NAPLÓK: Jodie-novella Legutóbbi olvasó: 2024-04-22 18:44 Összes olvasás: 13106| 6. | [tulajdonos]: Helyzetjelentés az elmúlt 9 hó | 2006-06-02 17:44 | Egyetemi évek, juhééé, nemsokára vége a harmadik évnek is. Az utolsó vizsganap két vizsgával, persze a legnehezebbekkel díszítve, egymás után, 5 perc pisiszünet nélkül. Naná, minden diák erről álmodik. 4 egybeolvadó óra, aztán irány a legközelebbi kocsma, hogy könnyítsünk a kicsorbult idegek regenerálódásában.
Mire odaértem, a többiek már negyedik kör rumot fogyasztották, így az én helyemen négy feles pohár teletöltve jóféle nedűvel várta érkezésemet. Nem sokat tétlenkedtem, egész gyorsan sikerült legyűrni, majd nekiestem a zenegépnek, és a termet spanyol dallamokkal töltöttem meg. Addigra persze már mindenki profi táncosnak érezte magát, velem együtt, így vad táncolásba kezdtünk. Amikor már a táncparketten nem volt hely, néhány jó barátommal az asztalon folytattuk, aminek persze az lett a vége, hogy kettőt teljesen leamortizáltunk, szó szerint a sárga földig. Mindez a móka tartott a hajnali órákig, ami után mindenki megpróbálta megtalálni a haza vezető utat. Nekem akkor épp könnyű dolgom volt, kollégista révén nem kellett egyedül kolbászolnom a kietlen, sötét, és sokszor ijesztő utcákon. Gyorsan beérkeztünk, majd mindenki, ahogy volt, behuppant a saját ágyába, és reggelig meg sem nyikkant.
Másnap aztán ki hányingerrel, ki fejfájással ébredt. Nekem akkor éppen más gondolatok kavarogtak a fejemben ahelyett, hogy hogy vészelem át azt a napot.
Tudtam, a vizsgaidőszaknak vége, jön a nyár, amit ki semmittevéssel, ki pedig pénzkereséssel tölt. Nekem a második terv lebegett a szemem előtt. Dolgozni akartam, pénzt keresni, és új emberekkel ismerkedni. Nem tétlenkedtem sokat, nekiestem a jó öreg internetnek, és vadul keresgéltem a nyári munkának nevezett, minimálbér alatti, jócskán pocsék álláslehetőségek között. Nem is tartott sokáig, mire összeszedtem vagy tizet, amire gyorsan el is küldtem a jelentkezésemet. Egy órán belül pedig már 3 helyről érkezett visszajelzés, hogy egyeztessünk meghallgatási időpontot. Meg is tettem gyorsan, azzal kezdtem, ami a legszimpatikusabb volt. Örültem, hogy minden ilyen gyorsan és simán ment, neki is foghattam a készülődésnek. Ezt persze megelőzte a kiköltözés a kollégiumból, meg jó néhány felesleges incidens, de ez hozzátartozik a diákévek szépségeihez.
A következő hetet már Budapesten töltöttem, várva a nyerő pillanatot, amikor is, a csodás önéletrajzom után személyesen is elbűvölhetem az ügyvezetőt, vagy egy korlátozott HR-est.
Az interjú nem volt hosszú, kb. fél óráig tartott, amit végigröhögtem az ügyvezető kék alapon sárga elefántos nyakkendőjén, a fényben csillogó kopaszodó fején, valamint a zsebében egyfolytában zizegő, Valami Amerikára csörgő telefonján. Ehhez persze hozzátartozik egy karakteres arc, valamint egy jól megtermett testalkat is, ami még nevetségesebbé tette a szituációt.
Fél óra alatt tudatta velem, hogy felvett, kezdek, amikor tudok. Életemben nem voltam még olyan boldog! Az első állásinterjúm-az első munkahelyem, az első kirobbanó élmény hosszú évek pusztulása után. Gyorsan intéztem a hozzá szükséges papírokat, amit az EU és Magyarország megkíván. És eljött az első munkanapom.
