NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2024-04-08 17:51 Összes olvasás: 3491| 5. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /V. fejezet/ | 2012-12-09 23:10 |
A megvetett ágy úgy magasodott előttük, ahogyan egy sokemeletes ház tornyosul az utca felé. Tom azt gondolta, hogy az ágya, most igazából nem is ágy, hanem egy furcsa, fehér lepedővel borított lakóház. Egyedül azt nem tudta eldönteni, hogy ennek a lakóháznak hol van az ajtaja. Mikor megálltak a duzzadt tollpárnákkal telerakott matrac előtt, Tom kérdőn Péntektizenháromra pislantott, de az válasz helyett harsányan felkiáltott:
- Akkor nincs más hátra, mint előre, vagyis jelen esetben inkább alulra! Keressük meg az ágy alatti szörnyet!- majd lehasalt a földre, összehúzta a farkát, és hip-hop bekúszott az ágy alá. Tom kissé félénken toporgott a helyén, mert nem igazán tudta, mi is ilyenkor a teendő. Bár az ágy maga nagynak látszott, az a rés, ami a föld és az alja között húzódott, túl apró volt ahhoz, hogy beférjen oda. Igazából még ahhoz is túl kicsinek tűnt, hogy egy vékonyabb könyvet biztonsággal becsúsztasson az ember. Tom hirtelen nagyon egyedül érezte magát, és úgy gondolta, hogy talán itt a vége az egész éjszakai kalandnak, és soha többé nem látja már Péntektizenhármat sem, mert az elveszett a lehetetlenül apró résben. Ám szerencsére egy pillanat múlva a macska kidugta a fejét az ágy alól.
- Ne ácsorogj, hanem gyere utánam!- mondta, és újra eltűnt.
Nem volt mit tenni, Tom ímmel-ámmal elbúcsúzott pirosnyelű porolójától, letérdelt, majd a földre hasalt, és behunyta a szemét. Ez azért volt fontos, mert nem akarta látni, ahogy kúszás közben beveri a kobakját az ágy aljába, hiszen arról, hogy be fogja verni, teljesen meg volt győződve. Így, hason fekve, becsukott szemekkel, koppanásra, és fejsajgásra felkészülve kúszni kezdett a rés felé. És kúszott, aztán megint kúszott, és utána még tovább kúszott, de a koppanás és a fejsajgás elmaradt. Tom már azon töprengett, hogy ki kéne nyitnia a szemét, mert valamilyen furcsa dolognak köszönhetően elvesztette a kúszásra való képességét, és egy centit sem halad előre, amikor végre a fejebúbja halkan nekiütődött valaminek. Ám ez a valami nem olyan volt, mint az ágy széle, hanem egy roppant puha, kissé kunkori dolognak tűnt. Tom kinyitotta a szemét, és meglátta maga felett Péntektizenhármat, pontosabban a macska vörös, kesze-kusza farkát, aminek a vége pont a kisfiú homlokánál tekergőzött.
- Ne most feküdj le aludni, hé! – mosolygott rá Péntektizenhárom- Inkább nézz körül idebent!
Tom gyorsan feltápászkodott a padlóról, leporolta magát, körbenézett, és újfent elcsodálkozott. Mégpedig azon, hogy most hitt a szemének! Képzeletében az ágy alatti világ is olyan varázslatos és különös testet öltött, mint Gesztenye szekrénye, és fel is készült a magasba emelkedő párnahalmok, az örökké pergő homokórák és a képzeletbeli kerítésen kifogyhatatlan sorban egymás után ugráló bárányok látványára. Ám ezzel szemben az ágy alatt nem volt semmi különös és meghökkentő dolog, kivéve, hogy minden hajszálpontos mása volt a fentinek, csak éppen fejjel lefelé. Mintha ez a hely, a fenti világ tükörképe lett volna. Sőt, mintha mindkét oldalt, és a lábuk alatt is puha matrac rugózott volna, mint a megdermedt puding. Néhol karcsú oszlopként szöktek magasba az ágy lábai, amiket vaskos fa támlák választottak el egymástól. A lábakból szárnyas facsavarok, és fényes fejű szögek meredtek mindenütt. Úgy tűnt, valaki titokban felszelte a fenti ágyat, és a darabjait jobb híján beseperte a kerevet alá. A plafonról éjjeli égboltként lógott le a megszokott kék takaró, és a párna is fennragadt a mennyezeten, pedig Tom megesküdött volna rá, hogy nincs odaragasztva.
