Már délelőtt is megszédült egy párszor, de nem tulajdonított jelentőséget neki. Korábban kivizsgálták már néhányszor, meghallgatták, hogy gyerekkorában is szívproblémái voltak, vérnyomást mértek, EKG-t, vérvizsgálatot csináltak, és jött a szokásos kérdés: - Dohányzik? Innentől kezdve mindig ugyanaz a tanács következett. - Hagyja abba! Tökéletesen tisztában volt vele, milyen hatással van a szervezetére a cigaretta. Önszántából már kétszer is letette. Egy illetve fél évet bírt ki. Ok az mindig volt, hogy újra elkezdje. Nem is az dühítette, hogy le kellene tennie. Az, ahogy, s amekkora jelentőséget tulajdonítottak ennek, s csak ennek. Azt soha senki nem kérdezte meg, hogy ugyan kedves asszonyom, bírja még a strapát? Miért hajt annyira? Miért nem mond olykor nemet is? Hogy majd ötvenhét évesen már annyi feladat is unásig elég, amennyit két-három évvel korábban csaptak a nyakába. Már az sem fért bele napi nyolc órába. Megállás nélkül. Az ebéd helyett is többször dolgozott, mint nem. Mert hülye maximalista. Amit rábíztak, - sokszor még annál is többet -, akkor is megcsinálta, ha beleszakadt. Nem bírta volna elviselni, ha nem így tesz. Ezt a "mindig a legjobban"- kényszert biztosan otthonról hozta. Ezt látta, élte meg nap, mint nap gyerekkorától fogva. Vagy már a génjeibe is ez volt kódolva? Igény a megfelelésre, mindig mindenben a tőle telhető legjobb teljesítménnyel.? Már neki is az volt a véleménye - saját tapasztalatai alapján - , hogyha valaki még el tudja mondani mitől olyan holtfáradt, hogy mi mindent csinált egész nap, akkor az az ember még nem tudja mi a fáradtság! Csak a főnököknek más az axiómája. Szerintük, aki nem panaszkodik, arra még lehet pakolni. Sokat dohogott emiatt - csak úgy magában. Miért nem veszik észre, nem azért nem panaszkodik, mert győzi a millió munkát, hanem mert már ahhoz is totál kikészült, hogy panaszkodjon? És ez csak a munkahelyi - igencsak stresszes - robot. Hajtani kellett mindig, de az utóbbi években még amiatt is, hogy el ne veszítse a munkáját. Igaz ez a veszély őt nem fenyegette, de egymást oltották a kollégák a pesszimizmusukkal. A régi vidám csapatoknak már az emléke is feledésbe merült. Csupa agyon hajszolt, savanyú arc rohangált, vagy éppen vonszolta magát a gyárudvaron. Na és akkor még hol van a család? Hol van a háztartás?Nos, ezek azok a dolgok amire az orvos legfeljebb annyit tud mondani, hogy pihenjen többet, és ne stresszeljen annyit! Hm.? Volt egy háziorvosa, aki valahányszor megjelent nála a rendelésen - s mert hajlamos volt a tüdőgyulladásra, két éven belül legalább három alkalommal - ki nem hagyta volna a példabeszédet arról, hogyan szokott le ő már tíz éve a bagóról. A vicces az volt, amikor begipszelt lábbal jelent meg nála a táppénzes papírért. Ránézett az orvos a törött lábára, s megkérdezte: - Dohányzik asszonyom? - Csak azt ne mondja Doktor úr, hogy azért törtem el? - kérdezett az asszony vissza kissé dühösen.. Az orvos valamit habogott rá, azután többé nem tért ki a témára. Nemsokára hallotta, hogy meghalt. Rákban. Állítólag sokat ivott. *
Csak egyre forog, mintha volna tükre, és hiúsága sem vihetné bűnbe, mint ki tudja, ha körbe-körbe járva a lendületet egyformára vágja, az Isten biztos kedvét leli benne, hogy épp ez lett a paradicsom helye. Ám tűzre-vízre hiába vigyázott, az édenkertben valaki hibázott. Hol lett egy csoda, s azon keblek halma, ott nem magától esett le az alma. Bár egy falat még nem is volt nagy vétke, csakhogy végül mind megették délre, s míg magját nyelték, nem gondoltak szóra: ne tegyék fel a holnapot egy lóra! Így igazítsuk inkább hozzá léptünk, - hogy értünk forog, kár volt szánkat tépnünk -, ha nem is hiszed, a vég eljön egyszer, a matéria helyén nem lesz kegyhely. Ha elkezdődött s velünk teljesedik, már ne mi tegyük tönkre, ez istenit!
