NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 11:43 Összes olvasás: 3504| 1. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /I. fejezet/ | 2012-11-05 14:12 | Tom, már nem is tudja mikor, talán szerdán, de lehet, nem is az volt, rájött, hogy szörnyek laknak a házában. Bár először megpróbált nem figyelni a dologra, mintha észre sem venné, elmenni mellettük, de sikertelenül. A szekrényből egyre többször ijesztő zajok szűrődtek ki, a nappaliban lévő radiátor furcsán sziszegett, ha a közelébe lépett, és az ágya alól minden éjjel ütemes horkantások zaja szűrődött ki! És ez így ment, napról napra. Bár mutatkozni sohasem mutatkoztak, és ügyesen elbújtak a bútorok között, de a jelenlétük érezhető volt. Így hát Tomnak be kellett látnia, hogy a házban bizony szörnyek laknak. Talán bele is törődött volna ebbe a kellemetlen helyzetbe, ha az egyik nap – valószínűleg ez is szerda volt, de ki tudja, hiszen mire az ember megszokhatná, hogy szerda van, egyből elmúlik, és jön valami más helyette!- szóval ezen a napon nem történik valami igazán szokatlan.
Tom érezte, hogy furcsán indul az este. Bár egy ideig minden úgy alakult, ahogyan lenni szokott: vacsora, fogmosás és lefekvés, mégis, valami határozottan szokatlan volt. A fogkrém is furcsán habzott, és a pizsamából kiálló cérnaszálak is máshol szúrtak, mint ahol kellett volna nekik. Tom egyedül volt a szobájában, és olvasott. Így, este tájékán, pontosan fél nyolckor anya mindig egy cuppanós puszit nyomott Tom homlokára, aztán kinyitotta a ruhásszekrényt, belekukkantott, majd benézett az ágy alá is, végül felkapcsolta a kislámpát, és behajtotta a szobaajtót. Bár Tom már nagyfiú volt, pontosan százhuszonhéthét centi, meg egy fél, de azért nem árt az óvatosság. Ki tudja, mi bujkálhat az olyan félelmes helyeken, mint például a szekrény mélye. Ezek után Tom mindig, pontban fél nyolc után két perccel elővett egy könyvet, és addig olvasott, ameddig apa haza nem ért. Vagy amíg el nem szenderedett. Sajnos az utóbbi időben apának sok munkája volt, így szinte minden este nagyon későn ért haza. Olyan későn, hogy Tom ilyenkor már mélyen aludt az ágyában. Ám ahogyan ezt Tom is érezte lefekvés előtt, ez az este más volt, mint a többi. Így amikor már éppen kiesett volna a könyv a kezéből, és éppen belépett volna arra a csodálatos helyre, amit errefelé csak álomországként emlegetnek, éppen ekkor felhangzott az a jól ismert ajtócsapódás, ami jelezte, hogy megérkezett apa. Tomnak egy pillanat alatt elszállt az álom a szeméből, és kipattanva az ágyból boldogan szaladt le a lépcsőn, hogy köszönjön neki. Ám, amikor leért a nappaliba, szokatlan kép fogadta. Különböző poros, régi tárgyak sorakoztak előtte. A nagy álmélkodásban majdnem felesett egy összecsavart szőnyegben, ami olyan hosszú volt, hogy szinte végigérte a nappalit. A szőnyeg végében egy állólámpa tornyosult, mellette régi kakukkos óra és egy doboz, amibe még rengeteg kisebb-nagyobb limlom volt pakolva. A doboz mögül pedig egy kar és egy fej bukkant elő, ami akár az apáé is lehetett volna. Csak egy vékony, kissé görnyedt test és egy enyhén borostás arc hiányzott hozzá. Amikor Tom megkerülte a dobozt az ismerős arc is előkerült, így már semmi akadálya nem volt, hogy üdvözölje apát. Miután ez megtörtént apa megigazította a szemüvegét és mosolyogva nézett rá.
-No fiam, látod ezt a rengeteg holmit?- kérdezte.
- Látom. – bólintott Tom.
- Ezek a mai licitekről maradtak vissza, és a Hounfort úr megengedte, hogy hazahozzam őket. Látod, mennyi előnye van annak, ha az ember egy aukciós házban dolgozik?
Tom körbenézett a sok kacaton.
-Látom – bólintott, és arra gondolt, talán mégiscsak előnyösebb lenne, ha apa egy kisállat kereskedésben, vagy egy cukrászdában dolgozna. De erről mégsem szólt semmit. Helyette inkább kíváncsian vizsgálta a tárgyakat.
- És mire jók ezek? – kérdezte végül.
-Hát, mindenféle dolgokra. A legtöbb holmit már évek óta nem tudtuk eladni, így sokat porosodtak a raktárban, de egy kis pucolás itt, egy kis törlés ott, és mintha újak lennének.
Apa kezébe vette a kakukkos órát, majd megvakarta a fejét.
- Bár ebből eltűnt a kakukk, és a nagymutatóját is kicserélték egy rozsdás varrótűre, de így is egészen biztosan jó lesz valamire.- majd hóna alá kapta a dobozt is, és elindult felfelé a lépcsőn.
