NAPLÓK: Magyar Pegazus Legutóbbi olvasó: 2024-04-16 06:38 Összes olvasás: 15044| 10. | [tulajdonos]: járókeret? | 2012-03-10 14:22 | Szokolay Zoltán
HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS
Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,
s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést
felkínálnák a navigációs szoftverek,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget
még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú
tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók
között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző
sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,
kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,
aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,
és már csak párszáz méter az egyre rosszabb
úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd
állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,
testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik
lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,
álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,
folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.
Nincs kétség, megleltem a pontot, amiért születtem hajdan,
és fegyelmezetten állok és várok és 24 órája egyfolytában
mondom magamnak a mindörökre megtanult verseket,
Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi,
Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mind a többiek,
veletek az Isten, láthatatlan sereg, nem akad el a szavam,
utánatok dátumok özönlenek: édesapám 1929.07.09. és édesanyám 1934.07.01.
és Eszter lányom 1984.07.27. és Domokos fiam 1989.01.28.
és mondom végül a magamét is: 1956.09.09., L.Z. huszonötödik születésnapja,
de a mai napot már nem tudom, nem akarom hozzátenni,
ébren kell maradnom, ébren kell várjalak,
bajnokcsapatok, osztálynévsorok, adószámok és telefonszámok, jelek,
kódok, akták, trakták, dossziék, fedőnevek, parcellaszám, szakasz, sor, sír,
itt állok a bőröndömmel, nem szabad elaludnom, mondanom kell tovább,
most egy ifjú házaspár viszi hároméves gyermekét a makói utcán,
sietnek a vonathoz a kórházból, apja válláról a kisfiú csak az elsuhanó
akácfákat látja, már három éve kisöpörték az országból a reményt,
szélütött pap tolókocsiban ül kinn egy ház előtt, de mintha áldást intene kezével,
most egy padlásgerendán kuporgok, írni-olvasni tudó négyéves,
a tetőcserepek közt betűz a nap, sírok, nagyon szeretlek, Anya,
minek az a kötél, menjünk le innen, éhes vagyok,
most egy ismeretlen lány hozzám szalad az iskolaudvaron,
hirtelen megcsókol, vérzik az alsó ajkam, megharapta,
most megszöktem: fehér trikóban, fekete klottgatyában biciklizek
Justh Zsigmond kastélyának romja felé a kukoricás mentén,
rendőrök jönnek, sportszeletet adnak, nevetnek, hazavisznek,
most gólt rúgok Egerben a salakos futballpályán, szemerkélő esőben,
Cila visszafejelte a beívelt labdát és én futtomban, jobbal, kapásból, a felső sarokba,
most Prágába utazom, mit hozzak, kérdezem, egy lyukas kavicsot,
most egy kitört üvegű telefonfülkében állok, fázom, innék egy teát,
266680 és kicseng és kicseng és kicseng és nem veszi fel senki,
pedig odafenn a redőnyön átszűrődik az olvasólámpa fénye,
kilépek, toporgok tétován a panellabirintusban, míg belep a hó,
most összekapcsolják homlokomon a sebet, amit egy betonkocka éle ütött,
csíp a fertőtlenítő, szemembe önti fényét a lámpa,
most Dunaföldvár határában sziszegek az árok szélén, nagyon megvertek,
gondolhattam volna, hogy a kazetta végére érve kattan egyet a magnó,
most Baján fekszem egy szállodában, csuklómat a csőhöz bilincselték,
ágyékomat csak egy fehér törülköző takarja,
most feltűzöm zakómra a mikrofont, Tisztelt Országgyűlés, ősi mesterség
művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején szokás,
most a rakparton, a 2-es villamos akadémiai megállójában guggol
testemhez a mentőorvosnő, – hogy hívják? – kérdezi, – emlékszik valamire?
