Próza / Fölrebben a madár


Alszik a képzeletbeli házam, meg a kertem is. Talán nem is pihen, inkább csendben figyel. Ez az a ház, ahová néha kenyérillatot viszek, hogy képzeletbeli lakóit jóllakassam vele.

Mintha elfáradtál volna — nem is tudom. De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam bele, de most már a lábadozás ideje jött el. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem... Érzem a köztünk levő távolságot, amit egyikünk sem akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem, nem akarlak elfelejteni — főleg most nem, amikor alig szólsz.
Szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz.

„Ősz van” — szólsz. Mintha Babits különös hírmondója lennél. Azt mondod, amit tudok, mégis szíven ütsz vele.
Eszembe jut, hogy azt a rétet még nem írtam le neked.
„Nem baj” — mondod.
Itt az ideje, hogy megidézzem.

Rét, akkora hársfákkal, amelyeket nem lehet átkarolni egyedül; kell egy másik ember, hogy összekapcsolódjanak a kezeink.
„Akkor nem is rét, hanem liget?” — kérdezed.
Jó, legyen liget. Hársfatea beteg torokra. Régi kályhán sülő gesztenye illata. A szemed színe a gesztenyéké.
Ne szólj, csak nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felrebben... Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene? Azt az egyet...
És mi mégis vak kerítések vagyunk?
És hol a kapu ezen a kerítésen, vagy legalább az a rész, ahol hiányoznak a lécek?

Az őszirózsák derékszögben hajolnak — lilák, köztük mályvaszínűek.
Ma éjszaka november lesz, és mi még mindig kint ülünk.
Hajnalonta ködcsípkedésre ébred a vidék, és vadlúdcsapat húz dél felé.
Nem szeretem azokat a házakat, ahol nem érezni az emberek illatát...

Leveszem a cipőmet, belegyűröm a csíkos zoknim, és ott állok előtted mezítláb.
A madár vagyok, aki fölrebbent.
És legyőzve a távolságot, visszaszállt hozzád.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-10-31 22:58:02
Utolsó módosítás ideje: 2025-10-31 23:12:19