NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-19 21:36 Összes olvasás: 72865| 904. | [tulajdonos]: los-libros-y-la-noche | 2022-11-17 10:24 | -- Hát, akkor még egyszer minden jót – búcsúztam el tegnap a vak férfitól, miután lesegítettem a HÉV-ről a Mátyásföld-Imre utca megállónál. – Azt nem mondom, hogy viszontlátásra.
Nevet.
-- Szokták? – kérdem.
-- Hát, persze – bólint. – De én is mindig ezt mondom.
Először nem vettem észre, hogy vak, pedig volt nála pálca. Csak arra figyeltem fel, hogy felém fordítja a fejét, valahányszor el- vagy visszahúzom a táskám cipzárját, vagy amikor ki- és visszakattintom az uzsonnás dobozom tetejét. Aztán, amikor az aznap tanítandó anyagba belefeledkezve elveszítem az időérzékemet, és ijedten megkérdezem a velem szemben ülő lányt, de az nem felel, mert be van dugva a füle, és emiatt nem is látja, hogy kérdéssel fordulok feléje, meg tudná mondani, hol járunk (tényleg nem látja?), a vak férfi felel helyette (akkor már tudom, hogy az).
-- Én sem hallom jól, mint mondanak be, de azt hiszem, Sashalom következik. Utána hosszan megy Mátyásföld-reptérig, aztán röviden az Imre utcáig.
-- Ó, köszönöm, ezt megjegyzem, soha nem figyeltem még fel erre. Egy csomó mindenre nem figyelünk, mi látók.
Így kezdtünk el beszélgetni. Két éve vakult meg, fokozatosan történt, nem tudná megmondani, mióta nem lát semmit.
-- Én még látok, de bele kell bújnom a könyvbe és gépbe, folyton megfájdul tőle a nyakam.
-- Jaj, az nekem is. A számítógép előtt, amikor hallgatok valamit.
-- Hol száll le?
-- Az Imre utcánál.
-- Én is, majd segítek.
-- Nem szükséges. Elboldogulok.
Végül mégis elfogadja a segítségemet.
Borges költeménye, az Ajándékok verse jár a fejemben, amíg az esőtől csatakos avarban az egykori laktanya főépületéhez megérkezem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 902. | [tulajdonos]: sospecha | 2022-11-10 13:36 | A Granadai Nyelvi Intézetben volt egy tanárunk, aki nyelvi inzultusokból írta a doktori disszertációját. Fél éven keresztül óráról órára cifrábbnál cifrább káromkodásokra tanított bennünket. Nemcsak a „joder”-re és a „putra madré”-ra, ami alap, hanem egyéb ízes/szagos nyelvi fordulatokra is. Cigányok között nőttem fel; a „rák egye ki a szívedet” az egyik legkedvesebb fordulatnak számított, ha egy cigányasszony fel akarta villantani a mimikrijét (hogy ilyen szemérmetlen szavakat használjak). Szóval, a szemem sem rebbent, úgy hallgattam végig a nyelvi professzor kúrzusát. De amikor azt hangoztatta, hogy azért szentelte a tudományos életét a káromkodásoknak, hogy a tanítványait megóvja az inzultusoktól, gyanakodtam (sospechaba), hogy nem mond teljesen igazat.