és én felülről látom, ahogy fekszem a kövezeten,
most édesanyám testét kísérem, most édesapámét,
most összeomlanak a szobában a könyvespolcok,
most azon a helyen állok Pjatyigorszkban,
ahol Lermontovot eltalálta a pisztolygolyó,
most Marosvásárhelyen vonzanak, húznak magukhoz az áruházi tükrök,
és már szirénázik is velem a fehér kocsi,
mosolygok, magam diktálom be az adataimat,
most a faház a szendergő holtág partján, ahol a terasz deszkáira csíkokat
rajzol a nyárvégi nap, én meg közéjük kottafejeket, játssza le majd a tárogatós,
lám, csak ez a lassan tekergő, indázó dallamszalag kell és boldog vagyok,
most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna, kökény,
a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz kiszökni,
nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod, hogy jót akartam,
csodákra lettünk volna képesek, ugye én nem voltam gonosz?
És újra itt, még mindig itt,
Myworld’s End közigazgatási határán kívül,
ahol az erre tévedőt semmi se igazítaná útba,
se villámok, se magnéziafények, se kőből szüremlő zene,
se sirályok, se lundák, se vitorlázórepülők,
se nyíl alakú táblák, se csendes abszint-feledés,
van viszont mínusz hét fok, óceáni szél,
körém zárult, áthatolhatatlan fekete űrmassza,
s a tudat, hogy évezredek mosták, formálták ugyan ezt a partot,
magyar és nem magyar nemzedékek százainak bűnei, egymásra acsarkodása,
de a mostani állapotáért minden felelősség csak engem terhel,
csak engem, csak engem, akit majd itt találsz, ha jössz, hogy átvigyél,
letettem végre ezt a dögnehéz bőröndöt,
melléje térdelek, kinyitom, csattan a csatja, zizzen a cipzár,
szállnak kifelé rajban a verseim, életem összes verse,
világító, pulzáló pici pontok, távolodnak,
s nézem, ahogy elenyésznek a homogén végtelenben,
benyeli őket a mohó anyag,
melynek a kupolája alatt most hanyatt fekszem és már csak
illendőségből ragaszkodnék ehhez a dimenzióhoz,
az előbb még megvolt a testem, működtek szerveim,
emlékeztem az arcodra, vágytam az érintésed,
tudtam, hogy jössz, megyünk hozzád haza,
félévszázad minden gyötrelme árán is megérte várni,
„hallom, amint fölöttem”, „hallom a zúgást”,
aztán a hirtelen kigyúló reflektorok vakító fénye,
meg a szélrózsa minden irányából előugró álarcosok ordítása
megérteti velem, hogy elfelejthettél, hogy minden csak viszonylag igaz,
hogy rab vagy te is, és hogy már ezt kimondani is fölösleges.
| |
| 9. | [tulajdonos]: technikai korrekció | 2012-03-09 10:13 | Javítás:
Egyetlen pályatársunkat sem nevezünk "ilyen figárnak"
HELYETT HELYESEN:
Egyetlen pályatársunkat sem nevezzük "ilyen figurának".
Post scriptum: kétféle írástudó van, az egyik beismeri és korrigálja a tévedéseit, a másik nem. Akkor se, ha bagoly (j). | |
| 8. | [tulajdonos]: tiltakozás | 2012-03-09 10:09 | Tiltakozunk a kirekesztésünk ellen!
A weinberger c. napló egyik szerzője, P.A. ma az alábbiakat bocsátotta ki magából (146. bejegyzés), idézzük:
"amikor a hátrafelé "curikkoló" Pegazus hátán ülők megpróbálnak "fékezőleg" belebeszélni a kortárs irodalomba."
Továbbá - ugyancsak ránk vonatkoztatva - ezt:
"Mert nem tud írni - csak a kötött formák járókeretére támaszkodván - az ilyen figura"
Tiltakozunk!
