NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 00:01 Összes olvasás: 6735| 21. | [tulajdonos]: Vallomás | 2018-11-12 15:38 | Vallomás
Aligha van a megvilágosodásnak annál
rettenetesebb pillanata, mint amelyben az ember
rájön, hogy az apja ember, hús-vér ember.
Frank Herbert
December volt már, forró gesztenyés, karácsony illatú, amikor egyik éjszaka megfulladtál. Most hiányzott csak igazán az a két lebeny, amit annak idején, a háború után, a professzor kimetszett.
Egy-két évig még eléldegélhet, ha szerencséje van, mondta nagyapámnak a műtét után. Nem tévedett sokat a professzor úr, csak holmi 50 évet, meg, persze, engem.
Nagyapám Amerikából hozatott csodagyógyszert, Penicillint, még a professzor úr is épphogy ismerte. Kunyerált is belőle, másik betegeknek, nagyapám meg nagyvonalú volt, a vagyon már úgyis odavolt, hadd menjen.
Így éltél aztán emberöltőket, három lebennyel, fele tüdővel is danolászó óriásként.
Tudtam, hogy tüdőgyulladásod van, aznap mentem volna föl. Anyu kora reggel hívott, hogy éjszaka arra ébredt, nem hallja a szortyogásodat, zihálásodat, s felkelve ijedten látta, nem lélegzel. A mentő nagyon hamar megjött, cső a tüdőbe, fecskendő a szívbe, dörzsöl-kiüt, dörzsöl-kiüt. Az újraélesztés sikerült.
Csak éppen nagyon sokáig voltál távol.
Nem tudtuk, mennyi ideig, de aggasztóan sokáig. A kórházban mesterséges kómában tartottak még két napig, és nem tudhattuk, mire ébredsz, ha egyáltalán.
Aztán végre kinyílt a szemed, és azt hittem, minden rendbe jöhet, mert megismertél, és már mondtad is volna a magadét, csak a csőtől nem lehetett. Intubálás, így mondják, amikor rákapcsolnak a „vastüdőre”, és a levegőt közvetlenül a légcsőbe pumpálják. Ezzel nem lehet beszélni. Került gyorsan toll, papír, de a világ hamar összedőlt. Nem bírtad megemelni a kezedet.
Anyu már akkor tudta, és csak szelíden bólogatott, amikor az ujjaid közé szorított toll alól ez dülöngélt elő: – Miért nem hagytatok?
Azóta sincs ember, akitől megkérdezhetném, akinek el is hinném, mit kell ilyenkor tenni?
De én nem tudtam, és makacsul ragaszkodtam az életedhez, helyetted.
Ott voltam Veled minden reggel, minden este, – Javulni fog, erősödni. – hitegettek, és fogtam a kezed, simogattalak, és igyekeztem nem belenézni a kérő szemeidbe.
– Nagyon jó ember lehet a bácsi, hogy ennyire szeretik, – mondta az egyik nővér, miközben a körmödet vágtam. Mit lehet erre válaszolni?
– Az apám!
Nem tettem hozzá, hogy az én kopott kabátú, hatalmas apám! Gyermekkorom titánja, minden tudásom ős-kútfője, aki minden önzése és vad haragja dacára fölém tornyosul, és itt lebeg.
Aztán tényleg javulás kezdődött, a laborértékek jobbak lettek, megszínesedett az arcod, és noha mozogni továbbra se tudtál, kitűzték a napot, amikor kiveszik a csövet. Majdnem egy teljes napig bírtad gép nélkül. – Vissza kellet tennünk mielőtt a keringés teljesen összeomlik – mondták, – de nem baj, legközelebb már erősebb lesz, van ez így.
