NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 13:15 Összes olvasás: 71718| 333. | [tulajdonos]: ... | 2019-01-15 14:51 | 2019. január 15.
Még valamit akarok, még valamit akarok, ezt hajtogatja álmomban egy sovány öregember. Mezítláb toporog, csak ennyit látok, érzem, hogy hideg a talpa alatt a kő, az ágya előtt áll, nem tudom, miből gondolom, hogy öreg. Egy asszony kerül elő valahonnan, szelíden visszaerőlteti az ágyra, mint egy gyereket, és szó nélkül a betakarja. Az öreg engedelmesen elnyugszik. Nem látom az arcát, csak a beletörődést érzékelem, ahogyan a teste lemond a mehetnékről, a valamit-akarásról. Sajnálat fog el, mintha érteném, mi az a valami, amit még akar, de nem tudok rajta segíteni, nem vagyok benne a jelenetben. Jó szándékú az asszony, aki, gondolom, a felesége lehet, de valamit nem tud, vagy nem akar tudni. Már ébren vagyok, amikor eszembe jut az egyik jelenet az Álmok című filmből, az, amelyikben a hóviharba került, félhalott férfit egy szép arcú, fiatal nő vékony fátyollal takargat, a mozdulatai gondoskodóak, mint az édesanyáké vagy az odaadó szeretőké, de a nagy gondoskodásnak láthatóan az a célja, hogy a férfi, aki mindjárt megfagy, ne térjen magához az eszméletlenségből. Világos, hogy az a fátyol nem ér semmit a hidegben. A nyugati filmekhez szokott néző egy idő után már várja, mikor torzul gonosszá az a szépséges arc, mikor árulja egy félmosoly, hogy ő a halál. Csakhogy ezt a filmet Kuroszava rendezte, az ő felfogásában a halál nem gonosz, csak a dolgát végzi, gondosan, szépen, ahogyan kell.
Zavar, hogy ennyit álmodom a halálról. Meg kellene kérnem a tudattalanomat, hogy az életről is küldjön jeleket. Értem én, hogy Tanatosz nagy úr, de nem kellene diktátorkodnia. Még valamit akarok. Valami még kijuthatna nekem Erósz jótéteményeiből is. Az is lehet, persze, hogy totál félreértem az üzeneteket -- ez kellene, hogy zavarjon?
Több részből álló, hatalmas épületben bolyongok a következő álomjelenetben. Az épület D-szárnyában lenne dolgom, nem tudom, mi, talán nem is fontos. A valóságban spanyolt tanítok a ComputaCenter D-épületében, de itt, az álomban, mintha nem tanításról lenne szó, az épület is inkább múzeumra hasonlít, amikor eszembe jut körülnézni benne, az egyik teremben kitömött állatokat látok. Ember sehol. Az ABC-szektorban kóválygok sokáig, így tudom álmomban, hogy ez az épületrész neve; a valóságban külön egységekről van szó, bár fogalmilag valóban egy tömbbe tartoznak. Az tömbösíti őket, hogy egyikben sincs dolgom, csak a D-szárnyban. Egy lépcsőn akarok kijutni az épületből. Amikor elindulok rajta még kőből van, olyan márványból, mint amilyen a legpatinásabb épületekben szokott lenni, közben falétrává változik, és egyszer csak vége szakad, alattam három-négy méteres mélység. Nem először álmodom ezt, eszembe is jut, hogy itt már jártam, tudhatnám, hogy ezen a szakaszon nem lehet átjutni, bosszant, hogy mindig itt kötök ki, mintha nem tanulnék semmit, pedig kapok elég figyelmeztetést. When will they ever learn, ez már most, írás közben jut eszembe: hová tűnnek a virágok, ifjú lányok kezébe kerülnek mind, hová tűnnek az ifjú lányok, fiatalemberekhez mennek mind, hová lesznek a fiatalemberek, katonának mennek mind, hová lesznek a katonák, sírgödörbe kerülnek mind, mi lesz a sírgödrökkel, virágmezővé változnak mind – nem tanulnak, nem tanulnak. A magyar változat (hová tűnt a sok virág), pont a lényeget nem adja vissza. A sok szép lány „gyűrűt vált”, nincs kimondva, hogy a jegyeseikből lesznek a katonák, akik magyarul „elmúltak régen”, nem kerülnek sírgödörbe, sírkeresztekről beszél a szöveg, azok meg csak elkorhadnak, szóba sem kerül, hogy virágba borulnának, és úgy tűnnek el – a körforgás, amiről az eredeti dalszöveg szól, így nem kerül ábrázolásra. Nincs figyelembe véve az sem, hogy a „present perfect” itt az örökérvényű jelent képviseli, nem lenne szabad múlt időként fordítani. Hová tűnik sok szöveg? Elnyeli a fordító. Ordító lecke ez. Ordító lecke ez.
Valahogyan kikerülök az épületből. Egy lány fut előttem, ő is biztosan eltévedt, de olyan egyértelműen tart valamilyen irányba, hogy biztosan tudja az utat. Utána eredek. Ekkor veszem észre, hogy nincs rajtam cipő. Harisnyanadrágban futok a jeges, latyakos úton, fázom, de már nem állhatok meg. Már csak egy rövid szakasz, és elérjük az épületet, ahová eredetileg is tartottam. A lány ekkor hátrálni kezd. Én is megtorpanok. Munkagép közeledik, olyan dübörgéssel, hogy azonnal belefájdul a fejem, mintha bent az agyamban zakatolna a gép. A lány int, hogy nem a gép miatt kell megállnunk. A földre mutat, repedezik a talaj, ha nem fordulunk vissza, beszakad alattunk, és a mélybe zuhanunk.
A következő jelenetben a szepezdi házban vagyok a családommal. A bejárati ajtón lépek ki éppen az udvarra, mennék le a lépcsőn, de vissza kell ugranom a házba. Maradjatok benn, ki ne menjetek, üvöltöm a férjemnek és a gyerekeknek. Kimutatok az ablakon. Odakint sűrű patak hömpölyög, izzik, mint a láva. Az utcáról ömlik be a kertkapu alatt, le a Balaton felé, aki belelép, biztosan szénné ég. Csak bent lehetünk biztonságban. A kíváncsiság mégis kihajt, látni akarom közelről a lávát, bele akarok nyúlni, mint ahogyan a karamellbe szoktam, talán meg is kóstolom. Bele is nyúlok, alig forró, fehérszínű és gyertyaszaga van. Ez nem igazi láva, nem is a földből jön, gondolom. A férjem ekkor rám üvölt bentről, hogy jut eszembe kint hagyni a karácsonyfát, azt akarom, hogy elázzon? Lenézek, a lábam előtt széles sugárban, mint a kerti öntözőkből, víz szóródik az izzó masszára. Azon már látszik, hogy keményedik. Kockakövek rajzolódnak ki alatta, mint egy újonnan épített úton.
2019. 01. 13.