Egy gyönyörű, napfényes július negyedike volt, mellettem egy szőke, szintén közgázos lány üldögélt, és passziánszt játszott. El is gondolkodtatott rögtön, hogy ha ilyen a diákmunka, és ezért még fizetnek is, akkor nagyon jól fogom érezni magam. Az utána következő egy hónapban az oktatáson kívül jó néhány adminisztratív munkát, fordítást, okítást kaptunk, ami élvezhető, és nyugodalmas munka volt. Majd belevetettek minket a kereskedelmi élet csodáiba, amit mi semmittudó csecsszopóként, ízes anyatejként szívtunk magunkba, és próbáltuk a legjobb tudásunk szerint végezni. Nem is volt velünk semmi baj. Az idővel volt. Eltelt ugyanis a nyári szünet, tele élvezettel, lelkesedéssel, csodákkal, kihívásokkal, amit egyikünk sem szívesen adott volna fel. A kolleginának, mivel épp diplomaéve következett, muszáj volt. Én választhattam, és mivel felajánlották, hogy folytathatom a munkám teljes munkaidőben, komolyabb feladatokkal, úgy döntöttem, maradok. Sajnos ennek egy régebbi kollegina látta kárát, hiszen távozott a cégtől. Bár saját elmondása szerint azért ajánlották fel nekem az ő eddigi munkáját, mert felmondott. Mindössze két nap volt a betaníttatásom, ennek ellenére én szorgos méhecskeként sürögtem-forogtam a feladataim közt.
Az egyetemi évem közben pörgött, nem kellett bejárnom, csak egy vizsgát pótolnom, ami engedte, hogy teljes emberként dolgozhassak annál a cégnél, amelyik annyira a szívemhez nőtt. Imádtam a kollégáimat (még akkor is, ha néha veszekedtünk), a főnökömet, de legfőképpen a terméket, amivel dolgoznom kellett. Kereskedelmis feladatkörömért rajongtam, és tudtam, ha most az iskolapadban kéne ülnöm, és nem az irodában, belebetegednék. Szerencsére? az élet engedte, hogy hódoljak akaratomnak.
Így lettem egyszerre ügyintéző, fordító, titkárnő, kereskedelmi menedzser, ügyfélszolgálatos (ez volt a legkiborítóbb), adminisztrátor, meg minden, ami szóba jöhetett.
A cég partnereivel szorosabbra fűződött a kapcsolat, az én feladatom lett ugyanis a velük való kapcsolattartás is, ami nagyon sokszor nyűg volt, hiszen nem mindig volt kedvük dolgozni. Ennek ellenére én nagyon megszerettem mindenkit, akivel akár csak egyszer is beszéltem telefonon. Továbbra is rajongtam a munkámért, este alig vártam a következő reggelt, hogy újra a tettek mezejére léphessek. Reggel, legalább fél órával korábban kezdtem dolgozni, és sosem jöttem el időben, mindig túlóráztam. Igyekeztem mindent a lehető legprofibbra elvégezni, hogy mindenki elégedett legyen a velem és a munkámmal, ami meglehetősen kiterjedt volt. Mivel a közgázos kollegina nem jött már dolgozni, ezért az ő, valamint az én négyórás nyári munkám mellett a távozó kolleginától átvett feladatok is rám hárultak. Ez néha problémát jelentett, hiszen nekem is 24 órából állt egy napom, de mindig legyűrtem minden akadályt.
Jó néhány hónapot pörögtem teljes erőbedobással, amikor a legfőbb kollégám partnerlátogatott egy hétig. Főnököm azt mondta, amíg nincs, ketten végezzük majd el az Ő feladatait. Lelkes voltam, és energikus, de kiderült, a főnököm lebetegedett. Így szakadt a nyakamba 4+4+8+8 órás munka napi 8 órába sűrítve egy hétig. Pisiszünet sem volt egész héten, úgy dolgoztam, füstölt az agyam, és a szívem az asztalon dobogott. A másik kolléganő (Juli), akivel mindig veszekedésre fogtuk (a főnök nagy kedvence volt), miközben folyamatosan üvöltötte a fejemre, hogy nem csinálok semmit, nagy hetykén ráért körmöt festegetni, barátnéjával telefonon megbeszélni a következő napi mozifilmet, továbbá vendégeket fogadni. Eközben én megszakadtam a saját asztalomnál, három másik ember munkáját végezve. Természetesen az ő munkájából is csippenthettem egy kicsit, csak, hogy dolgozzak is valamit.