A Magyar Pegazus néven 2011. október 13-án létrejött költőcsoport (melynek tagja többek közt Bátai Tibor, Böröczki Mihály, Deák-Sárosi László, Filip Tamás, Karaffa Gyula, Kelebi Kiss István, Nagyálmos Ildikó, Ószabó István, Szokolay Zoltán, Vesztergom Andrea és azóta mások is) irodalmi esteket tart, antológiákat szerkeszt és a magyar költészet megismertetésére, népszerűsítésére törekszik,
tehát nem "belebeszél" a kortárs irodalomba (miként azt P.A. rosszhiszeműen állítja), hanem annak része. A felsorolt szerzők megjelent könyvei ott vannak a könyvtárak, könyvesboltok polcain.
Rendezvényeinkkel, publikációinkkal senkit sem kívánunk kirekeszteni a magyar irodalomból.
Egyetlen pályatársunkat sem nevezünk "ilyen figárnak", senkiről nem kívánjuk kinyilvánítani azt, hogy "nem tud írni".
Ami pedig a kötött formák és az úgynevezett szabadversek avitt és buta szembeállítását illeti, úgy gondoljuk, hogy ezt a kétpólusú szemléletet régen meghaladta már a kor és csökönyös használata csak a használó tanulmányaiban tátongó hiátusokra utal. Kéretik elolvasni műveinket, akár e naplóban is a lentebb szereplő három verset, melyekből egyértelművé válhat a laikus olvasó számára is a nyelv zeneiségének, ritmusának, kötöttségének, valamint a gondolatok szabad áramlásának szimbiózisa. Azaz: a költészet. | |
| 7. | [tulajdonos]: Esti félhomályban | 2012-01-02 14:32 | Karaffa Gyula
ESTI FÉLHOMÁLYBAN
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lestem lemaradt utánam
lemaradt ahogy lemaradt már más is
tán így érez gyurka is meg tamás is
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lesve magamra találtam
nem nőttem nagyra középszer maradtam
bár láttam többet szebbet is magamban
mást is láttam az esti félhomályban
minden arcot akit csak eddig vártam
és egy sem volt szebb mint a magam arca
s mert ráncot érlel minden ember harca
már érett ráncos nekem is az arcom
bár gerincem még egyenesen tartom
de egyre jobban a földszagot érzem
az angyalok is lassan jönnek értem
a lámpafényi esti félhomályban
árnyékom lestem lemaradt utánam
földszag fűszag enyhe dohszag áradt
íme én is megleltem hazámat
| |
| 6. | [tulajdonos]: Soktonnás monstrum | 2012-01-02 14:29 | Szokolay Zoltán
SOKTONNÁS MONSTRUM
Reggel, ahogy felszáll a köd,
állsz a terasz korlátjánál, kezedben a kávésbögrével,
s a kert közepén egy mozdonyt találsz.
Soktonnás monstrum a meggyfák között,
dér lepi ugyanúgy, mint a növényeket.
Sínpár hozzá nem vezet, körbejáratod tekinteted
a kerítésen, sértetlen mindenütt az is.
Így jutott beléd a végelszámolás,
nem emlékszel, melyik hajnalban vetted észre,
de azóta bizonyos, hogy ott áll középen, mint hatalmas
szégyenérzet, mozdulatlan prüszkölő bűntudat.
Vinned kell egész nap, bár egyre nehezebben
mozdulsz miatta. Húzná a földbe a sejtjeidet.
Már a noteszt elővenni, egy szót leírni is
mintha hőstett volna, de nem a hetyke ifjúság csínye,
hanem a sokáig latolgatott kegyetlen döntés,
melyet senki más meg nem hozhatna helyetted.
Végül az este, a minden irányból támadó sötétség
jótékonyan eltörli a kontúrokat, egylényegűvé oldja a
mozdonyt a kerttel. Egy lesz minden, higgy nekem, egy lesz
aznap éjjel. Csak a lelked válik el akkor a testtől,
hogy mint ítélet nélkül fogvatartottat,
kiszabadíthassa a kötelező forradalom.
| |
| 5. | [tulajdonos]: Tűből embert | 2011-11-03 12:34 | Ószabó István verse az október 13-i Pegazus-estről:
ÓSZABÓ ISTVÁN
TŰBŐL EMBERT
Az ANYA szó körül
a gyászszegélyes ország.
