NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 05:23 Összes olvasás: 1321688. | [tulajdonos]: OTT és ITT | 2020-08-08 20:27 | .
OTT ÉS ITT
„Thanatosz athanatosz” (Salvatore Quasimodo)
Ott
Tisztán emlékszem, állt ott valaki az ablakmélyedésben mozdulatlanul, csak sziluettjét mutatta a fény, hunyorogtam, hogy felismerjem őt, szerettem volna megszólítani, de felörvénylő idegen erők elvonták róla tekintetemet, elfordították gondolataim testvéremtől, mert ő volt, már tudom, csak köszönteni nem maradt időm, csak átölelni nem volt alkalom a meg sem fogant, meg sem született, és ennél fogva meg sem is haló ikertestvért, ki évtizedekig ott állt és látta lépéseimet, a telepített akadályokat, hívó csapdákat, éles köveket, előre tudta tévedéseim, s nem hallottam, ha figyelmeztetett, mert siettem, mert senkitől se féltem, magam alkotta szabályok szerint szerettem Isten teremtményeit és nem tudtam, hogy ő az én testvérem.
Igyekszem, kérem, ne lökdössenek, már ezt a verset is csak suttogom. Értem jöttek e fémarcú pribékek, akik vezetnek, mint egy elítéltet a betonszürke, üres udvaron. Összecsengések, ritmusképletek, hiába mondom, nem segítenek, nem érthetem, kivel hová megyek, sem azt, hogy hová hogyan léptem, miben hibáztam, miben voltam vétlen, mit játszott velem ez a hatalom.
Csak néz utánam, néz a jobbik énem, s mikor a villanófény fejemre lecsap, ő majd akkor is köztetek marad, szoborrá válik pillanat alatt, ott áll egy ablakmélyedésben.
Itt
Mikor a határt végül átléphettem, akadt, tudom, ki koccintott a hírre, és elégedetten vigyorgott: „na végre”, nem sejtette, hogy mindent hallok, látok, azóta is a világhálón lógok, de nem fájnak a gúnyos nekrológok, mert jött az ének, napkorongig zengett, hogy „ettől az elittől nem kérek kegyelmet” és visszafojtott lélegzettel, ébren, a helyzetemhez illő fegyelemmel lakom e láthatatlan létben, magamnak mondva: íme hát az ember, ki nem vágyódik többé már semerre, csak itt pihen, csak mozdulatlan fekszik, összpontosítva, ahogy soha eddig, bár kristálytiszta logikával értem, hogy nem észlelhetek hangot, se mozgást, mert nincsen itt már idő, nincsen tér sem, nincs jel, se tett, se megváltás, se szándék, de koncentrálnom kell nagyon erősen, mert valamit még fölfedezni vágynék, egy pillanatnyi rezdülést, egy apró életjelét a teremtés rendjének, a fölrobbanthatatlan szeretetnek, a szét nem bontható szimmetriának, és antropomorf, élő istenemnek, ki volt, van, lesz, mert lennie kell mégis, nem hagyhatott a rombolókra mindent szabálytalanul, felelőtlenül, valaki hátha van még ott, vagy itt lent, a bonthatatlan, ismeretlen, néma, a „csak az övé” másik mindenségben, ahová hulltam én is, élni, élni, élni, emberek nélkül, végleg egyedül.
Minden maradék erőm összeszedve innen kell üzennem a gyilkosokról, vegyétek észre: voltak, vannak, lesznek! Mosolyognak, hogy imádjátok őket, és megbocsátanak majd minden áldozatnak, s ti önfeledt, vad ünneplésbe kezdtek, mert játszmáikról fogalmatok sincsen. Figyelmeztetnék mindenkit, vigyázzon, de nem remélhetem, hogy lesz, ki hallja. „Párbeszédünk elnémult. Most már lehetséges a képtelenség”. Ez éltet, Salvatore.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|