- Na, ha kiálmélkodtad magad, akkor ideje mennünk!- harsogta Péntektizenhárom.
Tom lassan abbahagyta a bámészkodást, és barátja után indult!
- Tudod, az ágy szörnye a legtréfásabb rém errefelé! Rá is ragadt, hogy ő a Heverő Haver! De mindenki csak HH-nak hívja! Igazán bulis fickó, én mondom!- lelkendezett a macska. – Aki vele él, annak nincs egy perc nyugta sem, kaland az egész élete!
Tom arra gondolt, hogy bár úgy tűnik, hogy ő HH, az ágy alatti rém legközelebbi szomszédja, és a kalandokat sem veti meg néha napján, ha egyszer-egyszer úgy adódik, de mégis, hiányozna neki a nyugalom. Már úgy hozzászokott, hogy nyugodtan csinálja meg a számtanleckét, nyugodtan olvas esténként, időnként pedig olyan nyugodtan szuszog a párnájába, ahogyan senki más, és bizony nem szívesen vált volna meg ezektől a dolgoktól!
Ám ahogy haladtak az ágy mélye felé, Péntektizenhárom annál jobban csóválta a fejét.
- Nem értem! Sehol egy csokoládé-szökőkút, nem táncolnak rémek az ágytámlán, és még csak színes konfettieső sem hullik ránk! Biztos, hogy ez a te ágyad?
Tom felnézett a takarójára, és bólintott.
- Különös! Merőben különös! – vakarta meg fehér csíkkal tarkított fejbúbját a macska.
Nem messze tőlük, a plafonról lógó takaró csücske lecsüngött a földre, kék függönyként takarva el az ágy alatti világ többi részét.
Amikor közelebb értek, akkor vették csak észre azt a nagy, hortyogó dudort, ami a takaró alatt kerekedett.
- Hát itt van!- lelkendezett Péntektizenhárom- biztos kimerült a nagy mulatozásban!
Odalépett a hortyogó pukli mellé, és mancsába vette a takaró szélét.
- Tom barátom, most megismerheted minden idők legvidámabb, legizgágább rémét! Íme!- mondta, és széles mozdulattal félrerántotta a takarót, ami alól egy sárga szuszogó bundahalom tűnt elő!
- Ő lenne az? – kérdezte Tom.
- Nem tudom- hajtotta félre gondolkodva a fejét Péntektizenhárom- Lehet, hogy ő az, csak valahogy elfelejtett hasonlítani magára!
A bundahalom egyetértően horkantott.
- Mindenesetre keltsük fel!- javasolta a macska, és óvatosan megrázta a sárga szőrcsomót, mire az hatalmas ásítások közepette felült.
- Houuuuu!- harsogta a furcsa lény, és lassú mozdulatokkal feltápászkodott.
Tom magában megállapította, hogy a híres ágyalatti szörny jobban hasonlít egy téli álmát alvó medvére, mint egy igazi, félelmetes rémre. Annyi különbséggel, hogy egy átlagos medve nem visel kockás pamutzoknit a fején hálósapka gyanánt. És ha ez még nem lett volna elég furcsa, a bundájából különböző tárgyak meredeztek mindenfelé. Tompa hegyű ceruzák, félig kibontott banánok és üres csokispapírok színes egymásutánban tarkították a különös lény szőrzetét. Az egyik füle mellől, még egy jojó is csüngött, amit Tom hónapokkal ezelőtt hagyott el. Amikor a medve megbillentette a fejét, a jojóról leszaladt a zsinór, és a játék fel alá forgott az orra mellett.