Péntek délután a főnököm berontott az irodába, hogy megkérdezze, hogy áll az egyik projekt (a sok közül), amit rám bízott. Sajnos addigra még csak a felével tudtam elkészülni. A hátam mögött állt, amikor megnézte az állapotot, majd vad ordításba kezdett, hogy nem csináltam egész héten semmit, mit képzelek magamról. Mivel sokadik éjszaka nem aludtam ki magam, valamint gőzerővel dolgoztam végig, a második hangos szónál vad zokogásban törtem ki. Persze senki sem értette mi bajom. Hogy is érthették volna?
Ettől a naptól kezdve minden nap megkaptam, hogy terhelhetetlen vagyok, magyarul mindenki más dolgozik rajtam kívül. Hiába volt az igyekezet, az odaadás, a lojalitás, semmit sem értem el vele. Az elején megpróbáltam még többet, még jobban, még nagyobb figyelemmel végezni minden rám bízott feladatot, extra-munkákat is bevállaltam, de ezt senki nem vette észre, sőt, egyre rosszabb lett a helyzet.
Engem vontak felelősségre azért, ha a bevételek nem a terv szerint alakultak, ha a partnerek nem úgy dolgoztak, ahogy a cég elvárta volna, vagy, csak egyszerűen nem úgy alakult egy telefonbeszélgetés, ahogy szerették volna.
Aztán az év elején Juli, (aki egyébként egy tünemény ember, csak ugyanúgy kihasználták, ahogy engem, ezért veszekedett velem annyit.), elhagyta a céget.
Azt hittem, végre itt az én időm, most már minden a legnagyobb rendben lesz.
Sajnos tévedtem. Ahelyett, hogy elismertek volna, még jobban a sárba tiportak. Voltunk ugyanis hárman, egy legalább 5-6 fős munkára, hármunk közül pedig egyet még be is kellett tanítani. Az idegeim már szinte teljesen kikészültek. Rengeteg munka, kevés fizetés, zéró elismeréssel, állandó feszültséggel, nem fiatal szervezetnek való. Főleg, ha mellette azt látja az ember, hogy a főnök alig jár be az irodába, a többi kolléga pedig nagy ívben kerül mindenféle felelősséget, munkát, helyette inkább a saját életét fényezgeti. Tudni kell ugyanis, hogy az új kollegina (nevezzük Őt Erzsinek), a másik kollégám kebelbarátnéja. A vicces ebben az, hogy utánam Ő dolgozott a legtöbbet. Jól megjártuk.
Időközben elérkezett az a partnertalálkozó, amire 9 hónapja vártam. Napi szinten beszéltem ugyanis emberekkel szerte az országban, akiket sosem láttam. Nem mondok nagy butaságot azzal, ha azt mondom, jobban megy a kommunikáció, ha tudjuk, ki van a vonal másik végén.
Alig vártam azt a napot, amikor személyesen is beszélhetek azokkal az emberekkel, akikkel eddig együtt dolgoztam, és tudtam, ezek után még jobban menne a munka.
Félezer partner telefonon értesítéséről, meghívásáról én gondoskodtam. Örömmel, lelkesedéssel, tele élettel üdvözöltem őket, abban a reményben, hogy nemsokára találkozunk.
A találkozó előtt 2 nappal felvettek egy igazán kedves és elbűvölő éppen tanító néninek államvizsgázó tünemény leánykát, valamint egy marketinges új kolleginát, a főnök régi ismerősét. Majd a főnököm bejelentette, hogy ők mennek a találkozóra, Erzsi (aki szintén sokat beszélt partnerekkel) és én, az irodában maradunk.
