NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 14:44 Összes olvasás: 3505| 3. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /III. fejezet | 2012-11-20 18:37 | Igen érdekes dolog, hogy az ember még a legmegdöbbentőbb, és legfelkavaróbb események közben- mint amilyen a rég nem látott óvóméni megpillantása az ablakban- szóval, ilyen dolgok közben is képes észrevenni minden jelentéktelennek tűnő apróságot. Példának okáért, amikor Tomra ráesett a saját árnyéka, a furcsa helyzet ellenére ő, egy pillanatig mégis csak a szőnyeget nézte. Bár, régóta az övé ez a kopott, tengerkék szőnyeg, ilyen közelről talán még sohasem látta. Ahogyan ott feküdt a földön, letaglózva az árnyéka által, nem tudott másra figyelni, csak, hogy valami nagyon puha és módfelett meleg helyre került. A szőnyeg fogalma átértékelődött benne, mindennapi megszokott dologból egy kedves, puha baráttá. Tom eltöprengett azon, hogyha a dolgok, amiket már igazán megszoktunk, így megváltoznak, ha jobban megismerjük őket, akkor mi lehet a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket még nem is ismerünk?
Ám a pillanat elszállt minden bolyhos gondolatával együtt, és Tom rúgóként pattant föl a szőnyegről. Ekkor megtörtént az, amire soha nem gondolt volna; Tom nem hitt a saját szemének. A szoba közepén ugyanis nem más állt teljes életnagyságban, mint a festményen, vagy rajzon szereplő macska, a kesze-kusza vonalaival, hosszú kolbász-szerű farkával, és ha még nem említettem volna, teljes életnagyságban! Ha meg említettem, az sem baj, az ilyesminél jobb biztosra menni. A furcsa szerzet úgy nézett ki, mint egy rajz, amit a rajzolója figyelmetlenségből nem a vászonra festett, hanem egyenesen a szoba közepére! Olyan volt, mint egy nagy vörös paca körvonalak és árnyékok nélkül.
Tom szemben állt a festett macskával, és mereven bámulta, míg a macska szemben állt Tommal, és olyan arcot vágott, mint aki hamarosan tüsszent. Tom csak állt, és állt, a macska pedig továbbra is tüsszenteni készült. Végül Tom unta meg hamarabb a bámulást, és hangosan kimondta azt a két szót, amit a legkézenfekvőbbnek talált ebben a helyzetben.
- SEGÍTSÉG!!! SZÖRNYETEG!
Ezen szavak hallatán a festett macska szemei kitágultak, száját pedig olyan nagyra tátotta, hogy Tom belekapaszkodott a szék karfájába, nehogy az esetleges széllökés elfújja. Ám a különös idegen, ahelyett hogy valóban tüsszentett volna, hangos jajgatásban tört ki, miközben körkörös hurkokat leírva rohant a szobában fel s alá.
Tom döbbenten állt. Mint már azt többször hangoztattam, ezen az estén igazán szokatlan dolgok történtek vele, több rémisztő, kissé hátborzongató esemény, most pedig, mikor szemtől szemben állt az éjszakai látogatójával, mégis inkább mókásnak találta a helyzetet. Lehet, hogy azért bátorodott meg ennyire, mert lefekvés előtt megitta azt a pohár tejet, ami anya szerint kell a növekedéshez, és hirtelen úgy felnőtt tőle, hogy már nem érez olyan gyerekes dolgokat mint a félelem. Ám az is lehetett az ok, hogy a szobájában pánikba esve rohangáló rajzmacska inkább amolyan habókos és kissé hebehurgya lénynek tűnt, mint ijesztő rémnek. Olyannyira nem keltett félelmet benne, hogy amikor a vörös idegen a hatodik kör lefutása után beugrott az íróasztal alá, és ott farkát behúzva összegömbölyödött, Tom úgy döntött, hogy odasétál hozzá. A biztonság kedvéért a pirosnyelű porolót azért magával vitte.