- Houuuuu! – horkant fel újra, és álmosan megvakargatta magát, mire különböző radírokdarabok, aprópénzek és még egy fél pár strandpapucs is kihullott a bundájából. Mikor ezzel végzett, hunyorogva Tomék felé fordult.
- Jó reggelt! – szólalt meg ásítozva, ami kicsit eltévesztett üdvözlés volt, hiszen az éjszaka még jócskán hortyogott fekete paplanja alá bújva - miben segíthetek nektek?
- Jó reggelt! – utánozta Péntektizenhárom az elhibázott köszöntést- Mi egy barátunkat keressük, nem tudja véletlenül, hol találjuk?
A medve megvakarta a fülét, amiből csendben kipottyant egy félig elszopogatott mentolos cukorka.
- És hogy hívják a barátotokat? – kérdezte bágyadtan.
- HH! – felelt Pénetktizenhárom.
- Bocsáss meg, de megismételnéd! Valamiért nem értettem semmit!
- HH!!- mondta újra Péntektizenhárom!
- Sajnálom, de megint nem hallottam! Esetleg, ha nem nevetnél közben!
Péntektizenhárom lábujjhegyre állt, mancsát tölcsérként a szája elé tette, és már-már ordítva süvítette a nevet.
- HH!!! HH!!! HH!!!
- Hm…- dörmögött a medve, és elmélyülten megnyalta a bundájából kiesett cukrot - Igazán vicces valaki lehet, ha nem bírod megállni a nevét kacagás nélkül!
- Mi az ágy alatti szörnyet keressük- vágott közbe Tom, mielőtt barátja arca vörösből áfonyaszínre váltott volna- Állítólag itt lakott valahol! Nem tudnál nekünk segíteni, hogy megtaláljuk őt?
- Nahát, akkor Ti biztosan HH-t keresitek!- csettintett nagyot a medve- hát, miért nem ezzel kezdtétek!
Péntektizenhárom arca, ekkor már menthetetlenül áfonyaszínűvé vált, és úgy elkezdett nőni, hogy Tom félt, ha így folytatja, talán ki is pukkad.
- HH tényleg itt lakott, de most elutazott, amolyan nyaralásfélére! Én az unokatetvére vagyok, Houuuuuba!- mondta száját nagyra tátva, és közben kinyújtóztatta mancsait, aminek következtében a jojó hihetetlen pontossággal csinált egy bölcsőt.
Tom is illedelmesen elmondta a nevét, és bemutatta a még mindig fortyogó Péntektizenhármat is, aztán előadta az egész éjjeli históriát képestől és kulcsostól.
- Houuuuu! Azt hiszem, értem- ásítozott Huba- elvesztettétek a házatokat, amit a képetekhez adtak! Minden világos!
- Nem! A kulcsot veszítettük el, nem a házat!
- Hm, kellemetlen! Pedig a házat mennyivel egyszerűbb lenne megtalálni! És minek is kell nektek ez az izé?
- Pszt! Szerintem jobb, ha továbbmegyünk! Úgy látom, itt veszélyesen nagy a levegő gyagyaságfoka! – súgta Tom fülébe Péntektizenhárom, de a kisfiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna barátja megjegyzését.
- Azért kell, mert az nyitja a ház ajtaját!
- Milyen érdekes! Én úgy tudtam, hogy azt a kilincs nyitja!- mélázott a medve- De a kilincsetek ugye megvan? Majd nézzétek meg a biztonság kedvéért, ha hazaértetek!
Péntektizenhárom sajnálkozva nézett a szuszogó mackóra.
- Mondom én, hogy gyagya szegény! Tiszta gyagya!
Tom, fejét törve töprengett, majd egyszer csak hangosan csettintve az ujjával, az álmos szörny felé fordult.
- Mi azt a kilincset keressük, – mondta, lassan és tagoltan - ami a ház ajtajába kell a nyitáshoz, mert kulcs!
