NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-19 21:36 Összes olvasás: 72867| 913. | [tulajdonos]: katabasis | 2022-12-14 23:34 | Az izotópos vizsgálatnak számos előnye van, különösen, ha három menetben végzik (láb, csípő, törzs külön, majd másnap az egész test): az ember például kipihenheti a koránkelés fáradalmait. Végigaludtam az egész vizsgálatot. A váróteremben senki nem használta rajtam kívül az ágyat, így azon is én feküdtem, és aludtam, talán még horkoltam is. Olvastam is, amíg el nem nyomott az álom. Robert Bly Iron John-ját, spanyolul. A férfiak életében szükségszerűen elkövetkezik a katabasis (ereszkedés, lefelé haladás) időszaka. Szerencsés esetben ez egy idősebb, tapasztaltabb férfi (!) segítségével történik. Ennél a résznél járok. A görög mitológiában a katabasis a hős alvilági utazását jelenti. Hamvas is ír erről A melankólia anatómiá-jában.
Már hazafelé tartottam, pontosabban a Móricz Zsigmond körtér felé, amihez közel van a kedvenc használt ruha-boltom, ahol mindig találok jó minőségű, maradék fonalat elérhető áron. Nem mindig: még zárva volt a bolt. Megnézhettem volna előre a nyitvatartást, nem kellett volna sugárzó testtel bejárnom a várost. A terhes asszonyokat és a gyerekeket kerülje el, figyelmeztetett előre az asszisztens, feleslegesen, mert "ebben" a városban nem járkálnak az utcán terhes asszonyok és gyerekek.
A Gellért téren a sínek között egy dolmányos varjú egy döglött galamb tetemét cibálta a csőrével. Röpködtek a tollak. A 19-es villamos ablakából néztem dermedten a jelenetet, majd a többi utast, mit szólnak, mi suhan át az arcukon. Nem suhant át semmi. A telefonjukba merülve ültek mindannyian, olyan arccal, mint akiket hibernáltak.
| |
| 912. | [tulajdonos]: mű-hely | 2022-12-12 00:53 | 2022. 12. 11.
„People say I couldn’t sing, but they can’t say I didn’t sing.” (Florence Foster Jenkins)
– Miért? – kérdezi a New York Post kritikusa Florence koncertje után.
– Mert imádja a zenét – hangzik a válasz.
– Ha imádja a zenét, miért teszi ezt?
Nem hagy nyugodni ez a párbeszéd. A Florence-jelenség. A szégyen. Az a bizonyos szekunder. És a primer sem, mert tudom (a lelkem mélyén pontosan tudom), hogy a Florence-szindróma engem is üldöz. Ha a zene helyére behelyettesítem a költészetet, felmerül a kérdés, miért teszem ezt vele? Hogy hagyom, hogy oda kerüljön a nevem mellé: „költő”. És mutogatom a tökéletlen írásaimat. Miért? Hogy a hozzáértők elmondhassák, hogy nem tudok írni, de azt ne mondhassák, hogy soha egy sort le nem írtam?
Nem tökéletes a Florence – A tökéletlen hang című film, mégis minden DOKK-drukkernek melegen ajánlom.
2022. 12. 11.
A DOKK-estet követően beleléptem egy tócsába, és elázott a cipőm. Ennek ellenére nem rögtön hazaindultam, hanem még beugrottam a Nyitott Műhelybe, hátha meg tudom győzni Finta Lacit, hogy szükségünk van egy helyre, az RS9 színház Fehér terménél barátságosabb, rendezettebb közegre. Laci ötölt-hatolt, ahogyan szokott. Ő most nem tud ezen gondolkodni, azt sem tudja, hol áll a feje, menjek haza, írjak neki egy e-mailt. Legutóbb a budakeszi Önkormányzati Hivatalból küldött haza hasonló válasszal a kisebbik fiam volt ovis társának az anyukája, aki ott ügyintézőként dolgozik. Érti a panaszomat, de nem tudja felvenni sem szóban, sem írásban, hiába vártam rá másfél órát, csak elektronikus úton nyújthatok be kérvényt az ügyfélkapumon keresztül egy otthon letöltendő nyomtatványon. Lacitól, ha már ott vagyok, rendeltem egy csésze Rooibos-teát, amíg az hűlt, elindultam körbenézni a könyvespolcokkal körbevett előhelyiségben (a tulajdonképpeni műhelyben, melynek mennyezetéről méteres színes bőrök lógnak). A legelső könyv, ami kezembe akadt Filip Tamás Kő, papír, olló című verseskötete volt. Úgy léptem oda a könyvhalomhoz, amelynek a tetején állt, mintha egyenesen oda tartottam volna. | |
| 911. | [tulajdonos]: Mein-liebster | 2022-12-08 15:52 | 2022. 12. 08.