Egy hatalmas bárd állt a hátam közepébe, majd egy rúgás következett. A bárd a mellkasomon keresztül távozott a szívemet magával rántva. No comment…
A találkozó után egy tucat telefonhívás futott be az irodába, sértődött partnerektől, akik várták, hogy ott leszek a találkozón. Majd néhányan felbőszülve a rossz híreken meglátogattak az irodában, ha már felutaztak Budapestre MIATTAM, akkor nem mennek el anélkül, hogy lássanak. Az egekben jártam. Bár a főnököm megpróbált kijátszani, ezek az emberek rám voltak kíváncsiak, arra az emberre, aki 9 hónapon keresztül nyúzta őket, hogy dolgozzanak, aki segített, ha kérdésük volt. Büszkeség töltött el, hogy ismerhetem őket, hogy néhányukat a barátomnak mondhatom. Igazán felemelő érzés.
Mindezek után, a munkahelyem miatt teljesen elkedvtelenedtem. A partnerek egyfolytában azt hajtogatták, bolond vagyok, hogy ezek után még mindig kitartok. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy gyomorgörccsel munkába járni, egész nap dolgozni, a nap végén „nem csinálsz semmi”-t kapni, fizetésemelésről, elismerésről még csak nem is álmodni, nem megy tovább. Elhatároztam, megmutatom mindenkinek, mi az, ha nem csinálok semmit, hogy észrevegyék, eddig mennyi mindent egyedül végeztem el. Két hét henyélés után éreztem azt, hogy ha ez nem változik, az idegosztályon kötök ki. Úgy határoztam, a főnököm elé állok, és elmondom búmat-bajomat, egy utolsó lehetőséget adva ezzel Neki és magamnak egyaránt. Ő persze a szokásos szöveggel állt elő, míg én a saját verziómat fújtam. Igyekeztem nem elfogultnak lenni saját magammal szemben. Figyelembe vettem a kívülről, családtól érkezett meglátásokat.
Azt az alkut ajánlotta, hogy egy hónapig mutassam meg neki mire vagyok képes, majd meglátjuk, hogy az új leányka, vagy én vagyok jobb. Bele is egyeztem, gondoltam, a partnerek eddig is igazolták, mennyit ér a munkám, én pedig támogatásukkal ezután is bírni fogom. Egy hét után úgy döntöttem, nem kínozom magam tovább.
Felkerestem a főnököm, és felmondtam. Látszólag meglepte a hír. Kiderült, ő azt várta, hogy megkérdezem, mivel érdemelhetném ki a bizalmát. Árnyékra vetődött.
Az új leánykát 2 hét alatt kellett betanítanom. Ha figyelembe veszem, hogy nekem 2 napom volt ugyanerre, azt mondanám, egyszerű dolog. Hellyel-közzel az is volt. Ez idő alatt a főnököm be sem dugta az orrát a céghez, még az utolsó munkanapomon sem jött be, hogy elszámoljunk a béremmel. Sokak szerint sok dolga volt, szerintem meg egyszerűen nem érdekli az alkalmazottai sorsa, mint ahogy a saját érdekein kívül a cég érdekei sem.
Kollégámmal történt beszélgetésünk során (bár nem mondta ki egyértelműen) kiderült, hogy az a bizonyos egy hónap a kiszipolyozásról szólt volna, meg arról, hogy az új leányzó betanul mellettem, majd kirúgtak volna, és még egy hónapot (felmondási időszak) ledolgoztatnak velem, így az új kollegina két hónap alatt, folyamatosan vette volna át a munkámat.
Végeztem ezzel a céggel, remélhetőleg örökre. Miután eljöttem, a marketinges újonc ellopta a fotós ötletemet, hogy szebbé tehesse a honlapot. Ez nem csak engem és a családomat, de azon partnereket is mélyen érintette, akik tudták, hogy abban a stílusban én fotózok. Már nem érdekel, ha így jobban érzi magát egy „marketinges szakember”, akkor kívánom neki, hogy sose legyen saját ötlete.