- Szörnyű! –csóválta meg a fejét Péntektizenhárom- ez a gyagyaság ragályos!
Ám Huba gondolkodóan félrehajtotta a fejét, aminek a hatására a fülén lógó jojó leírt egy tökéletes nyolcast, majd felkiáltott.
- Aha! Szóval egy lakáskulcsról van szó! Így már érthető minden!
Tom bólintott, Péntektizenháromnak pedig kikerekedtek a szemei.
- És milyen ez a szóban forgó eszköz? Lapos, esetleg kerekfejű?
Tom az egyre halványabban áfonyaszínű kandúrra nézett, aki végül megvonta a vállát, és válaszolt!
- Hosszú, és vékony, amolyan fémből készült hegyes valami!
- Szóval valami hegyeset kell keresni? – gondolkodott a medve
- Tűhegyeset!
- Tűhegyeset, mint egy…. székláb, vagy egy… nyitva felejtett könyv.. vagy…
- Vagy mint egy tű!- szólalt meg Péntektizenhárom, mert úgy érezte, hogy Huba nem igazán sejti mit is jelent a tűhegyes szó. Sőt, valószínűleg az éleseszű kifejezés sem mondhatott neki túl sokat.
Huba benyúlt a bundájába, és kis kotorászás után előhúzott egy horgolótűt.
- Ez az?
A macska megrázta a fejét.
- Talán ez?- rántott ki egy tollbetétet a füle mögül.
- Még mindig nem, de már közelít!
- Akkor csakis ez lehet! – dörmögte Huba, és diadalittas mosollyal átnyújtott a pofaszakállából Péntektizenháromnak egy félig megrágott almát.
A macska lemondón legyintett, majd leült a földre és szomorúan mancsaiba hajtotta a fejét.
- Hiába! Azt hiszem, már sohasem látom az otthonomat újra belülről!
- Ne aggódj, majd holnap este is keresni fogjuk! – biztatta a kesergő kandúrt Tom- előbb-utóbb biztosan megtaláljuk!
- Holnap! Mit érek vele én már holnap!
Tom meglepődött, hiszen mindig is úgy tudta, hogy egy kulcs az örökké kulcs marad, és nem változik át az idő múlásával malacpersellyé, vagy fagyitölcsérré.
- Hát, elfordítod a zárban, és bemész vele a házadba!- válaszolta némi gondolkodás után.
- De nem ezzel a kulccsal! – óbégatott Péntektizenhárom – Tudniillik, ez nem akármilyen kulcs, hanem a valaha készült festménynyitó eszközök legbiztonságosabb darabja! Olyannyira biztonságos, hogy ha egy bizonyos ideig nem használod, elveszíti a nyitásra való képességét, és nem lehet többé kulcsnak használni, legfeljebb csak fogpiszkálónak!
- És mennyi az a bizonyos idő?
- Kereken három év!- válaszolt szomorúan Péntektizenhárom, és újra a mancsaiba hajtotta a fejét.
Tom tanácstalanul bámult maga elé. Erről bizony nem volt szó!
- Másképp fogalmazva, ha ma nem találjuk meg a kulcsodat, akkor többé már nem is fogod tudni használni?
Péntektizenhárom bánatosan bólintott.
- Sajnos! Ha ma éjfélig nem teszem bele a kulcslyukba, és nem fordítom el vele a zárat, soha többé nem láthatom az otthonomat! Hajléktalan leszek, mondhatni képtelen! És én ezt képtelen volnék elviselni!