* ...magamról jut eszembe.... :))) : Isten éltesse a Csillákat!
levetkőzött minden elképzelhető helyen kidomborította izmait százhetvennél és negyvenöt kilónál emberfeletti művelet a tükörről az ezüst-amalgám peregni kezdett most jöhetne az hogy a csodálattól de ennél prózaibb volt a helyzet ántik volt és hányatott sorsú légypiszkos homályos foltjain elkenődött a látvány micsoda fantáziátlanság gondolta a csontizmú azzal kiállt az erkélyre egy pár szőrszálban azt néha szétnyitotta természetesen csak és kizárólag a meleg miatt a hasára varrt rímeit megszellőztetni mikor mind kinn volt bordáit döngette íme a hím a-kin-n rím
évek múlva amikor elhunyt a halottkém nem hitt a szemének az anorexiás testén egyetlen verse volt a tetkó de a pőre bőre mit kukacok rágnak nem őrzi meg soká mit varratott magára:
nem ettem nem ittam mindig eztet írtam nagy költőt vesztettél ebben a szatírban megbomlott elméje és bomlik már a bőre nem volt ki megértse humorát elsőre így e négysorosom őrzi majd emlékem ha nem vagy nagyon smucig és felvéseted kőmre:
itt nyugszik a poéta egy verse sem poéma fölötte a sok csíra nem sejti ő Szatíra volt
Bár kihullt itt a rostán, én mégis szeretem... :) A mai naphoz ez illik nekem:
Felhőkre olvadt
ma ismét csuda szép volt az ég vattacukor falatokra olvadt rá a kék a busz farán megfordult a nap a sarki kocsma ajtaján beszaladt az utca másik oldalán közben hanyatt döntötte magát egy plakát szakadt lapja a földön elterült egy hirdetésen a villamos is derült az ég meg csak mosolygott tovább valahol dal rezgett az üres ház falán
lám az Isten is jót akar nekem e nappal is több lett most sem kevesebb
levetkőzött minden elképzelhető helyen kidomborította izmait százhetvennél és negyvenöt kilónál emberfeletti művelet a tükörről az ezüstamalgám peregni kezdett most jöhetne az hogy a csodálattól de ennél prózaibb volt a helyzet ántik volt és hányatott sorsú légypiszkos homályos foltjain elkenődött a látvány micsoda fantáziátlanság gondolta a csontizmú azzal kiállt az erkélyre egy pár szőrszálban azt néha szétnyitotta természetesen csak és kizárólag a meleg miatt a hasára varrt rímeit megszellőztetni mikor mind kinn volt bordáit döngette
már megfoghatatlan vagy a fosztóképzős élet felidézni képtelen szenvedek mások állítják hogy távozás után is bennük él örökké változatlanul hogy újra lássalak a megerősítéshez nekem évek múlva elő kell venni a fényképedet anélkül külön-külön élesen villan még mosolyod szemed színe szemöldököd íve és a szereteted erőlködés nélkül is megmagyarázhatatlanul
de a hangodban megfoghatatlan maradsz a hangrögzítő nélkül rám örökült kegyetlen hiány
Mondd, mit nem írtak eddig még meg? Szavakkal kényeztetnélek, sátrat szőnék mondatokból, hegyet halmoznék verssorokból. Felkiáltójel lenne a világ, pontokkal szórnám be az égi kupolát. A szóközökben dallam ringna, kettős pontom a társad volna. Szívet formálna rád két karakter, két szembe fordított kérdőjel. Közte elférne határnyi szeretet, kívánság, bármi, és mégis most, hogy írnom kéne, nem jut eszembe egy kedves sor se.
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves! Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben! Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan, cirógató fényben becézget, mint hajnal. Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad! Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat! Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem, hiába táncolnak rajt fázós esőcseppek. Mindent felszárít egy szó, ha rám simul, szeretlek.