Ennyi volt,
s az a hosszú vers lett.
Ha elmondhatnám,
az a vers mi volt nekünk,
mit jelentett.
A föld az anyával,
„anyám-alakkal”
vált egylényegűvé.
Az ember és
a föld egyesült.
Ez volt a mi
Szarvas-fiú kiáltozásunk.
***
Kecses, nyughatatlan
kesztyű-párok:
parányok, ahogy
egymást megérintik, s összefonódnak.
Szemek,
fátylukat
ahogy kicsit fellebbentik
szemek, kihívó szemek.
A zárkózottak is
kihajolnak
szirmok ablakszárnyai közt:
illatok, párák.
Állunk.
Mintha a Napra várnánk.
Még senki se látta.
A fölmorajló gong hangjára.
Piros fejű fiú.
Nagylegény.
Mi voltál?
Gyufaszál.
Cirok-szoknyás boszorka.
Szegény!
Cérna-fátylú
mennyasszonnyá,
sosem lett asszonnyá,
mint te,
ki nem seprű,
tű voltál,
Fényeske.
Felbogozott cérna-fátylú.
Mintha ma is
még az a cirok-szoknyája lenne.
Lassan, ringatózón, anyámmal kerengve,
kitáncolnak az ajtón.
Mondókák lettek, mesék.
Sorsukat én adtam.
Egyikük sem élt.
Életüket elmondtam.
Mert a néma valóság el nem mondaná.
Velük léptem ki én is némaságomból.
Jót tettem így velük?
Nem tudom.
Az életükkel, amit kitaláltam.
De költészetem ajkukon
is beszéli nyelvemet;
s e nyelvi létezésre vágytam.
***
Egy pille a falon.
A szárnyacskák szürke hártyája,
mint a hold udvara,
vagy egy parány régi szekér-ekhó:
alatta falfehér
színésznőcske alszik
mély álomban.
Képzeletemben egy kis színházi játék kezdődik el.
Esik az eső, a vízbe hullt esőcsepp:
kis nyeles-tükör, széttörik.
Kisüt. Fölsüt a nap.
Seprűn röpülnek
a porszemek.
Öcsém hangján hallom
a vers utolsó szavát.
Legördül a sötétség.
***
S még egy.
Bakaruhában
menetelésed…
Azt játszod el,
valaki megölel;
s őt jelképezi
minden üreg,
szakadék,
a V-alakú völgyek,
combjait a szétágazó folyók.
Hogy nem bábu vagy már - létezel.
S úgy halsz meg,
mint egy
elárult katona.
***
És az utolsó.
Ahogy azt néztem: élsz még?
Már én is csak néző.
Az ágy… az immár tiszta fehérség.
Az ágy szélén lelógó kézfej,
mintha AZ A KÉT megereszkedett csukló…
Lábad -
mintha
eltörték
volna
lábszárcsontod.
Ó, báb! Marionett!
„Vizet!”
AHOGY EZT MONDOD!
***
És megyünk…
Megyünk nádon-éren.
Sások közt.
Faggyúszagú
Ázsiánk vízén.
Virágoskút.
Magdolna-tó.
Lesi-mocsár.
Kiszáradunk.
A szekrényen egy műanyag pohár.
***
1955? Egy
éjszaka - az első,
talán a legelső
emlékünk apánkról -
a „körmös”
lendkerekét
igyekszik berántani.
A sötét, olajszagot
árasztó gép „vasorrát”
melegíti a perzselő
lángjával,
s a monstrum,
az udvaron hagyva
földbe meresztett
körmei nyomát,
pöfögve elindul.
Lopva,
szántani ment.
Börtönre ítélték.
A pöfögő, olajszagú „körmös” után
a méregzöld ZIL úgy fénylett,
mint a kőrisbogár páncélja.
A vadonatúj autóval
egy nap apám
egyedül jött,
s megállva a házunk előtt,
járva hagyta a motort.
