Jodie-novella: Novella 2


 
2847 szerző 39408 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Falcsik Mari
  Hová lettek nagyapám gépei?
Új maradandokkok

Debreczeny György: meghalt az Ágh Pista
Varga Árpád: Két haiku
Gerle Kiss Éva: Miatyánkközepe
Tímea Lantos: Hazugság
Bátai Tibor: Tükröz(őd)ések
Szakállas Zsolt: Málék, tépdesni őket muszáj
Bátai Tibor: Legközelebb [ez egy ilyen nap]
Bátai Tibor: A pillanat teljessége
Bátai Tibor: egymásbaforgás
Szakállas Zsolt: MEDÚZA
FRISS FÓRUMOK

Ötvös Németh Edit 8 órája
Csurgay Kristóf 9 órája
Mórotz Krisztina 10 órája
Duma György 10 órája
Vezsenyi Ildikó 14 órája
Burai Katalin 15 órája
Tóth János Janus 18 órája
Péter Béla 22 órája
Tímea Lantos 23 órája
Szilasi Katalin 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Szakállas Zsolt 1 napja
Bara Anna 1 napja
Tóth Gabriella 1 napja
Vadas Tibor 2 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Albert Zsolt 2 napja
Tamási József 3 napja
Ligeti Éva 3 napja
Valyon László 3 napja
FRISS NAPLÓK

 Bátai Tibor 8 órája
Hetedíziglen 10 órája
Ötvös Németh Edit naplója 10 órája
Baltazar 11 órája
az univerzum szélén 19 órája
Gyurcsi 1 napja
Zúzmara 1 napja
az utolsó alma 1 napja
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 2 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 2 napja
Lángoló Könyvtár 3 napja
ELKÉPZELHETŐ 3 napja
mix 4 napja
útinapló 6 napja
Maxim Lloyd Rebis 7 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Jodie-novella
Legutóbbi olvasó: 2025-10-28 07:38 Összes olvasás: 13585

Korábbi hozzászólások:  
2. [tulajdonos]: Novella 22006-03-28 16:05
Elvesztett emlékek