- Szervusz! – kezdte Tom a parolázást, de választ nem kapott, így megköszörülte a torkát, és megismételte a köszöntést, kicsit hangosabban.
- Khm… Szervusz!
Ám ezután sem történt semmi.
- MONDOM SZERVUSZ! – harsogta végül Tom, aki kezdte úgy érezni, hogy az éjjeli látogatója valóban nem az-az ijesztő, félelmetes fajta szörnyeteg. Már éppen azon volt, hogy a poroló végével kicsit megpiszkálja, hátha elaludt, amikor a vörös gömböc megelevenedett, és a fejét óvatosan elődugva kérlelő hangon így szólt:
- Ne tessék megenni!
- Mit ne csináljak?- hökkent meg Tom.
- Nagyon szépen kérem, ne tessék megenni, ha lehet! Tudnillik nem vagyok valami finom!- Mondta még alázatosabban, még kérlelőbb hangon az idegen.
- Miért ennélek meg?
- Én is ezt mondom! Miért enne meg? Hiszen csupa csont vagyok, meg irha, az ízem meg olyan, mint a zsírkrétának!- helyeselt gyorsan a rajzmacska.
- Hát akkor tényleg nem lehetsz finom! – fintorodott el Tom – meg különbem is, ma már vacsoráztam.
Ennek hallatán a vörös gombóc kissé jobban kinyújtotta a nyakát, és szemügyre vette Tomot.
- Szóval, nem is akarsz megenni engem?
- Nem!- helyeselt Tom, majd tétován hozzátette – legalábbis nem hinném.
- Ennek igazán örülök! Pedig én már azt hittem!- lelkendezett a rajzmacska, miközben kikászálódott az asztal alól, visszanyerve régi hosszúfarkú, keszekusza vörös önmagát.
- Már valóban úgy gondoltam, hogy vacsora lesz belőlem- mondta, miközben leporolgatta a bundáját. Ha Tom nem szólal meg rögtön, talán a következő másodpercek kellemetlen csöndben teltek volna, esetleg megvitatták volna az időjárás változásának meg portigrisek évszakos vándorlásának témáját, aztán ki-ki ment volna tovább a dolgára. Ám Tom megszólalt.
- Te egy szörny vagy?- úgy bugyborékolt ki belőle ez a kérdés, mint a szappanos víz buborékjai szoktak kiszállingózni a mosogatóból, amikor anya mosogat.
- Hát, voltaképpen…végtére is… talán… valami olyasmi- válaszolt vontatottan a macska, majd sebtiben hozzátette- de az ízem sokkal rosszabb, mint az átlagos rémeké, ha esetleg még mindig a megevésemen gondolkodnál!
Tom határozottan megrázta a fejét.
- De ha nem akarsz megenni, akkor szabad kérdeznem, hogy miért üvöltöttél úgy rám?! Majd frászt kaptam!
Tom megszívta az orrát, pedig nem is volt eldugulva, mire a vörös macska sandán nézett rá.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy esetleg… megijedtél tőlem?
Tom újra megszívta a még mindig száraz orrát.
- De, azt hiszem igen.
A rajzkandúr szemei újfent kikerekedtek és a száját is nagyra tátotta. Tom biztos volt benne, hogy most jön az előbb elmaradt tüsszentés, így megmarkolta az asztal sarkát. Ám ehelyett a macska felugrott a levegőbe és boldogan megrázta magát, aminek következtében az így is hosszú farka még vagy fél métert nőtt.
- Szóval te ijesztőnek találtál engem?
- Kicsit…talán.- válaszolt Tom, mire a kolbász-szerű farok újra növésnek indult.- De végülis mi ebben a furcsa, ha egyszer szörny vagy?
- Semmi, semmi- pirult el a kandúr- csupán te vagy az első, aki megijedt tőlem. Nem nagy ügy! Igazán semmiség! – hajtotta le a fejét szerényen, majd pár pillanat múlva újra Tomra nézett! – De azért mégis, mennyire ijedtél meg tőlem? Ki lehet jelenteni, hogy megrémítettelek? – tudakolta izgatottan.
