NAPLÓK: Magyar Pegazus Legutóbbi olvasó: 2025-11-01 00:01 Összes olvasás: 16260| 8. | [tulajdonos]: Tűből embert | 2011-11-03 12:34 | Ószabó István verse az október 13-i Pegazus-estről:
ÓSZABÓ ISTVÁN
TŰBŐL EMBERT
Az ANYA szó körül
a gyászszegélyes ország.
Ennyi volt,
s az a hosszú vers lett.
Ha elmondhatnám,
az a vers mi volt nekünk,
mit jelentett.
A föld az anyával,
„anyám-alakkal”
vált egylényegűvé.
Az ember és
a föld egyesült.
Ez volt a mi
Szarvas-fiú kiáltozásunk.
***
Kecses, nyughatatlan
kesztyű-párok:
parányok, ahogy
egymást megérintik, s összefonódnak.
Szemek,
fátylukat
ahogy kicsit fellebbentik
szemek, kihívó szemek.
A zárkózottak is
kihajolnak
szirmok ablakszárnyai közt:
illatok, párák.
Állunk.
Mintha a Napra várnánk.
Még senki se látta.
A fölmorajló gong hangjára.
Piros fejű fiú.
Nagylegény.
Mi voltál?
Gyufaszál.
Cirok-szoknyás boszorka.
Szegény!
Cérna-fátylú
mennyasszonnyá,
sosem lett asszonnyá,
mint te,
ki nem seprű,
tű voltál,
Fényeske.
Felbogozott cérna-fátylú.
Mintha ma is
még az a cirok-szoknyája lenne.
Lassan, ringatózón, anyámmal kerengve,
kitáncolnak az ajtón.
Mondókák lettek, mesék.
Sorsukat én adtam.
Egyikük sem élt.
Életüket elmondtam.
Mert a néma valóság el nem mondaná.
Velük léptem ki én is némaságomból.
Jót tettem így velük?
Nem tudom.
Az életükkel, amit kitaláltam.
De költészetem ajkukon
is beszéli nyelvemet;
s e nyelvi létezésre vágytam.
***
Egy pille a falon.
A szárnyacskák szürke hártyája,
mint a hold udvara,
vagy egy parány régi szekér-ekhó:
alatta falfehér
színésznőcske alszik
mély álomban.
Képzeletemben egy kis színházi játék kezdődik el.
Esik az eső, a vízbe hullt esőcsepp:
kis nyeles-tükör, széttörik.
Kisüt. Fölsüt a nap.
Seprűn röpülnek
a porszemek.
Öcsém hangján hallom
a vers utolsó szavát.
Legördül a sötétség.
***
S még egy.
Bakaruhában
menetelésed…
Azt játszod el,
valaki megölel;
s őt jelképezi
minden üreg,
szakadék,
a V-alakú völgyek,
combjait a szétágazó folyók.
Hogy nem bábu vagy már - létezel.
S úgy halsz meg,
mint egy
elárult katona.
***
És az utolsó.
Ahogy azt néztem: élsz még?
Már én is csak néző.
Az ágy… az immár tiszta fehérség.
Az ágy szélén lelógó kézfej,
mintha AZ A KÉT megereszkedett csukló…
Lábad -
mintha
eltörték
volna
lábszárcsontod.
Ó, báb! Marionett!
„Vizet!”
AHOGY EZT MONDOD!
***
És megyünk…
Megyünk nádon-éren.
Sások közt.
Faggyúszagú
Ázsiánk vízén.
Virágoskút.
Magdolna-tó.
Lesi-mocsár.
Kiszáradunk.
A szekrényen egy műanyag pohár.
***
1955? Egy
éjszaka - az első,
talán a legelső
emlékünk apánkról -
a „körmös”
lendkerekét
igyekszik berántani.
A sötét, olajszagot
árasztó gép „vasorrát”
melegíti a perzselő
lángjával,
s a monstrum,
az udvaron hagyva
földbe meresztett
körmei nyomát,
pöfögve elindul.
Lopva,
szántani ment.
Börtönre ítélték.
A pöfögő, olajszagú „körmös” után
a méregzöld ZIL úgy fénylett,
mint a kőrisbogár páncélja.