Nagyapám, aki mindig a jóra, szépre és a kereszténységre tanított, 4 gyermeket nevelt fel. Nagyanyám 82-ben meghalt, őt nem is láthattam. Gyermekeik mind családot alapítottak, gyermekeket nemzettek, és bár nem oly messze egymástól, de nem egy helyen éltek.
A családi fészek egy ember gondjaira volt bízva, az apámra. Apám éveken át járt ápolni a kertet, rendbe rakni a házat. Pedig tudtuk, más gondja is van, mint a múlttal törődni.
A többiek néha eljöttek, megnézték, de különösebb figyelmet nem szenteltek a háznak.
Pedig kellett volna……
Az a ház már nagyon régi, isten tudja csak, hogy igazából ki építette, és mikori anyagokból. Nagyapám is nagyon szerette.
Emlékszem, mikor kicsi voltam, féltem benne, mert picit hidegnek tűnt, de később rájöttem, hogy csak a szentképektől ijedtem meg. Aztán ahogy nagyobbacska lettem, inkább valamiféle misztikus erőt éreztem abban a térben. Szerettem ott lenni, bár üres és kopár volt, valamiért mégis jó volt benne egyedül elücsörögni. Sokszor gondoltam azokra, akik nem lehetnek már velünk, köztük főleg azokra, akik valaha ott éltek.
Kerestem pozitívumokat, hogy miért volt előnyös ez a régi parasztház, és erre nyáron jöttem rá, mikor bizsergető hűvös volt odabent, míg kint tombolt a 40 fok. Ám ezek csak az én apró észrevételeim. Nyilván akik építették, nem ezt látták a pozitív oldalon.
Fedelet, menedéket nyújtott nekik, várat, amely az övék, és ott biztonságban vannak. Egy apró, 2szobás házikó, mégis mennyi mindenről beszélhetnének a falak. Túlélt háború, gyermekszületés, sírás, öröm, nevetés, bosszúság, vagy bármi más, ami akkor, valakiknek fontos volt. A kút, amelybe nem én voltam az egyedüli aki „majdnem” beleesett, meg a többi berendezés… mind olyan érzelmet rejt, amit talán mi már nem is érezhetünk, lehet már elvesztek… ill elégtek.
Igen, elégtek. Ezen a februári napon, nehéz elalvással küszködtem. Bár ne is sikerült volna! 3:25 perckor valaki eszeveszetten csöngetett a kapun, a kutyák vadul ugattak. Anyám, pizsamában nyitott ajtót… bejelentették, ég a ház.
Sírtam, és közben hányingerem lett, apámék gyors átöltözés után kocsiba ültek, és átrohantak a házhoz. Én jobb híján itthon töltöttem ki idegemet, elkezdtem írni…
Majd utánuk mentem.
A látvány felülmúlhatatlan. Aki nem látott még igazán tüzet, nem tudja elképzelni mi ment végbe ebben az apró pici házban. Csak álltam némán, néztem, de úgy tűnt semmit nem látok. Pedig láttam. Láttam ahogy a lángok emberöltőket, azok munkáját emészti fel, ahogy nyaldossák le a falakról az érzelmeket. Vadul cibálják a szerelmet, a gyengédséget, a kedvességet, az imádságot, és a szeretetet. Apró és hatalmas tűz apák-fiúk, egymással versenyeznek, ki tud többet bekebelezni, ki tud még hatalmasabb lenni, és végül ki győz.
Majd láttam apám szemében a könnyet. És láttam anyáméban, és éreztem az enyémben is.
Vajon mi járhat most egy olyan ember fejében, akinek a szülőházát kell romokban látnia?
Talán az, mint az enyémben, hiszen valaha én is innen indultam, tulajdonképpen nekem is ez a szülőházam. De hát mit tegyek, a láng megöl, ha megpróbálom megvédeni. Csak kiabálni tudtam….
- Állítsátok, meg, ne hagyjátok….. nem szabad, hogy …. Állítsátok meg…. Az enyém is… a miénk….
Anyámék azt hitték, megzavarodtam, pedig nem… csak abban a pillanatban nem tudtam reálisan látni a dolgokat. Nem akartam elhinni, hogy a lángok mindent, ami valaha fontos volt, felemésztenek, és többet nem látom.
Hogy nem ülhetek be a meleg nyári napokon hűsölni a szobába, hogy nem gondolkodhatok már el, mit rejthetnek a falak. Hogy eltűnik a szeretet, a szerelem, a béke, a kedvesség, a gyengédség, az imádság, melyet annyit mormolt nagyapám nap mint nap. Még az utolsó percében is imádkozott, hát ez a hála? Porrá égetni azt, ami az övé volt? Miért?
…………………………………………………………………………………………………
Apám csak állt, némán. A hatalmas, az idő által mélyen bevésődött karikák most még mélyebbnek tűntek a szeme alatt. Sokáig nézte a pusztítást. Nem tudom mire gondolt, de talán nem is akarom. Szinte átéreztem a fájdalmát. Ő látta azt is, ahogy elpusztult mindaz, amit oda legutóbb bezárt, a testvérei csak azt fogják, ami maradt. El sem tudja ezt senki képzelni milyen érzés, amíg át nem éli. Mintha kitépnének egy darabot az életemből, mintha elveszítenék valamit, ami létfontosságú…
Mert az. Az emlékek, amik igazán fontosak!
Most egyre inkább az jár a fejemben, hogy megbosszulom. Mert tudom ki fosztott meg nemcsak engem, de még jópár embert az emlékeitől. Megbosszulom, de hogyan? Én nem vagyok képes ekkora disznóságra, én nem tudok ártani másoknak.
Valamikor, nagyon régen azt mondta nekem valaki, hogy ha életben akarok maradni, akkor meg kell tanulnom rossznak is lenni, bárkivel szemben.
Lehet, hogy igaza volt, de sajnos még így sem tudok gonosz lenni. Éppen azért, mert az én nagyszüleim nem erre tanítottak. Emberségre annál inkább.
„Végre értem, amit csak néhányan értenek: hamu és gyémánt, ellenség és barát, legvégül mindnyájan egyenlőek leszünk.” (P.F.)


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2025-10-27 23:31   Napló: Bátai Tibor
2025-10-27 22:42   Új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2025-10-27 21:57   új fórumbejegyzés: Csurgay Kristóf
2025-10-27 21:36       ÚJ bírálandokk-VERS: Csurgay Kristóf cím nélkül
2025-10-27 21:17   Napló: Hetedíziglen
2025-10-27 21:13   új fórumbejegyzés: Duma György
2025-10-27 21:13   új fórumbejegyzés: Duma György
2025-10-27 21:13   új fórumbejegyzés: Duma György
2025-10-27 21:06   Napló: Ötvös Németh Edit naplója
2025-10-27 21:04       ÚJ bírálandokk-VERS: Mórotz Krisztina Bohumil és a lágy masina