- Esetleg…egy picikét – mondta Tom, és a macska farka megint nőtt egy félméternyit.
- Akkor mondhatni, hogy rád hoztam a fárszt?
- Hát, azt azért nem- tétovázott Tom, mert félt, ha a vendégének a farka tovább nő, akkor a végén még leveri a könyveket a polcról, vagy fennakad a csillárban- de egy pillanatra talán megrémültem. Biztos kevés tejet ihattam lefekvés előtt.
- Ugyan, ne szerénykedj! Nyugodtan bevallhatod, hogy igazán délceg, félelemkeltősen kandúri külsőm van. – dorombolta a macska, miközben az egyre növő farka vidáman táncolt a levegőben.
- Hát, először picit talán valóban megijedtem tőled- vallotta be a kisfiú- de most, így közelebbről nézve, nem is vagy olyan rémisztő. Sőt, egész kedvesnek tűnsz!
Bár Tom nem rossz szándékkal mondta ezeket, sőt, inkább amolyan barátkozós jelleggel, az idegen mégis félreérthetett valamit, mert hirtelen elszontyolodott, és az eddig vígan lengedező farka is hip-hopp a felére zsugorodott össze.
- Szóval közelről! Akkor te is észrevetted! Mindjárt gondoltam!- legyintett szomorúan.
- Természetesen észrevettem! - bólintott Tom- De mit is?
- Mit, mit?! Hát ezt! – bökött a feje búbjára a kandúr, és amikor Tom odenézett, látta, hogy bizony a macska vörös fejének a legeslegtetején van egy fehér folt.
- Ha jobban megnézzük- gondolta Tom- nem is olyan hagyományos folt ez, mivel az alakja kísértetiesen hasonlított egy virágra. Egy apró kis virág körvonalai világítottak a macska vörös kobakján.
- Éppen itt! A saját fejemen! Mit is várjak így?!- kesergett tovább az idegen. – már tejmajszoló koromban is úgy csúfoltak, hogy hajbancirmos, meg homloki ibolya! Nem csoda, hogy te sem ijedtél meg tőlem! Hát hogy néz ki egy feketemacska, egy ilyen pitypanggal a fején?!
Tom megdörzsölte a szemét. A szobában elég sötét volt, a legtöbb dolgot homály fedte. Fekete volt a ruhásszekrény, fekete a könyvespolc, még a játékokból is csak ismerős fekete körvonalak látszottak; minden fekete volt, kivéve az előtte álló macskát, aki mélypiros színben pompázott tetőtől talpig.
- Vörös!- szólalt meg végül.
- Pardon? Mit mondtál?
- A színed. Nem fekete, hanem vörös.
A macska végignézett magán. Megbámulta a karjait, megtapogatta a lábait, és végigmérte hosszú kacskaringós farkát, majd hümmögni kezdett.
- Hmmm… Hmmm….. Valóban, mintha kissé színesebb lennék a megszokottnál! No de sebaj! Tudod én egy tizenharmadik generációs fekete macska vagyok,aki tizenhárom felmenőtől örökölte a rontáshozás és a balszerencse-okozás nemes képességét! A szín itt már nem számít. Egy vérbeli feketemacska mindig feketemacska marad! Még akkor is, ha éppen vörös.
- Mi az a felmenő? – kérdezte Tom kíváncsian.
- Az, hát az… - vakarta meg a fejét a macska- pont olyan mint a lemenő! Csak kicsit kisebb!
Tom bólintott.
- És tizenhárom?
- Annyi! Innen a nevem is!
Ekkor a macska hirtelen a fejéhez kapott.
- Jé, majd elfelejtettem! Hiszen még be se mutatkoztam!