- Gyere fiam, vigyük fel ezeket a kincset érő dolgokat a padlásra. – szólt Tomnak apa, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
Tom hirtelen megtorpant. Lelki szemei előtt megjelent a padlás sötét, félelmetes árnyékokkal teli képe. Bár csak egyszer járt fent, amikor még egészen kicsi volt, az ijesztő emlék még mindig elevenen élt benne. Bár azóta már sok idő eltelt, és Tom is szinte teljesen felnőtt, hiszen már pontosan százhuszonhét és fél centiméter magas, de a padlás az mégiscsak a padlás. A padlás! Ehhez a helyhez talán még az ő százhuszonhét és fél centmétere sem elég.
- Én nem mehetek. – bökte ki végül. Ezek a szavak úgy ereszkedtek ki a szájából, mint egy színes rágólufi, majd kissé ragadósan, és kellemetlenül szétdurrantak a szobában, nyúlós rágófecniket hagyva mindenütt.
- Miért nem? – nézett vissza apa.
- Hát, csak.
- Csak?
- Csak. Csak úgy!- tette hozzá Tom, mintha így máris értelmesebben hangzana ez a kifogás.
- Értem… - vakarta meg az állát apa. – Szóval csak úgy?
- Igen. Csak úgy! – ismételte meg Tom, és valahol mélyen büszke volt rá, hogy ilyen frappáns választ tudott kitalálni.
- Tehát nem arról van szó, hogy a padlás netalántán túl sötét, esetleg, ha úgytetszik túl kies vagy… félelmetes ilyentájt?
- Nem! Nem arról!- Vágta rá sértett büszkeséggel Tom. Persze azt már nem tette hozzá, hogy igazából arról van szó, hogy a padlás általában véve mindig KIES és FÉLELMETES, nem csak ilyenkor!
Ám ezt mégsem vallhatta be, hiszen aki százhuszonhét és fél centi, annak nem szabad már félni holmi padlástól, legyen az bármennyire rémisztő, az összes poros tárgyával, és összes szörnyével együtt!
Tom nyelt egyet. A nemrég véletlenül kiejtett szavai, amik a félelem kipukkadt lufirárágójaként terítették be a szobát, egyre nyúlósabban, és egyre ragadósabban tekergőztek körülötte.
- Azéért neem meheeteek… - mondta igen lassan és vontatottan.
- Mert? – nézett rá apa kérdőn.
- Azééért neeeeem…. Húzta a szavakat Tom, miközben kiutat keresett, ebből a roppant kellemetlen, ragadós-rágós ügyből. A szeme fel és alá járt, egészen addig, amíg egy különös tárgyon meg nem állapodott végül. És akkor hirtelen megszületett a válasz, ami elég nagyfiús volt még apa számára is.
- Azért nem, mert szeretnék valamit felvinni a szobámba inkább.
- Igazán- kérdezte apa- És mégis mit?
- Azt ott!
Tom ujjai nyílegyenesen egy festményre mutattak, vagy inkább rajzra, ha úgy tetszik. Mindenesetre igen különös kép volt, annyi szent, mivel a festő, vagy rajzoló, ha úgy tetszik, nem használt egyéb színt, csak vöröset. Az egész kép egy nagy vörös folt volt, a vászon fehér színével néhol felhasítva.
- Az ? - kérdezte apa megrökönyödve.
- Az! – válaszolta Tom magabiztosan, és úgy érezte, hogy a szétdurrant rágólufi-darabok mintha bosszankodva feladták volna az ellepésére tett kísérletüket, és nyúlósan-ragadósan becsúsznának a szőnyeg alá.
- De hát, annak semmi hasznát nem veszed- csóválta meg a fejét apa – hiszen…hiszen még kakukkolni sem tud.
- Az lehet, de azt már az óra sem tud. – jelentette ki magabiztosan Tom.
Apa hümmögött egy kicsit, meg ráncolta a homlokát, de végül, hóna alatt a már nem kakukkoló kakukkosórával elindult felfelé a lépcsőn. Tom pedig, hóna alatt a szintén nem kakukkoló képpel, felsietett a szobájába. Fent a festményt, vagy rajzot, ha úgy tetszik, hanyag mozdulattal a székének döntötte.
Tomnak, bár miatta sikerült elbliccelnie a padlást, mégsem tetszett valamiért ez a kép. Talán, mert azt sem tudta pontosan, hogy mit is ábrázol. A vörösen kacskaringózó, tekerőző vonalak, mintha egy házat formáztak volna a közepén, a ház előtt egy terebélyes fával. A fa egyik ágán egy macskaforma folt ült a szemlélőnek háttal, mintha be akarna lesni a ház ablakán. Alakra, attól eltekintve, hogy vörös volt, úgy nézett ki, mint a szomszéd néni Pici nevű cicája, ám a Pici cica hurkás farka mintha icipicit kurtább hurka lett volna a valóságban. Ennek a vörös tintával festett macskának a farka viszont hosszan tekergőző vörös kolbászként lengte be a képet. Tom úgy érezte, hogy a sok kesze-kusza gondolattól és ákombákom vonaltól a szemei egyre jobban elnehezednek. Bebújt hát az ágyba, és miközben álmosan számba vette a sarkokat, végigpásztázta a szekrényt, és lelesett az ágy alá, a szeme végül megakadt a vele szemben álló képen.
- Azt hiszem, holnap megmondom apának, hogy mégis vigye fel a padlásra. – fintorgott, majd nyomban el is aludt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
