NAPLÓK: Magyar Pegazus Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 22:22 Összes olvasás: 15087Olvasói hozzászólások nélkül| 18. | repetitio: 2 | 2012-03-12 18:50 | Nem írunk alá semmiféle kiáltványt. Csak azt szeretnénk jelezni, együtt és egyenként, hogy nem vagyunk egymás ellen kijátszhatók, nem vívunk egymás ellen harcot és mindannyian a kortárs magyar irodalom részének tekintjük egymást.
Pálóczi Antal szerint belebeszélünk a kortárs irodalomba. Logikus: aki belebeszél, az kívül van azon és fogja be a száját.
Utóbb Pálóczi differenciált, tehát nem mindegyikünket tekinti irodalmon kívülinek.
Kíváncsian várjuk, mikor nevezi meg név szerint, hogy ő kit akar kirekeszteni. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 17. | ucs.: néma levente | 2012-03-11 08:36 | Gratulálok Szokolay Zoltánnak a HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS című nagyszerű verséhez.
Szeretettel és tisztelettel: Ujváry Csenge | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 16. | hümm: mindenki azért az egyért | 2012-03-10 14:55 | | Nyilván a nevezett társaság egyhangúlag aláírta ezt az irodalomtörténeti fordulópontot jelentő kiáltványt. Így együtt sikeres lehet a harc az ellen, hogy P.A. ne tudja kirekeszteni Önöket valahonnan, ahová őt ez a gesztus bennfentesként helyezi el. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 15. | Repetitio est: mater studiorum | 2012-03-10 14:29 | A Magyar Pegazus néven 2011. október 13-án létrejött költőcsoport (melynek tagja többek közt Bátai Tibor, Böröczki Mihály, Deák-Sárosi László, Filip Tamás, Karaffa Gyula, Kelebi Kiss István, Nagyálmos Ildikó, Ószabó István, Szokolay Zoltán, Vesztergom Andrea és azóta mások is) irodalmi esteket tart, antológiákat szerkeszt és a magyar költészet megismertetésére, népszerűsítésére törekszik,
tehát nem "belebeszél" a kortárs irodalomba (miként azt P.A. rosszhiszeműen állítja), hanem annak része. A felsorolt szerzők megjelent könyvei ott vannak a könyvtárak, könyvesboltok polcain.
Rendezvényeinkkel, publikációinkkal senkit sem kívánunk kirekeszteni a magyar irodalomból.
Egyetlen pályatársunkat sem nevezzük "ilyen figurának", senkiről nem kívánjuk kinyilvánítani azt, hogy "nem tud írni".
Ami pedig a kötött formák és az úgynevezett szabadversek avitt és buta szembeállítását illeti, úgy gondoljuk, hogy ezt a kétpólusú szemléletet régen meghaladta már a kor és csökönyös használata csak a használó tanulmányaiban tátongó hiátusokra utal. Kéretik elolvasni műveinket, akár e naplóban is a lentebb szereplő három verset, melyekből egyértelművé válhat a laikus olvasó számára is a nyelv zeneiségének, ritmusának, kötöttségének, valamint a gondolatok szabad áramlásának szimbiózisa. Azaz: a költészet. | |
| 14. | [tulajdonos]: járókeret? | 2012-03-10 14:22 | Szokolay Zoltán
HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS
Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,
s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést
felkínálnák a navigációs szoftverek,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget
még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú
tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók
között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző
sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,
kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,
aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,
és már csak párszáz méter az egyre rosszabb
úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd
állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,
testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik
lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,
álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,
folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.
Nincs kétség, megleltem a pontot, amiért születtem hajdan,
és fegyelmezetten állok és várok és 24 órája egyfolytában
mondom magamnak a mindörökre megtanult verseket,
Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi,
Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mind a többiek,
veletek az Isten, láthatatlan sereg, nem akad el a szavam,
utánatok dátumok özönlenek: édesapám 1929.07.09. és édesanyám 1934.07.01.
és Eszter lányom 1984.07.27. és Domokos fiam 1989.01.28.