Tom kicsit megilletődött. Eddig azt sem tudta, hogy egy vörös színű feketemacskáknak, aki ráadásul egy festményre van rápingálva, van neve. Most pedig egy éppen ilyen lény fog neki bemutatkozni személyesen.
- Tizenharmadik Balsorshozó, született Péntektizenhárom vagyok, foglalkozásomat tekintve hivatásos feketemacska!
- Én pedig Tom…- vágta rá a kisfiú, majd, mivel ezt kevésnek érezte, gyorsan hozzátette- foglalkozásomat tekintve az S betű helyes leírásának gyakorlója!
- Örvendek!- mondta Péntektizenhárom, és barátságosan a fiú felé nyújtotta a farkát, amit Tom jobb híján udvariasan megrázott.
Bár Péntektizenhárom igazán kedves, szelíd feketemacskának tűnt, és így, az első terefere után kifejezetten barátságosnak is, Tom mégis úgy érezte, hogy eljött az ideje feltenni azt a kérdést, amin a megismerkedésük óta töprengett.
- És mégis mit csinálsz itt?
- Hogy itt? Természetesen itt lakom!- hangzott a felelet.
- Itt laksz? – hökkent meg Tom.- Az én szobámban?
- Persze! Én ott lakom, ahol a házam van. Hiszen ez érthető, nem?
- Milyen házról van szó?- húzta össze a szemöldökét Tom gyanakodva.
- Hát arról, amiben lakom.
A válasz egyszerűnek tűnt, egyszerű is volt, Tom mégsem értette.
- És miért pont az én szobámban laksz?- tudakolta Tom.
- Tévedés, én a saját házamban lakom, csak éppen az a te szobádban van, de attól még az enyém! Hiszen én is csak ugyanolyan vagyok, mint a a többi rém, aki itt lakik.
- Többi rém? – döbbent meg Tom.
- Persze, a többiek! A szomszédos szörnyek!
A szörny szó hallatán Tom csuklott egyet.
- És sok ilyen rém lakik itt nálam?- kérdezte óvatosan.
- Ó, mikor hogy! – legyintett Péntektizenhárom - Általában sok, de néha több! Tudod, a túristák… vannak akik csak nyaralni jönnek ide.
Tom újfent csuklott egyet.
- Értem- válaszolt megfontoltam, bár nem értett semmit, sőt, arról sem volt meggyőződve teljesen, hogy ébren van. Úgy érezte inkább magát, mint aki belecsöppent egy különös álomba, és valamiért nem tud belőle kicsöppenni. – És biztos vagy benne, hogy az én szobámban kell berendezkedni, meg vendégeket fogadni? Bár engem nem zavar… de Anya! Tudniillik ő elég félős! Lehet, hogy a végén még megijesztenétek! Hiszen már te is elég ijesztő vagy egymagad!
- Ugyan semmiség!- húzta ki magát büszkén a macska, miközben a farka újra a magasba tekeredett- Hiszen ez a feladatom!
Tom, egyre valószínűbbnek tartotta, hogy ez az egész találkozás, meg terefere csak álom. Ő most éppen az ágyában fekszik forgolódva és szuszogva, meg épp lerúgja magáról a takarót. Ám nem volt ideje ilyesmin töprengenie.
- Különben is! Az én otthonomat te hoztad ide. Én meg csak jöttem vele! - mondta Péntektizenhárom.
- Én hoztam…ide? – bámult rá értetlenül Tom.
- Te bizony!- bólogatott a macska.
- Csak nem…? – hüledezett Tom, miközben a széken álló festményre nézett.
- De bizony! A kép! Az-az én házam. Jobban mondva arra van festve, vagy esetleg rajzolva. Ezt sosem tudtam eldönteni.
Tomon valamilyen furcsa módon úrrá lett a csuklásroham, és nem akart elállni. Péntektizenhárom, észrevehette ezt, mert bátorítólag megpaskolta a farkával a fiú vállát.
- De örülök, hogy idekerültem! Barátságos kis környék ez! És a házatok szörnyei is remek rémek! A legtöbbjük már régóta lakik itt!