Az autó berregését hallva,
anyám megkérdezte,
miért nem állítja le.
„Be kell járatni”, mondta.
Anyám felöltözött,
a vasárnapi
ruhánkat adta ránk is.
Öcsém anyánk ölében,
én szorosan
a testéhez simulva.
Ami ott, a négyünknek szűk helyen
anyám testéből
sugárzott át a testembe,
mintha a föld és az ég egy-ág vizeként,
mely a forró anyaméhé,
eggyé olvadt volna,
minden földi tenger végső, legvégső terévé.
Nyár volt. Délután.
Maga volt
a luxus-autókázás,
ahogy lassan, egy
kihalt úton mentünk
Nagyhegyesre.
Megnéztük a gázkitörés
után maradt krátert,
majd visszaszállva
ugyanúgy, elindultunk
Hortobágy felé.
Csillámló fodrain
a nap fényét
rezsegtető
őskor tengerét láttam
az út felett áthullámzani,
ahogy a még
távoli hullám
az út végtelenévé
simul az autónk előtt.
Nagynak láttam apámat.
A kormányt
szinte meg se
mozdítva
nézett egy végtelen,
felénk robogó
nyíllal szembe,
s mintha a nyíl
és a közöttünk
meglévő pár centiméter
állandó megtartására figyelt volna,
hogy ne szúródjon át rajtunk,
hegye ne érje el a szívünket.
A vízen, a tengerré lett
látomás vizén
berregett velünk a ZIL.
Vitt bennünket
az óriás a tengeren.
Hogy mit kért azért,
hogy apánk kívánságát teljesíti?
Azt majd történészek,
politológusok
fogják körülírni,
betűkké, „szellemi”
lényegűvé változtatva
a kort, a tájat,
s bizonnyal el is ítélik majd
még egyszer apámat.
***
Mi ez rajtam, mi ez most bennem?
A gyász szomorúsága és a szégyen.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Ugyanaz az érzés a gyász,
a halál szomorúsága és a szégyen.
Mi ez rajtam, mi ez most bennem?
Az a ház.
Az ócskások.
Képek. Porcelánok.
A garázs mennyezetéig
fölérő sörös-dobozok.
A móra-bóra fák. A gaz a kertben.
Féldecis-üvegek. Millió.
Amit a fű közül fölszedtem.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Ez a kádban a beáztatott rothadó ruha.
Az ólomkristály vázában a húgy szaga.
Mi ez bennem, mi ez a szivemben?
Ez a ház. Ahova hazasóhajtva,
haza se vágyik szivem, haza se vágyik.
Ahol húgyban, szarban fekszenek
vasárnap estétől szerda délutánig.
Egy gödör, frissen betemetett
gödör a kert végében.
a felakasztott kutya.
Mi ez rajtam, mi ez a szivemben?
A gyász. A fölháborodás, és a szégyen.
Vizenyős, puffadt, kivörösödött arc,
füst-színű, próféta-szakállal. Az öcsém.
Hogy lehet, hogy ezt nem láttam én?
A ragacsos pillák.
A vörös szemhéjak.
Lecsukódó szemek.
Mi ez rajtam, mi ez most? Mi ez?
Az, hogy nem láttam, nem tudtam,
ott fekszenek.
Hogy nem tudtam. Nem tudtam.
Hogy én nem láttam ezt.
A korom bevonta kályhaszemeket.
Mi ez rajtam, mi ez a szívemben?
Amit láttam a videofilmen.
Amit láttam, de fel se tűnt,
ide-oda kapkodó kezük.
Mi ez most bennem? Amit megnéztünk.
Százszor már. Láttuk. Tudom.
Amit láttam roskatag testtartásukon.
Ami látszott… Hogy áldás nincs semmin.
Amit láttam. A bátyám arcán.
Tétova, kereső mozdulatain.
***
Az irat-halomból előkerül
„filozofikus”
kis mesém a két leguánról.
Velünk történt ez?
Vele és velem?