Megragadnám az alkalmat a főnököm jelmondatára: „Mindenki pótolható”.
Nagy igazság, csak pontatlan. Juli helyett, és helyettem is két-két embert kellett felvennie.
Emellett a partnerek panaszkodnak, nem megy az ügyintézés, gyakran még mindig engem keresnek fel, ha problémájuk akad. Többen abbahagyták emiatt a forgalmazást, ezért a bevételek is csökkentek, az ügyfelek pedig elégedetlenek a kiszolgálással. Egyedül a termék a régi, az legalább működik.
Most, két héttel a „szabadulásom” után büszkén mondhatom, hogy jól érzem magam, családomnak, páromnak, az ő családjának, valamint a munkám során szerzett barátaimnak köszönhetően idegállapotom a maximumon pörög.
Most már értem miért mondta azt az Édesanyám, hogy ráérek majd diploma után dolgozni. Igaza volt. Mindezek ellenére nem bántam meg. Már tudom, milyen bűze van a munkának, milyen a jó illetve a rossz munkahely, és nem utolsósorban, sosem leszek pályakezdő.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 5. | Jodie: Kovácske | 2006-04-06 16:49 | Szia! Igazad van, csak sajnos amikor olyan "valakivel" állsz szemben, akihez képest porszem vagy a sivatagban, elég nehéz tenni bármit is magadért, a szebb életért. Én megpróbálom, hál Istennek eddig egész jól megy :)
Köszönöm a hozzászólásod! | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | kovácske: nem dicsekvés | 2006-04-03 14:03 | | már 15 évesen eljutottam arra a meglátásra, hogy az élet kegyetlen, de mi magunk (ki más?) széppé tehetjük - a magunk módján, a magunk portáján, ameddig a kezünk elér. | |
| 3. | [tulajdonos]: Novella3 | 2006-03-28 16:05 | Egy igaz történet…
Késő nyári, vasárnap délután volt. Lesétáltam a tópartra. A tóban kacsák és hosszú nyakú hattyúk várták a kenyérdarabkákat dobáló gyerekeket, de most hiába várták. Sóvárogva, szinte könyörögve néztek rám, de ezúttal én sem szolgálhattam jó hírekkel.
Bánatos és csalódott voltam. Vártam. Idegesen körülnéztem, de az utcán sem gyalogos, sem autó nem tűnt fel. Nem mintha vártam volna valakire, egyszerűen késztetést éreztem, hogy idegesen leskelődjek. Mintha valahol messze zene szólt volna, a mulatósabb fajtából. Lehet, hogy ott voltak az emberek, ki tudja.
Ráérősen az órámra pillantottam, majd cigarettáért kutattam a tarisznyámban és rágyújtottam. Élvezettel szívtam magamba a bűnös füstöt, és ugyanolyan élvezettel engedtem útjára.
Megnyugtatott ez a „művelet.” Jó párszor megismételtem, majd mérgesen eltapostam a csikket. Ismét körülnéztem. Mivel még mindig ugyanolyan fáradt és üres volt minden, elővettem egy Faludy – kötetet, és olvasni kezdtem. Elmerültem a versek hosszú és nyugtató sorai között, nem is figyeltem semmi másra. Ki tudja mennyi idő telhetett el, mire először felnéztem. Szinte megijedtem a látványtól: az előbbi kopár utcákon járókelők sokasága haladt, autók száguldoztak a hátam mögött, a lábamnál néhány hattyú pihent, pár kacsa társaságában. Úgy ültek ott, mintha ők is átélték volna a versek szépségét.
Mellettem egy idős bácsi ült, mankója a padnak támasztva. Ránéztem. Édesen szundikált. A végtelen nyugalom tükröződött az arcán. Majd hirtelen kinyitotta a szemét, rám nézett, majd a becsukódott könyvre ami a térdemen hevert. A szemei égszínkéken világítottak.
Rám mosolygott és megkérdezte:
- „Miért hagyta abba?”
Értetlenül néztem rá, majd a könyvre és újra a bácsira.