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 899. | [tulajdonos]: azar | 2022-09-26 10:26 | Tegnap Halmosi Sándornál jártam az általa szerkesztett Kolumbiai antológia (Mint a vigyázó istenek arca) bemutatója kapcsán, amin lehet, hogy csak mi ketten leszünk (ismerős helyzet: nyolcadikos koromban az görög-katolikus papné osztályfőnökömmel maradtam így egyedül egy hagyományőrző úttörő-pályázat kapcsán). Csaknem egy órát csúsztam a megbeszélt időponthoz képest. Baleset volt az Alkotás úton, szabadkoztam, több megállót gyalogoltam a szakadó esőben. Sok mindenről beszélgettünk, többek között a közlekedő edényekről (annak kapcsán, hogy Sándornak van egy pálinkakitöltő szerkezete, magyar találmány, igazi hungarikum, ami a közlekedő-edények elvén működik). Nekem erről rögvest Vargas LLosa hasonlata jutott eszembe, amit a Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyvében fogalmaz meg: „Két vagy több, különböző időben, térben vagy valóságszinten történő eseménysor, amelyeket egységes elbeszélésbe foglal az elbeszélői akarat, hogy ez a szomszédság vagy vegyülék kölcsönösen módosítsa őket, valami más jelentéssel, légkörrel, jelképiséggel stb. ruházva föl mindegyiküket, amely nem olyan, mintha egymástól függetlenül mesélnék őket. Persze nem elég az egymás mellé helyezés, attól még nem hat ez az eljárás. Az a döntő, hogy „kapcsolat” legyen az elbeszélő közelítette vagy összeolvasztotta két cselekményszál közt a mese szövetében. (…) az egység, amelyet ez az elbeszéléstechnika hoz létre azt kívánja, hogy az így kialakult epizód mindig több legyen, mint alkotórészeinek is összege.” (Mario Vargas Llosa: Levele egy ifjú regényíróhoz, Európa, Bp., 1999., 149. o.)
V. LLosa többek között Cortázar elbeszéléseire hivatkozva írja le ezt a jelenséget, ahol gyakran mitikus síkokkal toldódik meg a „realista” történet. Az Éjszaka, hanyattfekvé-ben pl. „két valóság közelít egymáshoz – a mai kórház és az ómexikói vadon-, mintegy áthatva egymást. Végül a befejezés csúcspontján – ez megint váltás, ezúttal nem csak időbeli, hanem valóságszintbeli is -- egybefolyik a két idő, hősünk már valójában nem a modern városban megoperált motorkerékpáros, hanem egy primitív moték, akinek pillanatokkal azelőtt, hogy a pap kitépi a szívét, hogy kiengsztelje vérszomjas isteneit, sejtelmes látomása támad, jövendőbeli városokkal, motorokkal és kórházakkal.” (uott. 152-153.o.)
A sziget délben-ben (ezt már én teszem hozzá, mert ez a kedvenc Cortázar-novellám), egy légiutaskísérő, miközben italokat és szendvicseket osztogat, arról álmodozik, hogy egyszer elutazik arra a görög szigetre, amely fölött a repülő pontban délben szokott elhaladni. Meg is tervezi az utat, a feltételes mód, amit az író használ, egy idő után átcsap múlt időbe (a spanyol nyelv ezt lehetővé teszi, a magyarban nehéz visszaadni a kétértelműségét), és már ott is vagyunk vele képzeletben vagy a valóságban, ezt a szöveg az olvasóra bízza; a légutaskísérő a homokos tengerpartról látja, hogy lezuhan egy repülőgép, egyetlen utas igyekszik kiúszni a partra, ő beúszik hozzá, hogy a partra segítse. A halászok csak a kiúszni igyekvő alakot látják (tehát mégiscsak képzeletbeli volt a másik valóságsík, de addigra az olvasó már be van húzva történetbe). Mindez délben történik.
Nos, amíg én Halmosival a közlekedő edényekről cseverésztem, a férjem a János kórházban feküdt. Oda szállították be a mentők, miután az Alkotás úton egy fiatal szaúd-arábiai diplomata dzsipjének farának keresztben neki szaladt. A férjemet tetőtől talpig átvizsgálták a kórházban, megállapították, hogy semmilyen belső sérülése nincs, megvédte a légzsák. Akik látták az esetet egyértelműen mellette tanúskodtak. A szaúd-arábiai diplomata unta a pirosban való ácsorgást, és az előtte álló autókat megelőzve át akart hajtani a kereszteződésen.