Tom úgy érezte, nem kizárt, hogy láthat barátjától egy újabb felelősségteljes megnyilvánulást, méghozzá a bömbölősebb fajtából, így számított az ebből adódó könnyzáporra is. Azonban ami ekkor történt, mégis meglepte őt. Egy nagy csepp valóban legördült, és szétplaccsant a padlón, de nem a boldogan kalimpáló macska szemeiből, hanem fentről, a plafonnak kinevezett takaróról. Erre a szomorkodó macska is felfigyelt, és a hang irányába fordult. Amikor mindketten közelebb mentek, és csodálkozva a tócsa felé hajoltak, igazán varázslatos, és kissé rémisztő dolgot pillantottak meg benne. A tócsa tükrében egy pirosfalú, vörös kéményű, fehér ajtajú ház rajzolódott ki, de olyan élesen, hogy még az ablakon is be lehetett látni. Belül egy hatalmas perzsamacska-szőnyeg díszelgett, előtte karfás fotel, és a fotelben pedig maga Péntektizenhárom hortyogott, kényelmesen elterülve, elégedett mosollyal az arcán. Ám nem bámulhatták Tomék túl sokáig a tócsát, mert egy újabb fentről lecsöppenő vízgolyó felfodrozta a felszínét, és immáron nem a vörös házat látták a tükörben, hanem egy nyüzsgő állatkertet, rózsaszín kengurukkal, epret legelő tigrisekkel és tüzet tüsszentő vízilovakkal.
- Nohát! Úgy tűnik, beázunk! - méltatlankodott fejét rázva Huba, majd benyúlt a bundájába, és varázslatos módon előhúzott egy nagy görbenyelű esernyőt. Aztán széthúzta, és zsörtölődve dörmögött, mert az esernyőnek csak a váza volt meg, a vászon hiányzott róla.
- Beázunk? – Nézett rá kérdőn Tom.
- Figyelmeztettek, hogy él valami kisfiúforma szerzet felettünk, aki régebben gyakran eláztatta az ágyát, de azt mondták, hogy ez már nagyon régen nem fordult elő! No és, tessék!
A jojó Huba füle mögött pörögve-forogva, ideges sétálásba kezdett, de ezt Tom már nem látta. Valamiért a szemeit szorosan a lábára szegezte, és emellett kissé el is vörösödött. Talán megtetszett neki Péntektizenhárom színe, ki tudja.
- Ez bizony nem beázás- csóválta meg rosszallóan fejét a macska.- Tekintve, hogy az ágy alatti birodalomban vagyunk, ezek sokkal inkább álomcseppeknek tűnnek!
- Álomcsepp? Én eddig csak mézcseppről hallottam!– mondta Huba, miközben visszadugta bundájába a használhatatlan ernyőt- És finom ez a valami?
- Nem tudom! – érkezett a válasz- Sőt, senki nem tudja! Aki ugyanis hozzáér egy ilyen vízbuborékhoz, az azonnal durmolni kezd, és belekerül abba a világba, ami kitölti az álomcsepp belsejét! Aztán legközelebb csak reggel kel fel!
Megerősítésképp egy újabb csepp zuhant le, amiből egymást falatozó fánkok, és elhízott krémtorták képei köszöntek vissza. Majd még három. Aztán itt-is, ott is álomcseppek kezdtek potyogni, mintha fantáziazivatar kezdődne az ágy alatt.
- De, hogyha elalszunk az álomcseppektől, méghozzá egészen reggelig, akkor hogyan találjuk meg időben a kulcsodat?
- Akkor bizony sehogy!- vonta meg a vállát keserűen a kandúr.
- Más szóval nem szabad hagynunk, hogy akár egy harmatnyi álom is eltaláljon, különben soha többé nem jutsz haza!- kiáltott Tom.
A távolban már sűrű egymásutánban hulltak a cseppek, elzárva a visszafordulás lehetőségét, és egyre csak közeledtek. Péntektizenhárom igazán szomorúan felsóhajtott. Minden jel arra mutatott, hogy nem jutnak ki az ágy alatti világból időben. Legalábbis ébren semmiképp!
- Houuuu! – ásított újra Huba- ha gondoljátok, a hátsó kijáraton még ki tudtok osonni!
- Van hátsó kijárat? – csillant fel Tom szeme- Akkor nosza, induljunk gyorsan!