- Nem hukkk… mondod…hukk…komolyan!- csuklott Tom.
- Dehogynem!Lehet, hogy ismered is őket! Például azt, amelyik az ágy alatti lakosztályt bérli! Ő egy csoda vicces figura! Csak kártyázni ne ülj le vele soha! Egyszerűen nem tud veszteni.
- Még nem… hukk… volt …hukk… hozzá szerencsém…hukk…!
- Pedig oltári alak! És a többiek is kedvesek! Egész nap csak otthon mulatnak! Ah, otthon! De jó is nekik, hogy van otthonuk!
- Hiszen, hukk… neked is… hukk…van, nem?
A vörösházas kép vörös macskája szomorúan sóhajtott.
- Hát persze, hogy van! Sőt az én otthonom a legotthonosabb otthon az egész világon! Csak éppen elhagytam a kulcsát!
- A kulcsát…hukk…?
- Azt valamit, amivel az ajtókat meg ilyesmiket lehet ki-be zárni! Sajnos elvesztettem, és sehol se találom!- hajtotta búsan a fejét a mancsaiba Péntektizenhárom.
- Akkor…hukk… ezért… hukk… pityeregtél az előbb. – mondta két csuklás között Tom, aki már nem is volt teljesen biztos abban, hogy álmodik.
- Kikérem magamnak! – pattant fel a kandúr – Én nem pityeregtem! Az csak egyszerű felelősségtudatos megnyilvánulás volt!
-Felelősségtudatos hukk megnyilvánulás- ismételte meg Tom. Tetszett neki ez a szó, és úgy gondolta, hogy hasznos is lehet, mondjuk, ha legközelebb elesik focizás közben. Ez a szó mégiscsak jobban illik egy százharminchét és fél centis fiúhoz, mint a bömbölés.
- Az, bizony! Megnyilvánulás, méghozzá a legfelelősségtudatosabb fajtából- folytatta Péntektizenhárom- Mégsem tapsolhatok meg viháncolhatok, amikor eltünt az ősi családi kúria kulcsa, amiben eddig tizenhárom deréknál derekabb, feketénél feketébb felmenőm lakott!
- És mikor …hukk. Veszítetted…hukk el?
Péntektizenhárom töprengve vakarta a homlokát.
- Milyen nap van ma?
- Szerda…hukkk…!
- Akkor pontosan két éve! – válaszolt a macska.
- Hukkk....! – csuklott fel meglepődve Tom.
- Ne is mondd! – kesergett Péntektizenhárom – már mindenütt kerestem, és sehol sem találtam! És nincs aki segítene felkutatni! – mondta szomorúan, majd újra a mancsaiba temette az arcát. Talán újra elhatalmasodott volna rajta a nagy felelősség, ha Tom nem vág közbe.
- Én hukk… segítek….hukk, ha gondolod!
- Igazán? Segítenél Nekem?
Tom bólintott, mire a macska felpattant, és hangos örömujjongásban tört ki.
- Akkor előszöris beszélnünk kell a többi ittlakó szörnnyel! – szólalt meg végül, miután kiugrabugrálta magát boldogságában.
Tom ezt hallva gyorsan csuklott kettőt.
- Beszélnünk …hukk…kell…hukk…?
- Pontosan! Ők hátha tudnak valamit az ügyről.- mondta Péntektizenhárom, majd közelebb hajolt Tomhoz - Meg egyébként is, rádférne egy alapos ijesztés, hogy elmúljon a csuklásod! Őszintén szólva már kicsit idegesít! – suttogta, majd elindult a sötét sarok irányába, és intett a fiúnak, hogy kövesse.
Tom, mivel nem tehetett egyebet, kezébe fogta a pirosnyelű porolóját, és újdonsült ismerőse után indult. Bár egyre biztosabb volt abban, hogy nem álmodik, azért titokban őszintén remélte, hogy hamarosan felébred.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