és mondom végül a magamét is: 1956.09.09., L.Z. huszonötödik születésnapja,
de a mai napot már nem tudom, nem akarom hozzátenni,
ébren kell maradnom, ébren kell várjalak,
bajnokcsapatok, osztálynévsorok, adószámok és telefonszámok, jelek,
kódok, akták, trakták, dossziék, fedőnevek, parcellaszám, szakasz, sor, sír,
itt állok a bőröndömmel, nem szabad elaludnom, mondanom kell tovább,
most egy ifjú házaspár viszi hároméves gyermekét a makói utcán,
sietnek a vonathoz a kórházból, apja válláról a kisfiú csak az elsuhanó
akácfákat látja, már három éve kisöpörték az országból a reményt,
szélütött pap tolókocsiban ül kinn egy ház előtt, de mintha áldást intene kezével,
most egy padlásgerendán kuporgok, írni-olvasni tudó négyéves,
a tetőcserepek közt betűz a nap, sírok, nagyon szeretlek, Anya,
minek az a kötél, menjünk le innen, éhes vagyok,
most egy ismeretlen lány hozzám szalad az iskolaudvaron,
hirtelen megcsókol, vérzik az alsó ajkam, megharapta,
most megszöktem: fehér trikóban, fekete klottgatyában biciklizek
Justh Zsigmond kastélyának romja felé a kukoricás mentén,
rendőrök jönnek, sportszeletet adnak, nevetnek, hazavisznek,
most gólt rúgok Egerben a salakos futballpályán, szemerkélő esőben,
Cila visszafejelte a beívelt labdát és én futtomban, jobbal, kapásból, a felső sarokba,
most Prágába utazom, mit hozzak, kérdezem, egy lyukas kavicsot,
most egy kitört üvegű telefonfülkében állok, fázom, innék egy teát,
266680 és kicseng és kicseng és kicseng és nem veszi fel senki,
pedig odafenn a redőnyön átszűrődik az olvasólámpa fénye,
kilépek, toporgok tétován a panellabirintusban, míg belep a hó,
most összekapcsolják homlokomon a sebet, amit egy betonkocka éle ütött,
csíp a fertőtlenítő, szemembe önti fényét a lámpa,
most Dunaföldvár határában sziszegek az árok szélén, nagyon megvertek,
gondolhattam volna, hogy a kazetta végére érve kattan egyet a magnó,
most Baján fekszem egy szállodában, csuklómat a csőhöz bilincselték,
ágyékomat csak egy fehér törülköző takarja,
most feltűzöm zakómra a mikrofont, Tisztelt Országgyűlés, ősi mesterség
művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején szokás,
most a rakparton, a 2-es villamos akadémiai megállójában guggol
testemhez a mentőorvosnő, – hogy hívják? – kérdezi, – emlékszik valamire?
és én felülről látom, ahogy fekszem a kövezeten,
most édesanyám testét kísérem, most édesapámét,
most összeomlanak a szobában a könyvespolcok,
most azon a helyen állok Pjatyigorszkban,
ahol Lermontovot eltalálta a pisztolygolyó,
most Marosvásárhelyen vonzanak, húznak magukhoz az áruházi tükrök,
és már szirénázik is velem a fehér kocsi,
mosolygok, magam diktálom be az adataimat,
most a faház a szendergő holtág partján, ahol a terasz deszkáira csíkokat
rajzol a nyárvégi nap, én meg közéjük kottafejeket, játssza le majd a tárogatós,
lám, csak ez a lassan tekergő, indázó dallamszalag kell és boldog vagyok,
most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna, kökény,
a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz kiszökni,
nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod, hogy jót akartam,
csodákra lettünk volna képesek, ugye én nem voltam gonosz?
És újra itt, még mindig itt,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
ahol az erre tévedőt semmi se igazítaná útba,
se villámok, se magnéziafények, se kőből szüremlő zene,
se sirályok, se lundák, se vitorlázórepülők,
se nyíl alakú táblák, se csendes abszint-feledés,
van viszont mínusz hét fok, óceáni szél,
körém zárult, áthatolhatatlan fekete űrmassza,
s a tudat, hogy évezredek mosták, formálták ugyan ezt a partot,
magyar és nem magyar nemzedékek százainak bűnei, egymásra acsarkodása,
de a mostani állapotáért minden felelősség csak engem terhel,
csak engem, csak engem, akit majd itt találsz, ha jössz, hogy átvigyél,
letettem végre ezt a dögnehéz bőröndöt,
melléje térdelek, kinyitom, csattan a csatja, zizzen a cipzár,
szállnak kifelé rajban a verseim, életem összes verse,
világító, pulzáló pici pontok, távolodnak,
s nézem, ahogy elenyésznek a homogén végtelenben,
benyeli őket a mohó anyag,
melynek a kupolája alatt most hanyatt fekszem és már csak
illendőségből ragaszkodnék ehhez a dimenzióhoz,
az előbb még megvolt a testem, működtek szerveim,
emlékeztem az arcodra, vágytam az érintésed,
tudtam, hogy jössz, megyünk hozzád haza,
félévszázad minden gyötrelme árán is megérte várni,
„hallom, amint fölöttem”, „hallom a zúgást”,
aztán a hirtelen kigyúló reflektorok vakító fénye,
meg a szélrózsa minden irányából előugró álarcosok ordítása
megérteti velem, hogy elfelejthettél, hogy minden csak viszonylag igaz,
hogy rab vagy te is, és hogy már ezt kimondani is fölösleges.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 13. | Ve.A.: ne | 2012-03-10 13:40 | Szerintem ne foglalkozzál azzal, hogy mit bocsát ki magából.
Amikor elhaladsz mellette, fogd be a szaglószervedet, önvédelmi megfontolásból. | |
| 12. | [tulajdonos]: technikai korrekció | 2012-03-09 10:13 | Javítás:
Egyetlen pályatársunkat sem nevezünk "ilyen figárnak"
HELYETT HELYESEN:
Egyetlen pályatársunkat sem nevezzük "ilyen figurának".