- „Mit?” – kérdeztem vissza
- „Az olvasást. A verseket. Csodálatosan olvas, nagyon jól átérzi a sorok és a szavak lényegét. Egy előadóművész veszett el Magácskában!”
- „Köszönöm!” - mondtam, és azt hiszem alaposan el is pirulhattam.
Égett a fejem, és igazából nem is tudtam mi történt. Zavarban voltam.
- „Hangosan olvastam?” – kérdeztem újra.
- „Igen, méghozzá nagyon jól! Nem is gondoltam volna, hogy a mai léha ifjúság foglalkozik még versekkel. Csak gratulálni tudok Magának, tényleg elismerésem!”
- „Köszönöm szépen. Nagyon szeretem az irodalmat. Sajnos tényleg kevesen vagyunk már akik még értékelik a művészetet, de azt hiszem elegen ahhoz, hogy fenntartsuk azt.”
Igazából (azt hiszem) ekkor nyerhettem el az Öregúr bizalmát. Sokáig mesélt magáról, a családjáról, közben elmorzsolt néhány könnycseppet a szemében. És én is. Megtudtam, hogy sokat dolgozott, hogy gyermekeinek mindent megadhasson. Majd amikor megözvegyült, mindenki elhagyta. Egyedül öregedett meg, az unokáit, dédunokáit sosem látta, csak feltételezi, hogy vannak. Pedig igen csekély 50 km-re lakik tőle az egyik fia.
95 évesen jutott el arra a pontra, hogy az élet kegyetlen, és csak mi magunk tehetjük szebbé, boldogabbá. Mennyire igaza volt!
Közben azon gondolkodtam, hogy miért történhetett vele mindez, de sajnos választ nem kaptam erre. Aztán eszembe jutottak a nagyszüleim ( nyugodjanak békében), akiket annyira szerettem és, hogy mennyire hiányoznak. És itt van egy magányos öregember, akinek hiányoznak az unokái. Hát igazságos ez?
Majd megkért, hogy olvassak még. Nem éreztem tehernek a kérést, boldogan teljesítettem.
- „Tudja nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk. Régen nem beszélgettem ilyen jót senkivel és már 20 éve senki sem hallgatott meg igazán. Verseket, amelyeket fiatal koromban annyira szerettem, régen nem hallottam már, olvasni meg már nem látok. Örökre lekötelezett azzal, hogy felolvas nekem. Őszintén köszönöm, köszönöm!”– ezt mondta mielőtt becsukta a szemét, hátradőlt, és aprókat lélegzett.
És én csak olvastam, olvastam és olvastam. Boldog voltam, hogy egy idős és csalódott embert boldoggá tehetek. Ráadásul olyan aprósággal, ami igazán nem megterhelő, sőt!
Olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy észre sem vettem, hogy lassan besötétedett, és már nem látom a betűket. Ránéztem a bácsira.
Lecsukott szemmel ült mellettem. A végtelen nyugalom és elégedettség tükröződött az arcán.
A mellkasa nem zilált. Nem lélegzett aprókat. Nagyokat sem. Sehogy sem lélegzett…
| |
| 2. | [tulajdonos]: Novella 2 | 2006-03-28 16:05 | Elvesztett emlékek
Nagyapám, aki mindig a jóra, szépre és a kereszténységre tanított, 4 gyermeket nevelt fel. Nagyanyám 82-ben meghalt, őt nem is láthattam. Gyermekeik mind családot alapítottak, gyermekeket nemzettek, és bár nem oly messze egymástól, de nem egy helyen éltek.
A családi fészek egy ember gondjaira volt bízva, az apámra. Apám éveken át járt ápolni a kertet, rendbe rakni a házat. Pedig tudtuk, más gondja is van, mint a múlttal törődni.
A többiek néha eljöttek, megnézték, de különösebb figyelmet nem szenteltek a háznak.
Pedig kellett volna……
Az a ház már nagyon régi, isten tudja csak, hogy igazából ki építette, és mikori anyagokból. Nagyapám is nagyon szerette.