"A film olyan legyen, mint cipőben a kavics." (Lars von Trier) És a vers? Mint szájban a kavics? (A Bátai Tibor-estre készülődvén. (Holnap este hat, RS9/Fehér terem)
Silvio D'Arzo Casa d'altri-jának címét valószínűleg azért fordították Idegen égbolt alatt-ra, mert már létezett egy 1964-es kiadású regény, amely az Idegen fedél alatt címet viseli (La maison des autres, 1962, szerző: Bernard Clavel). Egy kétrészes francia film is készült a regényből, annak magyar címe: a Mások háza.
Úszni készültem, de itthon felejtettem a bérletemet, ezért visszafordultam. Vigaszképpen megálltam a művház előtti könyvesszekrénynél. Az első könyv, ami a kezembe akadt, az Idegen fedél alatt volt. Csoma Gábor elvtársnak „dedikálva” a „vezetőségi választások során kifejtett eredményes munkájáért, Budapest, 1964. XII. 31. Olvashatatlan aláírás, P.B. titkár, a Magyar Szocialista Munkáspárt piros pecsétje.
A Casa d'altri-ról -- nem mellesleg -- ezt írja Bártfai_A_Márk a Moly-on: „Tökéletes mű. Keresetlenül szelíd és emberséges figyelemmel fordul témájához, alakjaihoz és olvasóihoz. Mentes minden cukortól, karamelltől, méztől. Bárcsak minél többen elolvasnák, a tollforgatók pedig mércéjükké tennék!”
2022. 12. 07.
„Elindultam hosszú útra egyedül, Körülöttem borul az ég nem derül. Én felültem a világ vad lovára, De zabolát nem tettem a szájába.”
2022. 12. 06.
Találtam ma egy cetlit, amire ezt jegyeztem fel :
A törpék is kicsin kezdték (Zwerge haben klein angefangen)
Legkedvesebb ellenségem (Mein liebster Feind).
(Werner Herzog)
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 909. | [tulajdonos]: mai-csajok | 2022-12-02 12:05 | 2022. 12. 01.
„Becsajozott a család” (a kisebbik fiam megfogalmazása). Így már nem „csak” három fiam van, hanem három lányom is. Ha szűk családi körben akarunk valamit ünnepelni (és akad mit), akkor is nyolc főre kell asztalt foglalnunk.
2022. 11. 29.
Egy ötven év körüli férfi Cicciolinára hivatkozva becsmérli a női utasokat a 17-es villamoson. Sorolja, mi mindenhez nem értenek a mai csajok a pornósztárhoz képest, mintha Staller Ilona lenne számára a mérce (ő említi Cicciolina eredeti nevét is, én magamtól nem emlékeznék rá). Vele szemben ülök, de mintha nem látna, a fejét oldalra fordítva nyomja a szöveget két nőnek, akik a mobiltelefonjukba merülve állnak a kerék mellett, az arcukon kéken vibrál a fény. Nem tudom, mikor tűnnek el, csak azt észlelem, hogy a „kismagyar” pornográfiába magát egyre jobban belelovaló férfi elhallgat. Nincs kihez beszélnie. Na, most én következem, fut át az agyamon, amikor felpillantok a könyvemből. Nem mintha félnék tőle. Egy bedrogozott fiú néhány éve halálosan megfenyegetett ugyanezen a vonalon, csak mert egy pillanatra bele mertem nézni a szemébe. De ez az alak figyelemre sem méltat, továbbra is oldalra fordítja a fejét, mintha csak ott létezne számára megfelelő projekciós felület. Egyszer csak észreveszi az ablakban a képmását, és felröhög: „Ketten vagyok!” „Tudok rólad, te geci”, folytatja immár a tükörképének. „Mit bámulsz? Bebasztam, fényes nappal. És akkor mi van?”
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 907. | [tulajdonos]: szoba-luxuskilátással | 2022-11-25 14:24 | 2022. 11. 25.