Nem. Ez még
nem az anyaméhben a víz,
ez még a vízözön.
Ott vagyunk.
Mintha reménytelin
néznénk a nap felé.
„Add meg nekem -
hallom, ahogy mondjuk -
az ember szenvedését,
hogy én azt
reménnyé változtassam!”
S mint két leguán, kiszállunk.
Mint két kis leviatán.
De csak egy szárnyunk van.
Nekivágunk.
Testünk egymáshoz ér.
Csak arra figyelünk,
hogy szárnyunk egyszerre evezze a végtelent.
Mint két, egyik végénél egymásba érő holdsarló,
úgy látszunk a magasban.
Egyszerre csak egyikünk zuhanni kezd.
Állj meg - kiált föl az égre -
gyere vissza!
Egyeztessük össze szárnyaink mozgását.
De az, mit sem gondol már vele.
Egyre messzebbre távolodik.
Egyszerre gyorsabban suhan, mint a hang.
Gyorsabban, mint a fény.
Egészen átváltozott külső formájában is.
A szemei világítóbombák.
Halálos kórokozók
tenyésznek bőre alatt.
A gyémánt kristályrács-szerkezetét is
átrendező
nagyenergiájú
részecskék erejétől
duzzad minden sejtje.
Leszállt.
Örülni azonban nem tudott.
Vágyódott társa után.
Visszaindult hát, hogy megkeresse.
Szküllák és Karübdiszek
között ott úszott az
a végtelen vízen, élettelenül.
Azonnal leszállt mellé
és így zokogott:
Isten, megadtad nekem az ember szenvedését,
de egyedül nem tudom azt reménnyé változtatni.
Párja nélkül
árvaság a szárnyam.
Vedd le hát róla
és tedd rám az övét is;
hogy a két szárnyban
egy lényként sugározva szét,
a legátfogóbb különbséget
egyesítsd bennem.
***
Szemcsék
ataksziája,
porszemek.
Száll szemcséi közül is
súlytalan legporlóbb rétege;
száll bennük a szív.
Az izomgerendák a szívkamrák falában.
A vesék kelyhei.
Nyelven a kúp-alakú ízlelőbimbók.
A páros, kanna-alakú porcok a gégében.
Ínhúrok.
Köbhámmal bélelt csövecskék.
Hajszálhörgők a tüdőben.
Szemszögletében
a vörös könnycsomó.
A virágba bódult Nemzeti Parkban.
Mint a részegek.
Szemcsék
ataksziája.
Porszemek.
***
Mintha a nap, hold kelne, tűnne,
úgy kerülnek végső helyükre
versemben is a szavak;
a csillagok, a hold, a nap,
világegyetem-költészetükbe -
hogy szóljanak, kiálljanak.
Az örökké önmagát elérő,
s önmagát megsemmisítő pillanat,
az időtlen idő is
szavak, szavak.
Szavaim is már, mint az ég,
s benne az égitestek -
szavaim a tejútba szőve
szépségük, önmaguk
fényeit, derengnek.
Így látom szavaim
kozmikussá növesztett
csodaszarvasát.
Fönt. A mezőt.
Libái fehér tavait.
Őshamuhalmokat
.
A nem láthatót is,
mint ritka négylevelűeket.
A csak sejthetőt, a csak tudatban létezőt.
Megköszönöm, hogy segítettek.
***
Megsemmisítheted, széthullt világ,
akit teremtettem,
s életre kelt.
Tűből embert.
Gyufaszálból.
Megnedvesített hüvelyk
s mutatóujjam közt
még lángolásom rebegő
hosszú mondatát
a halhatatlanságról
kiolthatnám most,
mint a gyertya lángját.
Csillagok, hold, nap,
mint a hét aranygyertyatartó hét gyertyalángja,
följönnek, lemennek,
reggel ébresztenek,
este elaltatnak, mint anyám.
Mi lesz, ha ez se lesz?
Saját lényem
ködöt lehelő,
futó, látó
és vágtató
metaforája,
a költészet ősi jelképei sem szarvaim közt.