A vadonatúj autóval
egy nap apám
egyedül jött,
s megállva a házunk előtt,
járva hagyta a motort.
Az autó berregését hallva,
anyám megkérdezte,
miért nem állítja le.
„Be kell járatni”, mondta.
Anyám felöltözött,
a vasárnapi
ruhánkat adta ránk is.
Öcsém anyánk ölében,
én szorosan
a testéhez simulva.
Ami ott, a négyünknek szűk helyen
anyám testéből
sugárzott át a testembe,
mintha a föld és az ég egy-ág vizeként,
mely a forró anyaméhé,
eggyé olvadt volna,
minden földi tenger végső, legvégső terévé.
Nyár volt. Délután.
Maga volt
a luxus-autókázás,
ahogy lassan, egy
kihalt úton mentünk
Nagyhegyesre.
Megnéztük a gázkitörés
után maradt krátert,
majd visszaszállva
ugyanúgy, elindultunk
Hortobágy felé.
Csillámló fodrain
a nap fényét
rezsegtető
őskor tengerét láttam
az út felett áthullámzani,
ahogy a még
távoli hullám
az út végtelenévé
simul az autónk előtt.
Nagynak láttam apámat.
A kormányt
szinte meg se
mozdítva
nézett egy végtelen,
felénk robogó
nyíllal szembe,
s mintha a nyíl
és a közöttünk
meglévő pár centiméter
állandó megtartására figyelt volna,
hogy ne szúródjon át rajtunk,
hegye ne érje el a szívünket.
A vízen, a tengerré lett
látomás vizén
berregett velünk a ZIL.
Vitt bennünket
az óriás a tengeren.
Hogy mit kért azért,
hogy apánk kívánságát teljesíti?
Azt majd történészek,
politológusok
fogják körülírni,
betűkké, „szellemi”
lényegűvé változtatva
a kort, a tájat,
s bizonnyal el is ítélik majd
még egyszer apámat.
***
Mi ez rajtam, mi ez most bennem?
A gyász szomorúsága és a szégyen.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Ugyanaz az érzés a gyász,
a halál szomorúsága és a szégyen.
Mi ez rajtam, mi ez most bennem?
Az a ház.
Az ócskások.
Képek. Porcelánok.
A garázs mennyezetéig
fölérő sörös-dobozok.
A móra-bóra fák. A gaz a kertben.
Féldecis-üvegek. Millió.
Amit a fű közül fölszedtem.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Ez a kádban a beáztatott rothadó ruha.
Az ólomkristály vázában a húgy szaga.
Mi ez bennem, mi ez a szivemben?
Ez a ház. Ahova hazasóhajtva,
haza se vágyik szivem, haza se vágyik.
Ahol húgyban, szarban fekszenek
vasárnap estétől szerda délutánig.
Egy gödör, frissen betemetett
gödör a kert végében.
a felakasztott kutya.
Mi ez rajtam, mi ez a szivemben?
A gyász. A fölháborodás, és a szégyen.
Vizenyős, puffadt, kivörösödött arc,
füst-színű, próféta-szakállal. Az öcsém.
Hogy lehet, hogy ezt nem láttam én?
A ragacsos pillák.
A vörös szemhéjak.
Lecsukódó szemek.
Mi ez rajtam, mi ez most? Mi ez?
Az, hogy nem láttam, nem tudtam,
ott fekszenek.
Hogy nem tudtam. Nem tudtam.
Hogy én nem láttam ezt.
A korom bevonta kályhaszemeket.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Amit láttam a videofilmen.
Amit láttam, de fel se tűnt,
ide-oda kapkodó kezük.
Mi ez most bennem? Amit megnéztünk.
Százszor már. Láttuk. Tudom.
Amit láttam roskatag testtartásukon.
Ami látszott… Hogy áldás nincs semmin.
Amit láttam. A bátyám arcán.
Tétova, kereső mozdulatain.
***
Az irat-halomból előkerül
„filozofikus”
kis mesém a két leguánról.
Velünk történt ez?
Vele és velem?
Nem. Ez még
nem az anyaméhben a víz,
ez még a vízözön.
Ott vagyunk.
