NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-30 13:10 Összes olvasás: 72013| 397. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-19 12:50 | A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátralépek, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődtem elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébresztett: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap (is) már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg, csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, a bolondot akarnak belőlem csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyammal nem vagyok képes észrevenni. Nézem a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítok, és a másik fal, amit ő állít elém, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a nyelvemet. Valami porond féle mellett ücsörögtem nézőként, a porond mögött homorú domboldal, a szemben lévő oldalon a bámészkodók köre, köztük én nézőként, félkör alakban, mint egy amfiteátrumban. A színpadon egy fiatal, szőke lány performansza zajlott. Angol nyelven magyarázott valamit a szerelemről. A kezében szemléltetésképpen egy átlátszó, nyúlós, ragadós anyagot formálgatott, olyasfélét, mint amilyen az egykor népszerű "slime", a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármihez odavágja, ott ragad, aztán egyszer feldobta a plafonra, évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól, a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögette, huzigálta a ragadós anyagot, this is love, kiáltotta megjátszott szenvedéllyel, és nekem tele lett a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akartam köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jött ki. A kezemmel kellett bele nyúlnom a számba. Le akartam sodorni a nyelvem hegyéről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrunkat dörzsöljük, mert van benne valami, de úgy teszünk, mintha csak viszketne, de nem jött le, hozzá volt nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, gondoltam, nincs mese, és akkor már nem érdekelt ki látja, téptem, húztam, szakítottam, nyúlós és erős volt, mint a gumi. Végül kitéptem a számból, de jött vele a fél nyelvem is. Letettem oldalt a fűbe. Nem volt rá szükségem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