Emlékszem, mikor kicsi voltam, féltem benne, mert picit hidegnek tűnt, de később rájöttem, hogy csak a szentképektől ijedtem meg. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, inkább valamiféle misztikus erőt éreztem abban a térben. Szerettem ott lenni, bár üres és kopár volt, valamiért mégis jó volt benne egyedül elücsörögni. Sokszor gondoltam azokra, akik nem lehetnek már velünk, köztük főleg azokra, akik valaha ott éltek.
Kerestem pozitívumokat, hogy miért volt előnyös ez a régi parasztház, és erre nyáron jöttem rá, mikor bizsergető hűvös volt odabent, míg kint tombolt a 40 fok. Ám ezek csak az én apró észrevételeim. Nyilván akik építették, nem ezt látták a pozitív oldalon.
Fedelet, menedéket nyújtott nekik, várat, amely az övék, és ott biztonságban vannak. Egy apró, 2szobás házikó, mégis mennyi mindenről beszélhetnének a falak. Túlélt háború, gyermekszületés, sírás, öröm, nevetés, bosszúság, vagy bármi más, ami akkor, valakiknek fontos volt. A kút, amelybe nem én voltam az egyedüli aki „majdnem” beleesett, meg a többi berendezés… mind olyan érzelmet rejt, amit talán mi már nem is érezhetünk, lehet már elvesztek… ill elégtek.
Igen, elégtek. Ezen a februári napon, nehéz elalvással küszködtem. Bár ne is sikerült volna! 3:25 perckor valaki eszeveszetten csöngetett a kapun, a kutyák vadul ugattak. Anyám, pizsamában nyitott ajtót… bejelentették, ég a ház.
Sírtam, és közben hányingerem lett, apámék gyors átöltözés után kocsiba ültek, és átrohantak a házhoz. Én jobb híján itthon töltöttem ki idegemet, elkezdtem írni…
Majd utánuk mentem.
A látvány felülmúlhatatlan. Aki nem látott még igazán tüzet, nem tudja elképzelni mi ment végbe ebben az apró pici házban. Csak álltam némán, néztem, de úgy tűnt semmit nem látok. Pedig láttam. Láttam ahogy a lángok emberöltőket, azok munkáját emészti fel, ahogy nyaldossák le a falakról az érzelmeket. Vadul cibálják a szerelmet, a gyengédséget, a kedvességet, az imádságot, és a szeretetet. Apró és hatalmas tűz apák-fiúk, egymással versenyeznek, ki tud többet bekebelezni, ki tud még hatalmasabb lenni, és végül ki győz.
Majd láttam apám szemében a könnyet. És láttam anyáméban, és éreztem az enyémben is.
Vajon mi járhat most egy olyan ember fejében, akinek a szülőházát kell romokban látnia?
Talán az, mint az enyémben, hiszen valaha én is innen indultam, tulajdonképpen nekem is ez a szülőházam. De hát mit tegyek, a láng megöl, ha megpróbálom megvédeni. Csak kiabálni tudtam….
- Állítsátok, meg, ne hagyjátok….. nem szabad, hogy …. Állítsátok meg…. Az enyém is… a miénk….
Anyámék azt hitték, megzavarodtam, pedig nem… csak abban a pillanatban nem tudtam reálisan látni a dolgokat. Nem akartam elhinni, hogy a lángok mindent, ami valaha fontos volt, felemésztenek, és többet nem látom.
Hogy nem ülhetek be a meleg nyári napokon hűsölni a szobába, hogy nem gondolkodhatok már el, mit rejthetnek a falak. Hogy eltűnik a szeretet, a szerelem, a béke, a kedvesség, a gyengédség, az imádság, melyet annyit mormolt nagyapám nap mint nap. Még az utolsó percében is imádkozott, hát ez a hála? Porrá égetni azt, ami az övé volt? Miért?