- A kijárat egy csapóajtó, ami az ágy leghátsó lábánál van! Csak egy kis fémkereket kell elforgatni, és máris kinyílik! – simogatta meg álmosan a füle tövét Huba, mire pár poros építőkocka gurult ki a szőréből.
A barátok köszönetet mondtak az ágy alatti rém rém álmos unokatestvérének, majd gyorsan a csapóajtó felé vették az irányt. Ám Tom egy pillanatra megtorpant.
- Te nem jössz velünk? – kiáltott vissza Hubának.
A mackó megrázta zokniba csomagolt fejét.
- Miattam ne aggódjatok! Megleszek valahogy!- dörmögte, majd szépen oldalára feküdt, és várt, amíg az egyik csepp, aminek belsejében egy pihe-puha kanapékat áruló bolt kirakata látszott, rá nem pottyant a fejére.
Tom és Péntektizenhárom sietve szedték a lábukat, miközben egyre több és több vízgömb csobbant szét mellettük. Kikerültek egy álomtócsát, átszökkentek egy másikon, és amikor egy csepp épp a homlokukra készült csöppenni, akkor félreugrottak az elől is. Így, bukdácsolva, szökellve és kacsázva jutottak el az ágy legtávolabbi végéhez. Felettük a plafonról már eltűnt a kék takaró és egy nagy, gombos párna dudorodott helyette. A földet körös-körül beborította a huzatja alól kihullott tollpihehalom.
- Hol lehet a kijárat? Ha nem találjuk meg, hamarosan, semmi nem ment meg minket az édes álmoktól! – aggodalmaskodott Péntektizenhárom.
Tom maga sem látta sehol a csapóajtót, hiába fordult jobbra, vagy kémlelte a bal oldalt. A nem is olyan messzi távolban, egyre hangosabban, és egyre sűrűbben placcsantak szét az álomcseppek, amiknek a zaját egy elégedetten hortyogó hang kísérte.
A kisfiú kétségbeesetten kémlelte a földet! A lába alatt mindent ellepett a fehér pihehad.
Péntektizenhárom, aki már belevetette magát a tollakba, és úgy kereste a kijáratot, most szomorúan dugta elő a fejét.
- Nincsen! Az egész padlót átkutattam, de nincs sehol!
A közelükben pár álomcsepp vészjóslóan csapódott a földnek, felkavarva a pihéket.
- Ha lent nincs, akkor…- gondolta Tom, és magasra emelte a fejét, majd addig forgatta, míg az ágy lábán, ami felhőkarcolóként magasodott feléjük, észre nem vett egy furcsa sötét foltot! A folt nem volt messze a földtől, egy jókora ugrással talán el is leehetett érni.
- Ott van! Ott van!– kiáltott fel izgatottan!
Mikor az ágy lábához rohantak megpillantották a hátsó kijáratot, ami igazából egy egyszerű lyuk volt a hatalmas fadarabon.
- Hiszen ezen nincs is semmilyen fémkerék!- hökkent meg a kisfiú.
- De még ajtó sem!
- Biztos, hogy ez lesz a kijárat?- kérdezte Tom.
- Ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg!- mosolygott Péntekitizenhárom, aztán rugózott egyet, majd hopp, felugrott, és eltűnt a sötétségben.
Tom hősiesen megszívta az orrát, és nekiveselkedett ő is. Behajlította párszor a térdét, és nagyokat körözött a karjaival, utána hopp, felszökken. Ám ez a lyuk, még egy százharminchét és fél centis fiúnak is túl magasan volt. Érezte, hogy nem fogja elérni a peremét, hiába nyújtotta ki a kezét teljesen. Tom próbált úszni a levegőben, csapkodott, mint egy madár, de hiába. Ám amikor már éppen visszazuhant volna a tollpihékre, egy hosszú, vörös, amolyan kolbász-szerű farok nyúlt ki a lyukból, és Tom derekára fonódott. Mire a kisfiú észbe kapott, Péntektizenhárom már be is húzta őt az ajtó és zár nélküli hátsókijárat sötéten tátongó vájatába!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