Nagyon rendes, jó kórház volt, tiszta, csillogó, villogó, a nővérek keményített világoskék ruhácskában, fiatalon, mosolygósan. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor az orvos félrevont. Van egy kis probléma, az ünnepek közt sztrájkot tartunk, lezárjuk az intenzív osztályt, mondta. De semmi vész, meg van szervezve a fogadásod egy másik kórházban, rohamkocsi visz át, holnap. És nem lehetne…? Nem, sajnos nem, sztrájkolunk, és a bácsi nem lehet ellátás nélkül, szüksége van az intenzív ellátásra. Jézusom, mit kell ilyenkor mondani, tenni?
Másnap reggel megmondták, hová fognak vinni, és erősködtek, menjek csak nyugodtan dolgozni, a rohamkocsiba úgyse szállhatok be, délután keresselek az új helyen. Az osztályon már félhomály volt, egyedül Te voltál a teremben, és hiába éreztem, hogy ez így nem jó, hogy valami félrecsúszott, egyszerűbb volt hagyni magam meggyőzni.
Hidegre fordult az idő akkor már, közeledett az ezredforduló. Délután, az új kórházban, nem tudtak Rólad az intenzív osztályon. Tudják, a bácsi, akit a sztrájk miatt hoztak át reggel! Csak néztek rám. De itt kell, legyen, nincs ilyen nevű betegük? Valahol? Csak később állt össze a kép, úgy-ahogy. Az egyik elfekvő szobában találtak Rád. Nem volt semmiféle rohamkocsi, lélegeztetővel. Egy sima betegszállítóval hoztak át, délután kettő után értél ide, miután az előző kórházat tízkor lezárták. Négy óra a mínuszokban, egy szál hálóingben, és később azt kapirgáltad egy cetlire, hogy amikor nagyon hörögtél már, megvertek a mentősök.
Az új helyen semmit nem tudtak Rólad, miért, milyen problémával kerültél ide, amikor kiabáltam, hogy azonnal vigyenek az intenzívre, kioktattak, hogy azt nem én döntöm el. Mikor végre megvizsgáltak, a doktornő holtfehér arccal szaladgált, hogy azonnal tegyék Neked szabaddá az egyik intenzív ágyat, intubálás, kanül, fokozott felügyelet. Addigra már olyan volt a szemed, mint a galambnak, amelyik nem rebben el a kerék elől. Meg tudod bocsátani, hogy nem kerestem meg a mentősöket, se azt, aki az átszállításodért felelős volt? Meg tudod bocsátani, hogy nem szorítottam a nyakukat, és vertem a fejüket, amíg csak mozognak, úgy, ahogy azt képzeletben tettem? Meg lehet ezt bocsátani?
Az új hely egyszerűbb volt, de a doktornő fiatal, lelkes, nagyon kedves. Talpra állítjuk a bácsit, ígérte. Csak akarni kell. Hát Te nagyon akartál! Azokkal a hangyaszorítású ujjaiddal, azokkal a gyönyörű, hosszú, fehér művészujjaiddal kapaszkodtál az életbe, mert már Te is elhitted nekem, hogy lehet. Másnapra 40 fokos lázad volt, újabb tüdőgyulladás. Anyu vett Neked a szekrénykédre egy tíz centis kis műfenyőt, csináltam rá miniatűr díszeket, boát, pöttömnyi angyalkát a hegyére. És egy kiló szaloncukrot, mindenkinek jutott belőle. Az egyik nővér olyan, mint a Jakupcsek, körmölted, és tényleg. A nővérek is szerettek, kivéve a feketenővért. Elteltek az ünnepek, beköszöntött a 2K, és egy reggel azzal fogadtál, éjjel kint voltál pisilni. Egy pillanatra megörültem, hát lehetséges? Aztán lenéztem az ágyad alá, papucsod se volt. És a tollra még mindig nekem kellett rászorítanom az ujjaidat.
Beszéltem egy gyógytornásszal, megígérte, hogy minden nap külön egy fél órát fog Veled gyakorolni. Meg kell erősödnöd. Az első alkalommal ott ültem Veled végig, fogtam a kezed. A gyógytornász emelgette a kezeidet, lábaidat, forgatott erre-arra, és csak amikor a szemedbe néztem, akkor láttam a könnyeidből, hogy milyen erővel szorítod a kezemet. A felfekvéseidet csak jóval később láttam meg. De akkor az én könnyeim is eleredtek. A sarkadtól a válladig, gyakorlatilag összefüggő egy seb.