És én láttam a villogó lámpájú rendőrautókat, a tűzoltót is, amint egy összeroncsolódott autót lehúz a villamossínekről. És simán elsétáltam mellette. Ez nem hagy nyugodni. Hogy végig képes voltam egy másik valóságban létezni.
| |
| 898. | [tulajdonos]: meghívó | 2022-09-13 21:52 | Mint a vigyázó istenek arca – Kortárs kolumbiai költők antológiája
Kötetbemutató beszélgetés a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon
Szeretettel meghívjuk a Petőfi Kulturális Ügynökség és a PesText közös rendezvényére, a
Mint a vigyázó istenek arca című kortárs kolumbiai antológia bemutatójára szeptember 30-án
14.00 órától a Millenáris Park D épületében, a Kner Imre teremben.
Az antológiáról és a húsz kortárs kolumbiai költő műveiről Halmosi Sándor beszélget a kötet
három fordítójával, Bakucz Dórával, Horváth Eszterrel és Vajdics Anikóval.
Helyszín: Kner Imre terem, Millenáris D épület
Időpont: 2022. szeptember 30. 14.00 | |
| 897. | [tulajdonos]: születés/halál | 2022-09-13 11:45 | | 1998-ban alapítottam a betéti társaságomat, amit a kedvenc Borges-novellám nyomán Alef-nek neveztem el. ALEF-98 Fordító, Oktató és Szolgáltató Betéti Társaság. 24 év (csaknem negyedszázad) elteltével fel kell számolnom a cégemet. Végelszámolás. Micsoda szó! Mint a kivégzés. Fegyvert vállhoz! Tűz! Fél méter távolságból, mint Goya Május harmadika című képén a Puerto del Sol-i csata túlélőire. Hívom az ügyvédnőt, akit akkor ismertem meg, amikor (nem kevés pénzért) kötelezően társasági szerződést kellett módosítanom. Már ne az Újlipótvárosban keressen, figyelmeztet, az iroda új helyre költözött. Ma van a napja, hogy hulla lesz az Alef-ből, az Uzsoki utcában, ott, ahol 58 évvel ezelőtt születtem. | |
| 896. | [tulajdonos]: búcsú | 2022-08-14 12:04 | | Apai nagymamám, Annuska, rendszeresen elvitt engem a máriapócsi zarándoklatra. Ott láttam először igazi koldust. Féllábút, félkezűt, fekélyes testűt, talán még bélpoklost is, bár fogalmam sem volt akkor még, mit jelent bélpoklosnak lenni. Egy teherautó huzatos platóján utaztam egy sereg kövér nénivel, rajtam kívül nem volt más gyerek, talán még Bogdán Jancsi és Antal Peti lehetett velünk; mindkettővel egy osztályba jártam, hittanra is együtt mentünk, Peti szegről végről rokonom volt, Jancsi miatt évekig csúfoltak az osztályban, mert óvodában egy lakodalmas előadáson, ő volt a férjem. Fáztam a teherautón, hajnalban indultunk és késő este értünk haza; Anyu a legszebb nyári ruhámba öltöztetett, mire hazaértem, a térdig érő fehér harisnyám fekete volt a füsttől és portól. Fullasztó meleg volt Máriapócson és soha nem látott, többezres tömeg. De Vajdics mamától kaptam fagyit, az jó volt; délben egy fa alatt plédet terítettünk a fűre, és rántott húst ettünk. Mézeskalácsszívet vittünk haza a szüleimnek, a húgaimnak mézeskalács-olvasót, az enyémet útközben megehettem. Az ezévi máriapócsi zarándoklat (Nagyboldogasszony-búcsú) most zajlik, ebben a pillanatban. A tévéből kell megtudnom. Énekelve olvassák fel az Evangéliumot, és tulajdonképpen az egész liturgia egy énekelt párbeszéd, mintha a földi és az égi hangok felelgetnének egymásnak. Mindig összeszorul a szívem, amikor hallom. Hiába lettem az eszemmel református, a zsigereim szerint görögkatolikus maradtam. És az is maradok, amíg a Mi atyánkban és a Hiszek egy-ben bizonyos szavakba belebotlok, mert amint helyett miképpen-t, eljön helyett eljövend-et, élők helyett elevenek-et, eltemették helyett eltemettetet-et akarok mondani. | |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
