgyakat.
- És mire jók ezek? – kérdezte végül.
-Hát, mindenféle dolgokra. A legtöbb holmit már évek óta nem tudtuk eladni, így sokat porosodtak a raktárban, de egy kis pucolás itt, egy kis törlés ott, és mintha újak lennének.
Apa kezébe vette a kakukkos órát, majd megvakarta a fejét.
- Bár ebből eltűnt a kakukk, és a nagymutatóját is kicserélték egy rozsdás varrótűre, de így is egészen biztosan jó lesz valamire.- majd hóna alá kapta a dobozt is, és elindult felfelé a lépcsőn.
- Gyere fiam, vigyük fel ezeket a kincset érő dolgokat a padlásra. – szólt Tomnak apa, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
Tom hirtelen megtorpant. Lelki szemei előtt megjelent a padlás sötét, félelmetes árnyékokkal teli képe. Bár csak egyszer járt fent, amikor még egészen kicsi volt, az ijesztő emlék még mindig elevenen élt benne. Bár azóta már sok idő eltelt, és Tom is szinte teljesen felnőtt, hiszen már pontosan százhuszonhét és fél centiméter magas, de a padlás az mégiscsak a padlás. A padlás! Ehhez a helyhez talán még az ő százhuszonhét és fél centmétere sem elég.
- Én nem mehetek. – bökte ki végül. Ezek a szavak úgy ereszkedtek ki a szájából, mint egy színes rágólufi, majd kissé ragadósan, és kellemetlenül szétdurrantak a szobában, nyúlós rágófecniket hagyva mindenütt.
- Miért nem? – nézett vissza apa.
- Hát, csak.
- Csak?
- Csak. Csak úgy!- tette hozzá Tom, mintha így máris értelmesebben hangzana ez a kifogás.
- Értem… - vakarta meg az állát apa. – Szóval csak úgy?
- Igen. Csak úgy! – ismételte meg Tom, és valahol mélyen büszke volt rá, hogy ilyen frappáns választ tudott kitalálni.
- Tehát nem arról van szó, hogy a padlás netalántán túl sötét, esetleg, ha úgytetszik túl kies vagy… félelmetes ilyentájt?
- Nem! Nem arról!- Vágta rá sértett büszkeséggel Tom. Persze azt már nem tette hozzá, hogy igazából arról van szó, hogy a padlás általában véve mindig KIES és FÉLELMETES, nem csak ilyenkor!
Ám ezt mégsem vallhatta be, hiszen aki százhuszonhét és fél centi, annak nem szabad már félni holmi padlástól, legyen az bármennyire rémisztő, az összes poros tárgyával, és összes szörnyével együtt!
Tom nyelt egyet. A nemrég véletlenül kiejtett szavai, amik a félelem kipukkadt lufirárágójaként terítették be a szobát, egyre nyúlósabban, és egyre ragadósabban tekergőztek körülötte.
- Azéért neem meheeteek… - mondta igen lassan és vontatottan.
- Mert? – nézett rá apa kérdőn.
- Azééért neeeeem…. Húzta a szavakat Tom, miközben kiutat keresett, ebből a roppant kellemetlen, ragadós-rágós ügyből. A szeme fel és alá járt, egészen addig, amíg egy különös tárgyon meg nem állapodott végül. És akkor hirtelen megszületett a válasz, ami elég nagyfiús volt még apa számára is.
- Azért nem, mert szeretnék valamit felvinni a szobámba inkább.
- Igazán- kérdezte apa- És mégis mit?
- Azt ott!
Tom ujjai nyílegyenesen egy festményre mutattak, vagy inkább rajzra, ha úgy tetszik. Mindenesetre igen különös kép volt, annyi szent, mivel a festő, vagy rajzoló, ha úgy tetszik, nem használt egyéb színt, csak vöröset. Az egész kép egy nagy vörös folt volt, a vászon fehér színével néhol felhasítva.
- Az ? - kérdezte apa megrökönyödve.
- Az! – válaszolta Tom magabiztosan, és úgy érezte, hogy a szétdurrant rágólufi-darabok mintha bosszankodva feladták volna az ellepésére tett kísérletüket, és nyúlósan-ragadósan becsúsznának a szőnyeg alá.
- De hát, annak semmi hasznát nem veszed- csóválta meg a fejét apa – hiszen…hiszen még kakukkolni sem tud.
- Az lehet, de azt már az óra sem tud. – jelentette ki magabiztosan Tom.
Apa hümmögött egy kicsit, meg ráncolta a homlokát, de végül, hóna alatt a már nem kakukkoló kakukkosórával elindult felfelé a lépcsőn. Tom pedig, hóna alatt a szintén nem kakukkoló képpel, felsietett a szobájába. Fent a festményt, vagy rajzot, ha úgy tetszik, hanyag mozdulattal a székének döntötte.
Tomnak, bár miatta sikerült elbliccelnie a padlást, mégsem tetszett valamiért ez a kép. Talán, mert azt sem tudta pontosan, hogy mit is ábrázol. A vörösen kacskaringózó, tekerőző vonalak, mintha egy házat formáztak volna a közepén, a ház előtt egy terebélyes fával. A fa egyik ágán egy macskaforma folt ült a szemlélőnek háttal, mintha be akarna lesni a ház ablakán. Alakra, attól eltekintve, hogy vörös volt, úgy nézett ki, mint a szomszéd néni Pici nevű cicája, ám a Pici cica hurkás farka mintha icipicit kurtább hurka lett volna a valóságban. Ennek a vörös tintával festett macskának a farka viszont hosszan tekergőző vörös kolbászként lengte be a képet. Tom úgy érezte, hogy a sok kesze-kusza gondolattól és ákombákom vonaltól a szemei egyre jobban elnehezednek. Bebújt hát az ágyba, és miközben álmosan számba vette a sarkokat, végigpásztázta a szekrényt, és lelesett az ágy alá, a szeme végül megakadt a vele szemben álló képen.
- Azt hiszem, holnap megmondom apának, hogy mégis vigye fel a padlásra. – fintorgott, majd nyomban el is aludt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
