Drága Csilla! A versed nagyon őszinte, és szép, itt rezeg bennem. Érezni, hogy ez nagyon mélyről jött. Bátorkodtam kicsit belekontárkodni, csak ha esetleg tetszene valami úgy. Magamra szabtam, nah :) Mert nekem így nagyon szép, ahogy most van. Itt küldöm a kontárkodásom.
Ha már sehol sincsen helyem kesztyűt sem vág hozzám egy sem, szántatlan sem hagytak utat, ne zavarjon meg a tudat?
Szürkeségem nem szégyelltem, színeimet rád képzeltem, nem tagadtam meg álmaim, megforduljak vagy álljak itt?
Veled léptem türelemmel, nem bontottam zászlót kedvvel, csendesen, míg zárszót vártam, keservedet nem kívántam.
Ha nem látnád, kibe rúgtam, cifra gúnyám kiről nyúztam, csőre töltött minden szavam, hadd diktáljam saját magam.
Hitem súlya, mint az éltem, magam edzem, végig érjen, s nem térdemen csúszva teszem, közös halmaz mondd, hogy legyen?
Ha nem tudnám, merre tartsak, szárazföldnek, tengerpartnak, és zsákutcába futna hit, nyitnád szemem albumait?
Ha nyomort csak filmen látnék, becsület se lenne játék, s nem ismernék embertelent, tudnám, hogy és mit tehetek:
Megfognám áldó kezedet, keresztúton, ha átmegyek. |