A feketenővér. Mindig azt képzeltem, már alig várja, hogy kinn legyél. Pedig Neked akkor már csak egy módja volt a távozásnak. Az eltelt hetek alatt megszoktam, hogy melyik műszer mit mutat, milyen ütemben csöpögnek a különféle infúziók. Egyik nap, épp a feketenővér ügyelt, semmi se állt úgy, ahogy szokott. Nővérke, nem túl alacsony a szaturáció? – kérdeztem. Ijedten nézett rám. Mindjárt beállítom, mondta. Szakmabeli? Csak figyelek, –mondtam, – csak figyelek! Látták volna a szemeit! Persze lehet, hogy csak képzelem az egészet. Addigra már a fogasban is akasztófát láttam. Közben egyre jobb lett a kedved, az újabb tüdőgyulladás is elmúlt, megint szóba került, hogy kiveszik a csövet. Pssssz-Haaaa, Pssssz-Haaaa, mintha maga Darth Vader hajtaná. Anyu egyik kedvencedet, vadast főzött, zsemlegombóccal. Kétszer is kértél belőle.
Aztán másnap délelőtt, a telefonban a doktornő zokog, nem tudtuk megmenteni, nem tudtuk megmenteni. Egyik pillanatról a másikra omlott össze, az újraélesztés se segített. Pedig olyan jókedvű volt. Reggeli után még kért a vadas maradékából, és mókás grimaszokat vágott nekem – igen, Apu szeretett grimaszolni –, de aztán el kellett mennem másik osztályra, nem értem, mi történt. És csak zokog nekem tovább. Talán az első betege, aki meghalt? Vagy érzi, hogy a sokszoros hibasorozat végén egy újabb váratlan esemény már drámává abszurdul? Persze a feketenővér volt Melletted az utolsó percekben. Ezt nem úszod meg, gondolom. Felboncolják? – kérdezem a doktornőt. Nem feltétlenül, önök mit szeretnének? Boncolják! – mondom. Ne boncolják! – kéri Anyu. Boncolják csak fel! – erősködöm. Ugyan, mire jó az már, fiam? Nézem a feketenővér sunyi mosolyát, és lehiggadok. Anyunak, mint oly sokszor, most is igaza van. Hány hete is már ennek a szörnyű kínlódásnak? Hat, vagy hét? Mióta tudom, még ha sosem is ismertem be, hogy reménytelen? Hogy van olyan verés, amiből lehetetlen a felállás? Ha tett is valamit a feketenővér, talán jól tette, lelke rajta. Anyu is mondta, és mondja azóta is, – Talán, ha nem alszom akkor olyan éberen, reggelre szépen minden elrendeződött volna.
Te mit gondolsz, most, így, utólag? Te, aki annyira szerettél élni. Hogy anyunak van igaza? Hogy aminek mennie kell, az hadd menjen? Vagy nekem? Amikor azt gondolom, nem szabad feladni? Sohasem szabad feladni? Eltelt több mint tíz év. Mikor kapok választ erre a kérdésre? Kitől?
De végre egyszer legalább elmondtam az egészet. Úgy, ahogy történt, vagy legalábbis úgy, ahogy én igaznak hiszem.
És talán végre kiengeded a kezemet a könnyeid szorításából, és megbocsátod, hogy azt hittem, én jobban tudom Nálad, hogy mi a jó Neked.
Tudnod kell, hogy nincs álmatlan éjszakám, amin ne jutnál eszembe, hogy amikor egy kérdésre nem tudom a választ, az első reakcióm mind a mai napig az: Majd megkérdezem Aput. Ez lenne a halhatatlanság? Hogy míg csak élek, élsz bennem Te is?
És szabad ezen a történeten ősz fejjel sírnom?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