Mint a tünékeny és veszendő kezdetek,
mi lesz, ha ez se lesz
a végtelen, a mindenség,
az időtlenség után?
Ha az élet egyetlen
lehetséges s legvégső formáját
e csodaszarvas-képben
már senkise látja?
| |
| 4. | [tulajdonos]: fotók | 2011-10-29 19:43 | Fotók az október 13-i estről, a Rátkai Márton Klubból:
http://www.szokolay.net/pegazus/ | |
| 3. | [tulajdonos]: poroszka | 2011-10-12 16:16 | Szokolay Zoltán:
Hadd egészítsem ki (nos, én nem a lókukó kedvéért) azzal, ami egyik legkedvesebb könyvemben található.
Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára (Pest, 1867. július 16.)
Poroszka:
1. apró, gyors lépésű ló
2. rovátkolt fa, mely a malomkő alá rázza a gabonát
Poroszkál:
a ló apró, gyors lépésekkel üget.
S egy közmondás, ugyanonnan:
Vén lóból nem lehet poroszkát csinálni.
| |
| 2. | [tulajdonos]: hazafelé | 2011-10-09 18:47 | Pegazus:
Szárnyas ló, a görög mitológia mesés állata. Hésziodosz szerint nyomban születése után az Olymposzra szökkent, ahol Zeusz számára ő szállítja a mennyköveket és a villámokat.
A mítoszok szerint Pegazus a múzsák lova. Az újabb időkben a költők lovaként is említik, melyen ihletettségükben az ég felé emelkednek.
Poroszkál:
A ló gyors, apró lépésekkel üget előre. Fejét fölveti, célját ismeri.
Haza:
Nem földrajzi, s különösen nem politikai fogalom. A haza tehát határtalan.
Az anyanyelv, a hagyományok, a dallamok, az ízek, a színek, a sokszor látott tájak természetesként vállalt belső rendje. Organikus szemlélet, mely épít és nem rombol. Eget és földet összekötő otthon.
Hazafelé:
Határozott irány. Apáink, nagyapáink, őseink megtagadása és kigúnyolása helyett a törekvés arra, hogy esendőségükben is megértsük őket. Az otthon szeretete, a nyelvi-kulturális önmeghatározás. Válasz morális kérdésekre a személyes történetek és a közös emlékezet (pl. Jan Assmann kulturális emlékezetről kifejtett elmélete) feszültségén.
Lengő hátú magyar pegazus:
A háti szalagok megemelkedése lehetővé teszi a hosszú hátizmok ritmikusan váltakozó összehúzódását és megnyúlását, először az egyik oldalon, majd a másikon. Ez adja a ló mozgásának rugalmasságát és lendületét, illetve engedi a hátulsó lábakból eredő tolóerőt a háton keresztül áttevődni.
Hazafelé poroszkáló magyar pegazus:
Egy honlap, egy verstanoda, egy félévente megújuló és szóban is elhangzó antológia.
Mindazoké, akik hívei szeretnének maradni a költészet szakmai tisztességének, a magyar nyelv gazdagságának, dallamvilágának és ritmikájának.
| |
| 1. | [tulajdonos]: Október 13 | 2011-10-09 18:17 | HAZAFELÉ POROSZKÁLÓ MAGYAR PEGAZUS
Élő mustra egy versgyűjteményből.
Elhangoznak Bátai Tibor, Böröczki Mihály, Deák-Sárosi László, Filip Tamás, Karaffa Gyula, Kelebi Kiss István, Nagyálmos Ildikó, Ószabó István, Szokolay Zoltán és Vesztergom Andrea versei.
Közreműködnek a szerzők, valamint Giliczéné Komjáthy Andrea és Szájbely Zsolt versmondó előadóművészek.
Helyszín:
RÁTKAI MÁRTON KLUB 1068 Budapest VI. Városligeti fasor 38.
Időpont: 2011. október 13. 18 óra.
Mindenkit szeretettel várunk! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