Tisztán emlékszem egy képre a gyerekkoromból, még egészen kicsi lehetettem: apám a karjában tart, tél van, vagy késő ősz, esetleg kora tavasz, melegen be vagyok bugyolálva, álmomból ébredek, és ahogy kinyitom a szemem, egy kivilágított homlokzatot látok – ez jut mindig eszembe, amikor a Nyugati pályaudvar bejárata előtt elhaladok, vagy amikor kifejezettem oda érkezem, mert utazom, haza. Érzem Apu illatát, a két karját, ahogyan engem tart, szorosan, mintha egyben lennénk, nem két külön testben és a világ is, ami körülvesz, mintha minden velem egy lenne, erősek és nagyok vagyunk, én és Apu, hatalmasak, mint az a kivilágított homlokzat, vagy még annál is nagyobbak. Anyu szerint csak kitaláltam az egészet, ő nem emlékszik olyan helyzetre, amikor ez megtörténhetett. Rosszul esik, hogy ezt mondja, mintha meg akarna fosztani valamitől. Az „Arrival” című film után ugrott be ma ez a kép apámmal, nem a Nyugatinál. Látom magunkat kívülről, Aput és a kisbabát, aki én vagyok, érzem a szorítást, a biztonságot, látom a fényeket, a Nyugati háromszögletű homlokzatotbár még nem tudom, hogy így nevezik, nincs még neve semminek, csak formák, illatok és színek vannak, meleg és lélegzet. Anyu is ott van velünk biztosan, de most nem ő a fontos, lehet, hogy ezért tiltakozik, amikor megkértem, hogy segítsen emlékezni, nem mer, vagy nem akar olyan helyzetről tudni, amelyben apám ölelt magához, nem ő. Mintha ezzel elveszítene. Mintha nem veszített volna el már réges-régen, még mielőtt megszülettem volna, mint bárki, aki ki magának akar kisajátítani. Sose értettem, mit jelent, hogy egyedül csak Istenhez tartozunk. Mintha kezdeném kapisgálni. Az üdvtörténet nem a karácsonyesti nagy zabálásról szól. Az utolsó vacsora puritanizmusáig eljutni. Hogy elég legyen egy falat kenyér, egy korty bor.
Visszatérő álmom, hogy egy széles folyón kelek át, amin nincs híd, csak egy vékony palló, vagy még annyi se, valami láthatatlan és bizonytalan támasztékra számítok a víz alatt, ami lehet, hogy nem is létezik, mégis mindig túljutok a nehéz szakaszon, ott ahol a folyó sodrásával nem tudnék megbirkózni, a legvégén esem csak mindig bele, a víz hideg, de ott már nem történhet semmi baj, mert közel a part, kiúszom, hol ruhában, hol félig felöltözve, vagy teljesen meztelenül. Tegnap éjszaka egy vonatsínen egyensúlyozva kellett átjutnom a túlpartra, a talpfa a víz alatt lebegett. A ma hajnali álmomban fehér lapok lebegtek egy tó vízen, olyan volt az anyaguk, mint a sebkötöző hálóé. Vékony fonal kötötte össze a lapokat, azokon lépkedve kellett előre haladnom. Egy lány ugrált előttem, mint egy szöcske a tavirózsaleveleken, lehetetlennek tűnt, hogy nekem is sikerüljön a mutatvány. El is süllyedtem, amint erre gondoltam, először csak bokáig, aztán nyakig a hideg vízben. Megfulladni nem fogok, azt tudtam, de mi lesz utána, megfagyok odakint a vizes ruhában, jobb, ha maradok a tóban, gondoltam, és erre felébredtem.
2019. január 12.
A 2018–as irodalmi Ignobel díjat „Az élet túl rövid ahhoz, hogy használati utasításokat olvassunk” című tanulmány kapta.
A Kossuth utcában a kereszteződésnél egy sötét színű autó fordul elém, lomhán, mint egy nagy bogár, még simán át tudok gyalogolni előtte, élvezem a fürgeségemet, és tudom, hogy ezt le kell írnom, nem azért, hogy írás közben eszembe juthasson egy olyan hasonlat, mint ez a nagy valószínűséggel már agyonkoptatott bogaras kép is. A bogár volt előbb, nem az írás.
2019. január 11.