¿A dónde dan las ventanas de su dormitorio? Hová néznek a szobája ablakai? Hogy mondjuk azt, hogy a semmibe?, kérdezi Beriszló -- nem így hívják, de hasonló neve van. Hízásra hajlamos, alacsony fiú, élénk, mosolygós tekintettel. Velem szemben ül, mindig válaszra készen, akkor is, amikor nem tudja választ, csak kíváncsi rá; eddig még soha nem hiányzott, de ha egyszer nem jönne el, úgy érezném, kibillent sarkaiból a világ. ¿A la nada?, kérdezek vissza őszinte meglepetéssel (¡qué sorpresa!), nem vártam tőle ilyen választ. A tizediken lakom, vonja meg a vállát Beriszló, onnan nem látszik semmit. ¿Y el cielo? (És az ég?) ¿Y las nubes? (És a felhők?) ¿Y el sol? (És a nap?) ¿El Paraíso? (A Mennyország?) ¿Qué siginifica Paraíso?, csillan fel Beriszló szeme; a többi szót elengedi a füle mellett, vagy már tudja, mit jelentenek. Abban maradunk, hogy az ablakai minimum az égre néznek, vagy akár a Paradicsomra is, ha már a földi paradicsomok nem látszanak, de ragaszkodhat a semmihez is. Az is valami, ha másként nem „al estilo del tío” Pista Besenyő.
2022. 11. 24.
-- Úgy lásd, hogy maga döntött úgy, ahogy - kevesen választhatjuk meg a halálunkat.
-- Igen, ezzel próbálom én is vigasztalni magam (egyelőre eredménytelenül). Hogy legalább ebben szabadsága volt.
A sorsanalítikusok szerint mindent örökölt mintázatok alapján választunk: a szerelmünket, a hivatásunkat, a sikeres és/vagy értelmes életre való képességünket/képtelenségünket, még a születésünket is, a halálunkról nem is beszélve. Nem tudok -- képtelen vagyok -- napirendre térni BIG halálának körülményei felett. Hogy a kórházban egyik napról a másikra megvonták a morfiumadagját, hogy megpróbált megbirkózni a fájdalmakkal (azt hihette, lesz hozzá ereje, hiszen nyolc évesen a koncentrációs táborok poklát is túlélte), de öt napnál tovább nem bírta: kiugrott a nyolcadik emeletről. Hererák. Képtelenség. Nem a hererák. Hanem az, hogy az én BIG-em, az egykori főnököm, akitől a legtöbbet tanultam az életről, a bántalmazásmentes szigorról és az alázatos öntudatról, aki egy-két kedves, de határozott, vagy inkább: határozott, de kedves (igazából nem lenne szükség a „de”-re) mondatával helyére tudta billenteni bennem a férfiakról alkotott képemet ("animus"), vagy legalábbis nagy mértékben hozzájárult a korrekcióhoz – hogy BIG, az én kis nagyfőnököm ilyen méltatlan halált szenvedjen. Elfogadhatatlan. Még ha meg is próbáljuk belemagyarázni, hogy ő legalább választhatott. Mert választásra kényszerítették.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 905. | [tulajdonos]: sin-miedo | 2022-11-23 23:31 | -- Maradjál már! Mondom, hogy nem kérem.
A nő egyik kezében egy Lipóti Pékség-feliratú barna papírzacskó, a másik kezében egy nagy falat kakaóscsiga (a belsejéből van kicsippentve – a legfinomabb rész!), a férfi keze, mint egy testet védelmező dárda keresztbe vetve a másikénak. A nő erősködik, megpróbálja a férfi szájába nyomni a kakaóscsigát, a férfi tovább hárít. Ezt sokszor megismétlik. Komoly testi küzdelem zajlik, mint egy lovagi tornán, bár a közönség elég gyér: rajtuk kívül mindössze hárman ülünk a buszon, és csak én figyelek: kíváncsian várom, ki kerül ki vesztesen a küzdelemből, kit illet a nézői szánalom. Nem akarok hinni a szememnek, amikor a férfi, ahelyett, hogy rácsapna a nő kezére, vagy elüvöltené magát, engedelmesen bekapja a szájába erőltetett falatot. És még nincs vége jelenetnek: a nő kezdi elölről. Nem értem, mi járhat a fejében. Így akar hatalmat gyakorolni a párja felett? Vagy mire megvette a kakaóscsigát, rájött, hogy ő tulajdonképpen fogyókúrázik, és ha egyedül eszi meg a szénhidrát-bombát, még jobban elhízik? Elég kövér, a férfi hozzá képest sovány keszeg, bár első ránézésre férfias látványt nyújt, sűrű, fekete szakálla van, egy rollert tart a bal kezében. A kakaóscsiga feletti küzdelmet már a megállóban elkezdték. A nő akkor még az egész süteményt tolta a férfi szájához. Na, egyél, mondja, olyan hangon, hogy felkapom rá a fejem a könyvből, amit olvasok. (H. G. Wells: A halhatatlan tűz – Száz forintért vettem a Budafoki úton, ahová kezelésre járok.)