Mintha reménytelin
néznénk a nap felé.
„Add meg nekem -
hallom, ahogy mondjuk -
az ember szenvedését,
hogy én azt
reménnyé változtassam!”
S mint két leguán, kiszállunk.
Mint két kis leviatán.
De csak egy szárnyunk van.
Nekivágunk.
Testünk egymáshoz ér.
Csak arra figyelünk,
hogy szárnyunk egyszerre evezze a végtelent.
Mint két, egyik végénél egymásba érő holdsarló,
úgy látszunk a magasban.
Egyszerre csak egyikünk zuhanni kezd.
Állj meg - kiált föl az égre -
gyere vissza!
Egyeztessük össze szárnyaink mozgását.
De az, mit sem gondol már vele.
Egyre messzebbre távolodik.
Egyszerre gyorsabban suhan, mint a hang.
Gyorsabban, mint a fény.
Egészen átváltozott külső formájában is.
A szemei világítóbombák.
Halálos kórokozók
tenyésznek bőre alatt.
A gyémánt kristályrács-szerkezetét is
átrendező
nagyenergiájú
részecskék erejétől
duzzad minden sejtje.
Leszállt.
Örülni azonban nem tudott.
Vágyódott társa után.
Visszaindult hát, hogy megkeresse.
Szküllák és Karübdiszek
között ott úszott az
a végtelen vízen, élettelenül.
Azonnal leszállt mellé
és így zokogott:
Isten, megadtad nekem az ember szenvedését,
de egyedül nem tudom azt reménnyé változtatni.
Párja nélkül
árvaság a szárnyam.
Vedd le hát róla
és tedd rám az övét is;
hogy a két szárnyban
egy lényként sugározva szét,
a legátfogóbb különbséget
egyesítsd bennem.
***
Szemcsék
ataksziája,
porszemek.
Száll szemcséi közül is
súlytalan legporlóbb rétege;
száll bennük a szív.
Az izomgerendák a szívkamrák falában.
A vesék kelyhei.
Nyelven a kúp-alakú ízlelőbimbók.
A páros, kanna-alakú porcok a gégében.
Ínhúrok.
Köbhámmal bélelt csövecskék.
Hajszálhörgők a tüdőben.
Szemszögletében
a vörös könnycsomó.
A virágba bódult Nemzeti Parkban.
Mint a részegek.
Szemcsék
ataksziája.
Porszemek.
***
Mintha a nap, hold kelne, tűnne,
úgy kerülnek végső helyükre
versemben is a szavak;
a csillagok, a hold, a nap,
világegyetem-költészetükbe -
hogy szóljanak, kiálljanak.
Az örökké önmagát elérő,
s önmagát megsemmisítő pillanat,
az időtlen idő is
szavak, szavak.
Szavaim is már, mint az ég,
s benne az égitestek -
szavaim a tejútba szőve
szépségük, önmaguk
fényeit, derengnek.
Így látom szavaim
kozmikussá növesztett
csodaszarvasát.
Fönt. A mezőt.
Libái fehér tavait.
Őshamuhalmokat
.
A nem láthatót is,
mint ritka négylevelűeket.
A csak sejthetőt, a csak tudatban létezőt.
Megköszönöm, hogy segítettek.
***
Megsemmisítheted, széthullt világ,
akit teremtettem,
s életre kelt.
Tűből embert.
Gyufaszálból.
Megnedvesített hüvelyk
s mutatóujjam közt
még lángolásom rebegő
hosszú mondatát
a halhatatlanságról
kiolthatnám most,
mint a gyertya lángját.
Csillagok, hold, nap,
mint a hét aranygyertyatartó hét gyertyalángja,
följönnek, lemennek,
reggel ébresztenek,
este elaltatnak, mint anyám.
Mi lesz, ha ez se lesz?
Saját lényem
ködöt lehelő,
futó, látó
és vágtató
metaforája,
a költészet ősi jelképei sem szarvaim közt.
Mint a tünékeny és veszendő kezdetek,
mi lesz, ha ez se lesz
a végtelen, a mindenség,
az időtlenség után?
Ha az élet egyetlen
lehetséges s legvégső formáját
e csodaszarvas-képben
már senkise látja?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