Tele volt képekkel évekig a gyerekszoba ajtaja. Én raktam fel a legelsőt. Teafiltertasakból pávát hajtogattam, karácsonyi csomagolóanyagból kivágtam egy képzeletbeli város sziluettjét, a tornyok és háztetők fölé került a páva hosszú lábaival, színes farktollaival. Nem tudom, miért éppen ezt találtam ki, talán a felszállott a páva járt a fejemben, a szegénylegények szabadulása és a másképpen lesz holnap ígérete, vagy egyszerűen csak a hajtogatási technika adta az ötletet. Teafiltertasakból leginkább virágszirmokat lehet hajtogatni, margarétát és napraforgót, a konyhában a falon a hűtő és tűzhely felett még van belőlük. A fiaim kedvéért megtanultam hajót, repülőt és autót hajtogatni, a páva a virágminta továbbfejlesztése lehetett, nem hiszem, hogy köze lett volna bármilyen politikai-társadalmi gondolathoz, vagy Ady költészetéhez. Habár. Lehetetlen, hogy ne jutott volna eszembe a népdallá vált vers, talán még dúdolgattam is közben. L. egy éve leszedte az ajtóról az összes képet. Ma hideg zsíroldóval megpróbáltam eltávolítani róla a ragasztószalagok nyomát. Még emlékszem, hol volt tornyok és háztetők felett lépkedő páva.
2019. január 6.
Vízkereszt. A Három Királyok napja Spanyolországban. Fáj a nyakam, amikor felébredek. Hiába tornáztatom mindenütt, ahol csak tudom, buszon, villamoson, óra előtt, óra után, csak az uszodában tudom kilazítani. Még tart a MOM-bérletem, amit decemberben vettem, a wellness is benne van az árában, mire letelik a két óra, egészen jól vagyok. Fél órát az előtérben töltök, meg kell várnom, amíg visszahűl normál hőmérsékletűre a testem, főleg az arcom. A spanyol házi feladatok egy részét vígam ki tudom javítani ennyi idő alatt. A Zoli nevű tanítványom apró betűi felett elnyom az álom. Arra ébredek, hogy egy csapat gyerek nyüzsög körülöttem. Köszönjetek el, mondja a tanító nénijük. Az uszoda előtere visszhangos, nem értem a búcsú szövegét, csak annyit hallok ki belőle, hogy Jézus Krisztus.
2018. január 20.
Nem a nagy katasztrófáktól őrülünk meg, az apró bosszúságok miatt kerülünk a bolondok házába, ez a mondat szól spanyolul a YouTube-on, amikor a kávéfőzőt szétcsavarom. „Don Garfialo” Charles Bukowski-fordításait hallgatom. A kávézaccot a virágföldre szórom. Nem emlékszem, kitől tanultam ezt, Anyutól vagy Mamától, csak a mozdulatra emlékszem, meg a hangra, ahogyan a kávéfőző alumínium tölcsére a cseréphez koccan, egyszer, kétszer, háromszor, ahányszor csak szükséges, hogy ne maradjon benne zacc. Mert mi nem pocsékolunk, nem dobunk ki semmit a szemetesbe, nincs is szemetesünk. A csontot a kutyának, a puhább ételmaradékot a macskáknak, a tojáshéjat és a zöldséghulladékot a tyúkoknak adjuk, minden egyéb megy a moslékba a disznóknak vagy a trágyadombra. Az asztalról a morzsát egyenesen a baromfiudvarra szórjuk. Amit a tyúkok nem szednek fel, elhordják a hangyák. Konzervet nem eszünk, az uzsonnánkat zsírpapírba vagy szalvétába csomagoljuk; azt utána el lehet égetni. Apánk, ha gumicsizmában megy horgászni, és majdnem mindig abban megy, újságpapírba tekeri a lábát, újságpapírba csomagolja a szalonnát és a kenyeret is, amit magával visz. Az útravaló maradékát hazahozza. Itt a madárlátta, mondja, és kibontja a gyűrött csomagot. Ki kér katonát? Kockákra aprítja a kenyeret, a szalonnát, és mi nyitogatjuk a szánkat, mint a fiókák. Madárlátta a madaraknak. A szalonnazsíros újságpapír bekerül a sparhelt melletti ládába gyújtósnak. Én nem pocsékolok. A virágaim együtt kávéznak velem. A kávé finom, nem tudom, mi bosszant.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