"’Megöltem, mert az enyém volt’, hirdetik fennen bizonyos gyilkosok, mintha a józan ész, az igazságosság és a magántulajdonhoz való jog alapján a férfit valaha is megillethetné a nő birtoklása. De senki, senki, még a legmacsóbb szupermacsó sem meri bevallani, hogy félelemből ölt. Hogy a férfi a nő erőszaktól való félelmében a saját félelmét látja tükröződni, mert a félelem nélküli nő rettegéssel tölti el." -- Eduardo Galeano: La mujer sin miedo (A félelem nélküli nő).
National Geographic. Veszedelmes Afrika. Elefántcsorda. A vezér elefántbika szerepe többek között az, mondja a narrátor, hogy a bántalmazásmentes hatalmi helyzetet biztosítsa. A fiatal bikák a bennük tomboló hormonok hatására rendkívül nyughatatlanok. A tapasztalt bikák útmutatása nélkül nem tudnak mit kezdeni magukkal. A vezérbika a „tombolhatnék” első jeleinél, csírájában fojtja el a nyughatatlanok agresszív késztetéseit. Ha az orvvadászok az idősebb bikákat kilövik (ahogyan szokták), az erőszak (a szexuálisat is beleértve) elharapózhat a csordában, és egészen a szadizmusig fajulhat. Az egyik fiatal elefánt unalmában azzal szórakozik, hogy egy víziló bébit elszigetel az anyjától, és a tó iszapos részébe lökdösi. Az anyja a vízből megpróbál a fia segítségére sietni, mindhiába: a bébivíziló feje nem bukkan a felszínre. Egy másik felvételen egy magával mit kezdeni nem tudó fiatal bika az országúton feldönt egy autót, és az árokba forgatja.
A várni tudás képessége. Valamikor megvolt, most be kellene szereznünk valahol, talán egy erényboltban, ha már a stelázsinkról elfogyott. De nem kapható, hiánycikk lett belőle. Minden azonnal kell. Mindenre azonnali reakciót várunk. Ha a médián és a társas oldalakon múlna, már rég nem élnénk. A világháború, az a bizonyos „harmadik”, pár óra alatt lepörögne.
| |
| 904. | [tulajdonos]: los-libros-y-la-noche | 2022-11-17 10:24 | -- Hát, akkor még egyszer minden jót – búcsúztam el tegnap a vak férfitól, miután lesegítettem a HÉV-ről a Mátyásföld-Imre utca megállónál. – Azt nem mondom, hogy viszontlátásra.
Nevet.
-- Szokták? – kérdem.
-- Hát, persze – bólint. – De én is mindig ezt mondom.
Először nem vettem észre, hogy vak, pedig volt nála pálca. Csak arra figyeltem fel, hogy felém fordítja a fejét, valahányszor el- vagy visszahúzom a táskám cipzárját, vagy amikor ki- és visszakattintom az uzsonnás dobozom tetejét. Aztán, amikor az aznap tanítandó anyagba belefeledkezve elveszítem az időérzékemet, és ijedten megkérdezem a velem szemben ülő lányt, de az nem felel, mert be van dugva a füle, és emiatt nem is látja, hogy kérdéssel fordulok feléje, meg tudná mondani, hol járunk (tényleg nem látja?), a vak férfi felel helyette (akkor már tudom, hogy az).
-- Én sem hallom jól, mint mondanak be, de azt hiszem, Sashalom következik. Utána hosszan megy Mátyásföld-reptérig, aztán röviden az Imre utcáig.
-- Ó, köszönöm, ezt megjegyzem, soha nem figyeltem még fel erre. Egy csomó mindenre nem figyelünk, mi látók.
Így kezdtünk el beszélgetni. Két éve vakult meg, fokozatosan történt, nem tudná megmondani, mióta nem lát semmit.
-- Én még látok, de bele kell bújnom a könyvbe és gépbe, folyton megfájdul tőle a nyakam.
-- Jaj, az nekem is. A számítógép előtt, amikor hallgatok valamit.
-- Hol száll le?
-- Az Imre utcánál.
-- Én is, majd segítek.
-- Nem szükséges. Elboldogulok.
Végül mégis elfogadja a segítségemet.
Borges költeménye, az Ajándékok verse jár a fejemben, amíg az esőtől csatakos avarban az egykori laktanya főépületéhez megérkezem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