Post scriptum: kétféle írástudó van, az egyik beismeri és korrigálja a tévedéseit, a másik nem. Akkor se, ha bagoly (j). | |
| 11. | [tulajdonos]: tiltakozás | 2012-03-09 10:09 | Tiltakozunk a kirekesztésünk ellen!
A weinberger c. napló egyik szerzője, P.A. ma az alábbiakat bocsátotta ki magából (146. bejegyzés), idézzük:
"amikor a hátrafelé "curikkoló" Pegazus hátán ülők megpróbálnak "fékezőleg" belebeszélni a kortárs irodalomba."
Továbbá - ugyancsak ránk vonatkoztatva - ezt:
"Mert nem tud írni - csak a kötött formák járókeretére támaszkodván - az ilyen figura"
Tiltakozunk!
A Magyar Pegazus néven 2011. október 13-án létrejött költőcsoport (melynek tagja többek közt Bátai Tibor, Böröczki Mihály, Deák-Sárosi László, Filip Tamás, Karaffa Gyula, Kelebi Kiss István, Nagyálmos Ildikó, Ószabó István, Szokolay Zoltán, Vesztergom Andrea és azóta mások is) irodalmi esteket tart, antológiákat szerkeszt és a magyar költészet megismertetésére, népszerűsítésére törekszik,
tehát nem "belebeszél" a kortárs irodalomba (miként azt P.A. rosszhiszeműen állítja), hanem annak része. A felsorolt szerzők megjelent könyvei ott vannak a könyvtárak, könyvesboltok polcain.
Rendezvényeinkkel, publikációinkkal senkit sem kívánunk kirekeszteni a magyar irodalomból.
Egyetlen pályatársunkat sem nevezünk "ilyen figárnak", senkiről nem kívánjuk kinyilvánítani azt, hogy "nem tud írni".
Ami pedig a kötött formák és az úgynevezett szabadversek avitt és buta szembeállítását illeti, úgy gondoljuk, hogy ezt a kétpólusú szemléletet régen meghaladta már a kor és csökönyös használata csak a használó tanulmányaiban tátongó hiátusokra utal. Kéretik elolvasni műveinket, akár e naplóban is a lentebb szereplő három verset, melyekből egyértelművé válhat a laikus olvasó számára is a nyelv zeneiségének, ritmusának, kötöttségének, valamint a gondolatok szabad áramlásának szimbiózisa. Azaz: a költészet. | |
| 10. | [tulajdonos]: Esti félhomályban | 2012-01-02 14:32 | Karaffa Gyula
ESTI FÉLHOMÁLYBAN
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lestem lemaradt utánam
lemaradt ahogy lemaradt már más is
tán így érez gyurka is meg tamás is
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lesve magamra találtam
nem nőttem nagyra középszer maradtam
bár láttam többet szebbet is magamban
mást is láttam az esti félhomályban
minden arcot akit csak eddig vártam
és egy sem volt szebb mint a magam arca
s mert ráncot érlel minden ember harca
már érett ráncos nekem is az arcom
bár gerincem még egyenesen tartom
de egyre jobban a földszagot érzem
az angyalok is lassan jönnek értem
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lestem lemaradt utánam
földszag fűszag enyhe dohszag áradt
íme én is megleltem hazámat
| |
| 9. | [tulajdonos]: Soktonnás monstrum | 2012-01-02 14:29 | Szokolay Zoltán
SOKTONNÁS MONSTRUM
Reggel, ahogy felszáll a köd,
állsz a terasz korlátjánál, kezedben a kávésbögrével,
s a kert közepén egy mozdonyt találsz.
Soktonnás monstrum a meggyfák között,
dér lepi ugyanúgy, mint a növényeket.
Sínpár hozzá nem vezet, körbejáratod tekinteted
a kerítésen, sértetlen mindenütt az is.
Így jutott beléd a végelszámolás,
nem emlékszel, melyik hajnalban vetted észre,
de azóta bizonyos, hogy ott áll középen, mint hatalmas
szégyenérzet, mozdulatlan prüszkölő bűntudat.
Vinned kell egész nap, bár egyre nehezebben
mozdulsz miatta. Húzná a földbe a sejtjeidet.
Már a noteszt elővenni, egy szót leírni is
mintha hőstett volna, de nem a hetyke ifjúság csínye,
hanem a sokáig latolgatott kegyetlen döntés,
melyet senki más meg nem hozhatna helyetted.
Végül az este, a minden irányból támadó sötétség
jótékonyan eltörli a kontúrokat, egylényegűvé oldja a
mozdonyt a kerttel. Egy lesz minden, higgy nekem, egy lesz
aznap éjjel. Csak a lelked válik el akkor a testtől,
hogy mint ítélet nélkül fogvatartottat,
kiszabadíthassa a kötelező forradalom.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