…………………………………………………………………………………………………
Apám csak állt, némán. A hatalmas, az idő által mélyen bevésődött karikák most még mélyebbnek tűntek a szeme alatt. Sokáig nézte a pusztítást. Nem tudom mire gondolt, de talán nem is akarom. Szinte átéreztem a fájdalmát. Ő látta azt is, ahogy elpusztult mindaz, amit oda legutóbb bezárt, a testvérei csak azt fogják, ami maradt. El sem tudja ezt senki képzelni milyen érzés, amíg át nem éli. Mintha kitépnének egy darabot az életemből, mintha elveszítenék valamit, ami létfontosságú…
Mert az. Az emlékek, amik igazán fontosak!
Most egyre inkább az jár a fejemben, hogy megbosszulom. Mert tudom ki fosztott meg nemcsak engem, de még jópár embert az emlékeitől. Megbosszulom, de hogyan? Én nem vagyok képes ekkora disznóságra, én nem tudok ártani másoknak.
Valamikor, nagyon régen azt mondta nekem valaki, hogy ha életben akarok maradni, akkor meg kell tanulnom rossznak is lenni, bárkivel szemben.
Lehet, hogy igaza volt, de sajnos még így sem tudok gonosz lenni. Éppen azért, mert az én nagyszüleim nem erre tanítottak. Emberségre annál inkább.
„Végre értem, amit csak néhányan értenek: hamu és gyémánt, ellenség és barát, legvégül mindnyájan egyenlőek leszünk.” (P.F.)
| |
| 1. | [tulajdonos]: Novella | 2006-03-28 16:04 | A látogatás
Állsz a homályban, és nézel magad elé. A hold egy csábos pillantást vet feléd, de te oda sem figyelsz. Arra gondolsz, milyen jó lenne most egy kiadósat szeretkezni. Hogy tegnap ilyenkor még itt henteregtél a földön, és nyúztad a nőt, most meg állsz itt, mint szamár a hegyen és nézel.
Hirtelen felkapod a fejed, és a plafonra bámulsz. Mintha azt várnád, hogy megnyílik, és beesik rajta egy nőnemű. Azt se bánnád, ha mutáns, csak be tudd tenni valahova.
Te már csak ilyen vagy. Hiába volt már három feleséged meg négy gyereked, nem érdekelt. Mindig csak nő, nő és nő. Mindig új. A régi csak addig jó, míg gyereket nem szül neked.
- Te mocskos szuka! – gondolod.
(csak azt nem tudod, kire v mire?)
- Te nyáladzó kis ribanc, te utolsó, gerinctelen korcs!
Elkezdesz köhögni. Hörögve leguggolsz és okádsz. Vért hánysz, meg valami kajamaradékot. A vér és a valahai kaja keveréke végigcsorog a nyakadon, be a hasadra, majd végül a nem létező gatyádba. Undorodsz magadtól.
- Nőt akarok! Sok nőt! - számolgatod
Már nem bírsz hányni. Úgy érzed már mindent kidobtál, a beleid következnek. Már nem jön több… Szorítást érzel a nyakadon.
- Megakadt – gondolod, - biztosan megakadt!!!
Odakapsz a torkodhoz, de hiába.
- Mocskos ribanc… - leheled,
- Lotyó…… - tovább már nem tudod mondani…………………………………………...
Most itt állok, és nézem elporladt testedet.
10 év múlva sem volt rád kíváncsi senki. Itt hagytak elrothadni ebben a vén kunyhóban, a sarokban guggolva, mintha azt néznéd, mit hánytál ki tíz évvel ezelőtt. Vagy a lelkedet keresed a Pokolban? Lehet….
- Kár, hogy meghaltál… Szenvedhettél volna többet is. Sokkal többet, mint én 12 évvel ezelőtt abban a házban, amit rám gyújtottál. Légy átkozott mindörökre!!!- mondtam
Még egyszer visszanéztem, és eszembe jutott az a 12 éves kisfiú, aki a kórházban kómában fekszik. Teljesítettem hát kötelességem és újra ÉLTEM! Boldogan. Sokkal boldogabban, mint azelőtt.
(*** Hogy ki voltam én??? Nem fontos. Az utolsó hozzátartozója. Az előttem, általa meggyilkolt családtagjai átvágott torokkal, felnyársalva végezték…***)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
