NAPLÓK: Jodie-novella Legutóbbi olvasó: 2024-05-06 18:36 Összes olvasás: 13111| 2. | [tulajdonos]: Novella 2 | 2006-03-28 16:05 | Elvesztett emlékek
Nagyapám, aki mindig a jóra, szépre és a kereszténységre tanított, 4 gyermeket nevelt fel. Nagyanyám 82-ben meghalt, őt nem is láthattam. Gyermekeik mind családot alapítottak, gyermekeket nemzettek, és bár nem oly messze egymástól, de nem egy helyen éltek.
A családi fészek egy ember gondjaira volt bízva, az apámra. Apám éveken át járt ápolni a kertet, rendbe rakni a házat. Pedig tudtuk, más gondja is van, mint a múlttal törődni.
A többiek néha eljöttek, megnézték, de különösebb figyelmet nem szenteltek a háznak.
Pedig kellett volna……
Az a ház már nagyon régi, isten tudja csak, hogy igazából ki építette, és mikori anyagokból. Nagyapám is nagyon szerette.
Emlékszem, mikor kicsi voltam, féltem benne, mert picit hidegnek tűnt, de később rájöttem, hogy csak a szentképektől ijedtem meg. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, inkább valamiféle misztikus erőt éreztem abban a térben. Szerettem ott lenni, bár üres és kopár volt, valamiért mégis jó volt benne egyedül elücsörögni. Sokszor gondoltam azokra, akik nem lehetnek már velünk, köztük főleg azokra, akik valaha ott éltek.
Kerestem pozitívumokat, hogy miért volt előnyös ez a régi parasztház, és erre nyáron jöttem rá, mikor bizsergető hűvös volt odabent, míg kint tombolt a 40 fok. Ám ezek csak az én apró észrevételeim. Nyilván akik építették, nem ezt látták a pozitív oldalon.
Fedelet, menedéket nyújtott nekik, várat, amely az övék, és ott biztonságban vannak. Egy apró, 2szobás házikó, mégis mennyi mindenről beszélhetnének a falak. Túlélt háború, gyermekszületés, sírás, öröm, nevetés, bosszúság, vagy bármi más, ami akkor, valakiknek fontos volt. A kút, amelybe nem én voltam az egyedüli aki „majdnem” beleesett, meg a többi berendezés… mind olyan érzelmet rejt, amit talán mi már nem is érezhetünk, lehet már elvesztek… ill elégtek.
Igen, elégtek. Ezen a februári napon, nehéz elalvással küszködtem. Bár ne is sikerült volna! 3:25 perckor valaki eszeveszetten csöngetett a kapun, a kutyák vadul ugattak. Anyám, pizsamában nyitott ajtót… bejelentették, ég a ház.
Sírtam, és közben hányingerem lett, apámék gyors átöltözés után kocsiba ültek, és átrohantak a házhoz. Én jobb híján itthon töltöttem ki idegemet, elkezdtem írni…
Majd utánuk mentem.
A látvány felülmúlhatatlan. Aki nem látott még igazán tüzet, nem tudja elképzelni mi ment végbe ebben az apró pici házban. Csak álltam némán, néztem, de úgy tűnt semmit nem látok. Pedig láttam. Láttam ahogy a lángok emberöltőket, azok munkáját emészti fel, ahogy nyaldossák le a falakról az érzelmeket. Vadul cibálják a szerelmet, a gyengédséget, a kedvességet, az imádságot, és a szeretetet. Apró és hatalmas tűz apák-fiúk, egymással versenyeznek, ki tud többet bekebelezni, ki tud még hatalmasabb lenni, és végül ki győz.
Majd láttam apám szemében a könnyet. És láttam anyáméban, és éreztem az enyémben is.
Vajon mi járhat most egy olyan ember fejében, akinek a szülőházát kell romokban látnia?
Talán az, mint az enyémben, hiszen valaha én is innen indultam, tulajdonképpen nekem is ez a szülőházam. De hát mit tegyek, a láng megöl, ha megpróbálom megvédeni. Csak kiabálni tudtam….
- Állítsátok, meg, ne hagyjátok….. nem szabad, hogy …. Állítsátok meg…. Az enyém is… a miénk….
Anyámék azt hitték, megzavarodtam, pedig nem… csak abban a pillanatban nem tudtam reálisan látni a dolgokat. Nem akartam elhinni, hogy a lángok mindent, ami valaha fontos volt, felemésztenek, és többet nem látom.
Hogy nem ülhetek be a meleg nyári napokon hűsölni a szobába, hogy nem gondolkodhatok már el, mit rejthetnek a falak. Hogy eltűnik a szeretet, a szerelem, a béke, a kedvesség, a gyengédség, az imádság, melyet annyit mormolt nagyapám nap mint nap. Még az utolsó percében is imádkozott, hát ez a hála? Porrá égetni azt, ami az övé volt? Miért?
…………………………………………………………………………………………………
Apám csak állt, némán. A hatalmas, az idő által mélyen bevésődött karikák most még mélyebbnek tűntek a szeme alatt. Sokáig nézte a pusztítást. Nem tudom mire gondolt, de talán nem is akarom. Szinte átéreztem a fájdalmát. Ő látta azt is, ahogy elpusztult mindaz, amit oda legutóbb bezárt, a testvérei csak azt fogják, ami maradt. El sem tudja ezt senki képzelni milyen érzés, amíg át nem éli. Mintha kitépnének egy darabot az életemből, mintha elveszítenék valamit, ami létfontosságú…
Mert az. Az emlékek, amik igazán fontosak!
Most egyre inkább az jár a fejemben, hogy megbosszulom. Mert tudom ki fosztott meg nemcsak engem, de még jópár embert az emlékeitől. Megbosszulom, de hogyan? Én nem vagyok képes ekkora disznóságra, én nem tudok ártani másoknak.
Valamikor, nagyon régen azt mondta nekem valaki, hogy ha életben akarok maradni, akkor meg kell tanulnom rossznak is lenni, bárkivel szemben.
Lehet, hogy igaza volt, de sajnos még így sem tudok gonosz lenni. Éppen azért, mert az én nagyszüleim nem erre tanítottak. Emberségre annál inkább.
„Végre értem, amit csak néhányan értenek: hamu és gyémánt, ellenség és barát, legvégül mindnyájan egyenlőek leszünk.” (P.F.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
