NAPLÓK: Héderváry Luca Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 12:41 Összes olvasás: 10901| 93. | [tulajdonos]: 2009. május 29., 12:26:59 H | 2019-07-08 01:05 | Dora saját magad nyugtatod, miközben álmodsz.Arra ébredek, hogy sírok, könnyáztatta párnámra süt a Hold. Hiányzol. Akár egy szomjas nő, aki könyörög a vízért. Az éltető vízért, a férfiért.
Mint én valaha szerelmedért, aztán csak szeretetért. Arasznyi szeretetért. Ami elsiklott, egoizmusba torkollt, nem is volt talán.
Erős vagy Pablo, túlélsz, nem bírtam már a Guernica hatalmas vásznát fényképezni, ahogy a bikád vastag ecsetvonásokkal húzod, ráncolod orrod és komikusan megjegyzed: - a fasizmus bikája néz szembe veled, kapd el a pillanatát! Harcolok ellene! A barnák szöge, a fehéreké, a fekete mélysége, a hatalmas vászon vádló nézése. Röhögtél, áldozatokról beszéltél, de valahol elsiklottál akkori halott énem felett. A gépem, a szeretett gép, a műterem parkettáján.... Erős vagy Ruiz, ezt akkor kristálytisztán láttam. Éjjel van, a faasztalon a vacsorám maradéka nem zavar. A pohárba szelíden süt a Hold. Jégkocka lett hirtelen. A tenger él, nyugtat. Dagály. Hars volt minden veled. Lefestettél macskával kezemben, lefestetted Dora Maart piros ruhában, fekete színekkel, én voltam a fekete hajú síró nőd, nyugszékben ülve. De egyet nem festettél bele: a szerelmemet. Lefestetted Dora Maart, és hol volt a szememből a fény, az odaadás, az éjek izgalma.. .Pablo, azt a fényt hova festetted?
Hiányzol… A csendben az én Pablom ordít. A csendben…
Adagio dallamát hallgatom. Lágyan szól. Milyen voltam egykoron, mikor fényképeztem a fényeket egy rózsás arcon. Nevetve vitáztunk, nevetve szerettél.
Szerelmem nem bírom! Hisztérikának neveztél.Hiányzol!
Hiányzol! -Hol vagy Pablo? Miért dobtad el fekete fényed? Miért? Mondd, miért ? A kínkeservét! Miért?
Nem én zokogok, csak a lábnyom mellett a tenger keveredik a könnyekkel. Halkan, aztán erősödik, mint a fehér tajtékot vető hullámok. Káromlom Istened.
Így fess meg, könnyekbe fulladva, fekete éjben, fekete nődet. Sok stációja él a csendnek, rengeteg pihenője él. Egyik sem egyforma, mind másképp beszél.
Fényeim határa egyetlen ecsetvonásod tiszta játéka..
Az ember alkonyatkor megnyugszik, pihen, de én belső vitáimat, félelmeimet még ide is magammal cipeltem.
Zaklatott énem, elmém mondja, Dora, itt viadal folyik a szívedben, belső küzdelem, és nem tudom még ki lesz a győztes. Kartonruhás, mezítlábas nő az éjben. Feketén a csillagok alatt sírva, Holdnak mesélve életét, szerelmét. Lassan a gyertya csonkig ég. A croissant sápadt fénye, a sekihez nem tartozás szenvedélye. De igen, a hozzád tartozásé!
Nem szabad ragaszkodni görcsösen, talán újra kezdhetem. Hiányod fáj, mégis elengedem kezed.
Pablo Picasso! Repülj hát! Neked szállni kell! Élni kell! Égni kell! Menteni a világot,
mert égni fog. Az kell. Neked nő kell! Mindegyik kis világ, apró kozmosz, kék korszak,
rózsaszín, klasszicizmus, kubizmus. Világok éji tüze él benned Picasso. Minden nő
más világ. Engem fekete színekkel festettél. Sötétekkel. A zöld szemem sötét lett, mint
a tenger haragvó éne, adagio. Észre sem vettem, papírra firkálok csendben. Arcomon
pereg a könny. Egyedül. A melódiát alkotó hangok között a csend, a tételek közötti szünet.
Itt a képem. