NAPLÓK: Jodie-novella Legutóbbi olvasó: 2024-05-07 02:44 Összes olvasás: 13114| 6. | [tulajdonos]: Helyzetjelentés az elmúlt 9 hó | 2006-06-02 17:44 | Egyetemi évek, juhééé, nemsokára vége a harmadik évnek is. Az utolsó vizsganap két vizsgával, persze a legnehezebbekkel díszítve, egymás után, 5 perc pisiszünet nélkül. Naná, minden diák erről álmodik. 4 egybeolvadó óra, aztán irány a legközelebbi kocsma, hogy könnyítsünk a kicsorbult idegek regenerálódásában.
Mire odaértem, a többiek már negyedik kör rumot fogyasztották, így az én helyemen négy feles pohár teletöltve jóféle nedűvel várta érkezésemet. Nem sokat tétlenkedtem, egész gyorsan sikerült legyűrni, majd nekiestem a zenegépnek, és a termet spanyol dallamokkal töltöttem meg. Addigra persze már mindenki profi táncosnak érezte magát, velem együtt, így vad táncolásba kezdtünk. Amikor már a táncparketten nem volt hely, néhány jó barátommal az asztalon folytattuk, aminek persze az lett a vége, hogy kettőt teljesen leamortizáltunk, szó szerint a sárga földig. Mindez a móka tartott a hajnali órákig, ami után mindenki megpróbálta megtalálni a haza vezető utat. Nekem akkor épp könnyű dolgom volt, kollégista révén nem kellett egyedül kolbászolnom a kietlen, sötét, és sokszor ijesztő utcákon. Gyorsan beérkeztünk, majd mindenki, ahogy volt, behuppant a saját ágyába, és reggelig meg sem nyikkant.
Másnap aztán ki hányingerrel, ki fejfájással ébredt. Nekem akkor éppen más gondolatok kavarogtak a fejemben ahelyett, hogy hogy vészelem át azt a napot.
Tudtam, a vizsgaidőszaknak vége, jön a nyár, amit ki semmittevéssel, ki pedig pénzkereséssel tölt. Nekem a második terv lebegett a szemem előtt. Dolgozni akartam, pénzt keresni, és új emberekkel ismerkedni. Nem tétlenkedtem sokat, nekiestem a jó öreg internetnek, és vadul keresgéltem a nyári munkának nevezett, minimálbér alatti, jócskán pocsék álláslehetőségek között. Nem is tartott sokáig, mire összeszedtem vagy tizet, amire gyorsan el is küldtem a jelentkezésemet. Egy órán belül pedig már 3 helyről érkezett visszajelzés, hogy egyeztessünk meghallgatási időpontot. Meg is tettem gyorsan, azzal kezdtem, ami a legszimpatikusabb volt. Örültem, hogy minden ilyen gyorsan és simán ment, neki is foghattam a készülődésnek. Ezt persze megelőzte a kiköltözés a kollégiumból, meg jó néhány felesleges incidens, de ez hozzátartozik a diákévek szépségeihez.
A következő hetet már Budapesten töltöttem, várva a nyerő pillanatot, amikor is, a csodás önéletrajzom után személyesen is elbűvölhetem az ügyvezetőt, vagy egy korlátozott HR-est.
Az interjú nem volt hosszú, kb. fél óráig tartott, amit végigröhögtem az ügyvezető kék alapon sárga elefántos nyakkendőjén, a fényben csillogó kopaszodó fején, valamint a zsebében egyfolytában zizegő, Valami Amerikára csörgő telefonján. Ehhez persze hozzátartozik egy karakteres arc, valamint egy jól megtermett testalkat is, ami még nevetségesebbé tette a szituációt.
Fél óra alatt tudatta velem, hogy felvett, kezdek, amikor tudok. Életemben nem voltam még olyan boldog! Az első állásinterjúm-az első munkahelyem, az első kirobbanó élmény hosszú évek pusztulása után. Gyorsan intéztem a hozzá szükséges papírokat, amit az EU és Magyarország megkíván. És eljött az első munkanapom.
Egy gyönyörű, napfényes július negyedike volt, mellettem egy szőke, szintén közgázos lány üldögélt, és passziánszt játszott. El is gondolkodtatott rögtön, hogy ha ilyen a diákmunka, és ezért még fizetnek is, akkor nagyon jól fogom érezni magam. Az utána következő egy hónapban az oktatáson kívül jó néhány adminisztratív munkát, fordítást, okítást kaptunk, ami élvezhető, és nyugodalmas munka volt. Majd belevetettek minket a kereskedelmi élet csodáiba, amit mi semmittudó csecsszopóként, ízes anyatejként szívtunk magunkba, és próbáltuk a legjobb tudásunk szerint végezni. Nem is volt velünk semmi baj. Az idővel volt. Eltelt ugyanis a nyári szünet, tele élvezettel, lelkesedéssel, csodákkal, kihívásokkal, amit egyikünk sem szívesen adott volna fel. A kolleginának, mivel épp diplomaéve következett, muszáj volt. Én választhattam, és mivel felajánlották, hogy folytathatom a munkám teljes munkaidőben, komolyabb feladatokkal, úgy döntöttem, maradok. Sajnos ennek egy régebbi kollegina látta kárát, hiszen távozott a cégtől. Bár saját elmondása szerint azért ajánlották fel nekem az ő eddigi munkáját, mert felmondott. Mindössze két nap volt a betaníttatásom, ennek ellenére én szorgos méhecskeként sürögtem-forogtam a feladataim közt.
Az egyetemi évem közben pörgött, nem kellett bejárnom, csak egy vizsgát pótolnom, ami engedte, hogy teljes emberként dolgozhassak annál a cégnél, amelyik annyira a szívemhez nőtt. Imádtam a kollégáimat (még akkor is, ha néha veszekedtünk), a főnökömet, de legfőképpen a terméket, amivel dolgoznom kellett. Kereskedelmis feladatkörömért rajongtam, és tudtam, ha most az iskolapadban kéne ülnöm, és nem az irodában, belebetegednék. Szerencsére? az élet engedte, hogy hódoljak akaratomnak.
Így lettem egyszerre ügyintéző, fordító, titkárnő, kereskedelmi menedzser, ügyfélszolgálatos (ez volt a legkiborítóbb), adminisztrátor, meg minden, ami szóba jöhetett.
A cég partnereivel szorosabbra fűződött a kapcsolat, az én feladatom lett ugyanis a velük való kapcsolattartás is, ami nagyon sokszor nyűg volt, hiszen nem mindig volt kedvük dolgozni. Ennek ellenére én nagyon megszerettem mindenkit, akivel akár csak egyszer is beszéltem telefonon. Továbbra is rajongtam a munkámért, este alig vártam a következő reggelt, hogy újra a tettek mezejére léphessek. Reggel, legalább fél órával korábban kezdtem dolgozni, és sosem jöttem el időben, mindig túlóráztam. Igyekeztem mindent a lehető legprofibbra elvégezni, hogy mindenki elégedett legyen a velem és a munkámmal, ami meglehetősen kiterjedt volt. Mivel a közgázos kollegina nem jött már dolgozni, ezért az ő, valamint az én négyórás nyári munkám mellett a távozó kolleginától átvett feladatok is rám hárultak. Ez néha problémát jelentett, hiszen nekem is 24 órából állt egy napom, de mindig legyűrtem minden akadályt.
Jó néhány hónapot pörögtem teljes erőbedobással, amikor a legfőbb kollégám partnerlátogatott egy hétig. Főnököm azt mondta, amíg nincs, ketten végezzük majd el az Ő feladatait. Lelkes voltam, és energikus, de kiderült, a főnököm lebetegedett. Így szakadt a nyakamba 4+4+8+8 órás munka napi 8 órába sűrítve egy hétig. Pisiszünet sem volt egész héten, úgy dolgoztam, füstölt az agyam, és a szívem az asztalon dobogott. A másik kolléganő (Juli), akivel mindig veszekedésre fogtuk (a főnök nagy kedvence volt), miközben folyamatosan üvöltötte a fejemre, hogy nem csinálok semmit, nagy hetykén ráért körmöt festegetni, barátnéjával telefonon megbeszélni a következő napi mozifilmet, továbbá vendégeket fogadni. Eközben én megszakadtam a saját asztalomnál, három másik ember munkáját végezve. Természetesen az ő munkájából is csippenthettem egy kicsit, csak, hogy dolgozzak is valamit.
Péntek délután a főnököm berontott az irodába, hogy megkérdezze, hogy áll az egyik projekt (a sok közül), amit rám bízott. Sajnos addigra még csak a felével tudtam elkészülni. A hátam mögött állt, amikor megnézte az állapotot, majd vad ordításba kezdett, hogy nem csináltam egész héten semmit, mit képzelek magamról. Mivel sokadik éjszaka nem aludtam ki magam, valamint gőzerővel dolgoztam végig, a második hangos szónál vad zokogásban törtem ki. Persze senki sem értette mi bajom. Hogy is érthették volna?
Ettől a naptól kezdve minden nap megkaptam, hogy terhelhetetlen vagyok, magyarul mindenki más dolgozik rajtam kívül. Hiába volt az igyekezet, az odaadás, a lojalitás, semmit sem értem el vele. Az elején megpróbáltam még többet, még jobban, még nagyobb figyelemmel végezni minden rám bízott feladatot, extra-munkákat is bevállaltam, de ezt senki nem vette észre, sőt, egyre rosszabb lett a helyzet.
Engem vontak felelősségre azért, ha a bevételek nem a terv szerint alakultak, ha a partnerek nem úgy dolgoztak, ahogy a cég elvárta volna, vagy, csak egyszerűen nem úgy alakult egy telefonbeszélgetés, ahogy szerették volna.
Aztán az év elején Juli, (aki egyébként egy tünemény ember, csak ugyanúgy kihasználták, ahogy engem, ezért veszekedett velem annyit.), elhagyta a céget.
Azt hittem, végre itt az én időm, most már minden a legnagyobb rendben lesz.
Sajnos tévedtem. Ahelyett, hogy elismertek volna, még jobban a sárba tiportak. Voltunk ugyanis hárman, egy legalább 5-6 fős munkára, hármunk közül pedig egyet még be is kellett tanítani. Az idegeim már szinte teljesen kikészültek. Rengeteg munka, kevés fizetés, zéró elismeréssel, állandó feszültséggel, nem fiatal szervezetnek való. Főleg, ha mellette azt látja az ember, hogy a főnök alig jár be az irodába, a többi kolléga pedig nagy ívben kerül mindenféle felelősséget, munkát, helyette inkább a saját életét fényezgeti. Tudni kell ugyanis, hogy az új kollegina (nevezzük Őt Erzsinek), a másik kollégám kebelbarátnéja. A vicces ebben az, hogy utánam Ő dolgozott a legtöbbet. Jól megjártuk.
Időközben elérkezett az a partnertalálkozó, amire 9 hónapja vártam. Napi szinten beszéltem ugyanis emberekkel szerte az országban, akiket sosem láttam. Nem mondok nagy butaságot azzal, ha azt mondom, jobban megy a kommunikáció, ha tudjuk, ki van a vonal másik végén.
Alig vártam azt a napot, amikor személyesen is beszélhetek azokkal az emberekkel, akikkel eddig együtt dolgoztam, és tudtam, ezek után még jobban menne a munka.
Félezer partner telefonon értesítéséről, meghívásáról én gondoskodtam. Örömmel, lelkesedéssel, tele élettel üdvözöltem őket, abban a reményben, hogy nemsokára találkozunk.
A találkozó előtt 2 nappal felvettek egy igazán kedves és elbűvölő éppen tanító néninek államvizsgázó tünemény leánykát, valamint egy marketinges új kolleginát, a főnök régi ismerősét. Majd a főnököm bejelentette, hogy ők mennek a találkozóra, Erzsi (aki szintén sokat beszélt partnerekkel) és én, az irodában maradunk.
Egy hatalmas bárd állt a hátam közepébe, majd egy rúgás következett. A bárd a mellkasomon keresztül távozott a szívemet magával rántva. No comment…
A találkozó után egy tucat telefonhívás futott be az irodába, sértődött partnerektől, akik várták, hogy ott leszek a találkozón. Majd néhányan felbőszülve a rossz híreken meglátogattak az irodában, ha már felutaztak Budapestre MIATTAM, akkor nem mennek el anélkül, hogy lássanak. Az egekben jártam. Bár a főnököm megpróbált kijátszani, ezek az emberek rám voltak kíváncsiak, arra az emberre, aki 9 hónapon keresztül nyúzta őket, hogy dolgozzanak, aki segített, ha kérdésük volt. Büszkeség töltött el, hogy ismerhetem őket, hogy néhányukat a barátomnak mondhatom. Igazán felemelő érzés.
Mindezek után, a munkahelyem miatt teljesen elkedvtelenedtem. A partnerek egyfolytában azt hajtogatták, bolond vagyok, hogy ezek után még mindig kitartok. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy gyomorgörccsel munkába járni, egész nap dolgozni, a nap végén „nem csinálsz semmi”-t kapni, fizetésemelésről, elismerésről még csak nem is álmodni, nem megy tovább. Elhatároztam, megmutatom mindenkinek, mi az, ha nem csinálok semmit, hogy észrevegyék, eddig mennyi mindent egyedül végeztem el. Két hét henyélés után éreztem azt, hogy ha ez nem változik, az idegosztályon kötök ki. Úgy határoztam, a főnököm elé állok, és elmondom búmat-bajomat, egy utolsó lehetőséget adva ezzel Neki és magamnak egyaránt. Ő persze a szokásos szöveggel állt elő, míg én a saját verziómat fújtam. Igyekeztem nem elfogultnak lenni saját magammal szemben. Figyelembe vettem a kívülről, családtól érkezett meglátásokat.
Azt az alkut ajánlotta, hogy egy hónapig mutassam meg neki mire vagyok képes, majd meglátjuk, hogy az új leányka, vagy én vagyok jobb. Bele is egyeztem, gondoltam, a partnerek eddig is igazolták, mennyit ér a munkám, én pedig támogatásukkal ezután is bírni fogom. Egy hét után úgy döntöttem, nem kínozom magam tovább.
Felkerestem a főnököm, és felmondtam. Látszólag meglepte a hír. Kiderült, ő azt várta, hogy megkérdezem, mivel érdemelhetném ki a bizalmát. Árnyékra vetődött.
Az új leánykát 2 hét alatt kellett betanítanom. Ha figyelembe veszem, hogy nekem 2 napom volt ugyanerre, azt mondanám, egyszerű dolog. Hellyel-közzel az is volt. Ez idő alatt a főnököm be sem dugta az orrát a céghez, még az utolsó munkanapomon sem jött be, hogy elszámoljunk a béremmel. Sokak szerint sok dolga volt, szerintem meg egyszerűen nem érdekli az alkalmazottai sorsa, mint ahogy a saját érdekein kívül a cég érdekei sem.
Kollégámmal történt beszélgetésünk során (bár nem mondta ki egyértelműen) kiderült, hogy az a bizonyos egy hónap a kiszipolyozásról szólt volna, meg arról, hogy az új leányzó betanul mellettem, majd kirúgtak volna, és még egy hónapot (felmondási időszak) ledolgoztatnak velem, így az új kollegina két hónap alatt, folyamatosan vette volna át a munkámat.
Végeztem ezzel a céggel, remélhetőleg örökre. Miután eljöttem, a marketinges újonc ellopta a fotós ötletemet, hogy szebbé tehesse a honlapot. Ez nem csak engem és a családomat, de azon partnereket is mélyen érintette, akik tudták, hogy abban a stílusban én fotózok. Már nem érdekel, ha így jobban érzi magát egy „marketinges szakember”, akkor kívánom neki, hogy sose legyen saját ötlete.
Megragadnám az alkalmat a főnököm jelmondatára: „Mindenki pótolható”.
Nagy igazság, csak pontatlan. Juli helyett, és helyettem is két-két embert kellett felvennie.
Emellett a partnerek panaszkodnak, nem megy az ügyintézés, gyakran még mindig engem keresnek fel, ha problémájuk akad. Többen abbahagyták emiatt a forgalmazást, ezért a bevételek is csökkentek, az ügyfelek pedig elégedetlenek a kiszolgálással. Egyedül a termék a régi, az legalább működik.
Most, két héttel a „szabadulásom” után büszkén mondhatom, hogy jól érzem magam, családomnak, páromnak, az ő családjának, valamint a munkám során szerzett barátaimnak köszönhetően idegállapotom a maximumon pörög.
Most már értem miért mondta azt az Édesanyám, hogy ráérek majd diploma után dolgozni. Igaza volt. Mindezek ellenére nem bántam meg. Már tudom, milyen bűze van a munkának, milyen a jó illetve a rossz munkahely, és nem utolsósorban, sosem leszek pályakezdő.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
