NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 11:57 Összes olvasás: 71710| 661. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-03 17:28 | 2020. március 2.
Debrecen, Kossuth tér, Nagytemplom, a téren senki, senki. Csak a természetellenesen vékony próbababák a kirakatban. Egy göndör hajú néger babát, meg talán még egy barna hajút is leszámítva mind szőke. Szabó Magda ülő szobra hozzájuk képest annyival valószerűbb, hogy szinte várom, mikor szólal meg. Három éve ül ott, egyszer sem vettem észre. Most igen. Leülök mellé. Előre látom, hogy vele más lesz beszélgetni, mint a kirakatbeli Barbie-kkal. Hasonló alkat lehetett, mint én, mert nagyjából pont akkora mindene, a magassága, a csípője szélessége, még a combja vastagsága is, csak a lábmérete kisebb, max. 38-as lehet. A ruhája térd alatt kb. 15 centire leér, a lába mégis finoman szexis. Nevezzük visszafogottan, decensen erotikusnak. De csak a lábát. Egyébként maga a megtestesült polgári erkölcs. A beszélgetésünk egészen valóságosnak tűnik, annyira, hogy könnybe lábad tőle a szemem. A néma város olyan most, mint egy hatalmas projekciós felület, a képzeletem azt csinál vele, amit akar, nincs senki, aki jó (vagy rossz) útra térítse. Elmesélem „Magdinak” -- így szólítom, megengedem magamnak ezt a bizalmas hangot, gondolom, szeretnék közel kerülni valakihez, akiben meg lehet bízni, és Szabó Magda pont úgy ül itt ezen a padon, hogy benne nyugodtan megbízhatom, már csak azért is, mert biztosan nem fertőz meg engem semmivel, amibe egy-két héten belül belehalhatok --, elmesélem neki, hogy kétszer is olvastam az Abigél-t. Tizenhat éves lehettem. nagyjából annyi, amennyi a regény főszereplője, Gina, csak nem voltam olyan úri lány, mint ő. De kollégista igen. És ugyanabba az épületbe jártam gimnáziumba (Kossuth Gyakorló), ahova az írónő, amikor még református leánynevelde volt (Dóczy). Idáig jutok, gombóccal a torkomban és valami gyanús nedvességgel a szememben, amikor fázni kezd a fenekem. Felállok. A pad karfája két karcsú, púpos hátú macska. Utalás Az ajtó-ra, amiből Szabó István filmet készített. A két Szabó nagy találkozása. Búcsút intek Magdina, s már-már hangosan ki is mondom: jó éjszakát, amikor egy alacsony, szakadt külsejű fiatalember somfordál mellém: Balogh László -- de ezt akkor még nem tudom. Száz forintot kér. Nem hordok magammal pénzt, csak futni járok ki, tárom szét a kezem. Ő menne tovább. Én tartom fel. Hol alszik ma, kérdezem. Sehol, én nem alszom. Soha? De éjszaka igen, egy padon. Didereg. Ha lenne nálam egy alma, odaadnám, mondom. Nem tudom, miért ez jut eszembe, talán mert a koronavírus előtt (ante CV) mindig volt nálam egy alma, ha a városban jártam. Útravalónak szántam, de többnyire egy hajléktalan kapta meg. Szegény fiú biztosan félreértette, amit mondtam, mert megkérdezi, odaadnám-e neki akkor azt az almát. Nincs nálam, csak ha lenne, mondom. Nem mehetnék fel a lakására? Nem, azt nem lehet, de tudja, mit: holnap este ugyanebben az időben elhelyezik itt valahol egy szendvicset, vagy valamit, jó? Jó, feleli, és a szája megremeg, talán nem csak a hidegtől. Meg kell állapodunk, hova tegyem másnap este az ételt. Hagyom, hogy ő válassza ki az ideális helyszínt. Egy köríves biciklitartóra mutat: itt jó lesz, és elindul. Látszik rajta, hogy zavarban van, és nem akar tovább a terhemre lenni, nehogy meggondoljam magam. Rendben van, felelem, de még mindig nem tudom elengedni: hogy hívják? Engedelmesen fordul vissza: Balogh Lászlónak. Jól van, Laci, itt lesz az ennivaló, ne felejtse el. Nem fogom, feleli még mindig engedelmesen, mint akire ráparancsoltak. Vagy, mint aki feleslegesnek érez ennyi beszédet valamiről, ami vagy bekövetkezik, vagy nem. Szalonnát vigyél neki egy kis kenyérrel, az melegít, mondja itthon Anyu, majd hozzátesz: bár ha nincs hol aludjon, mehetne hajléktalanszállóra is, ott kapnak enni is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
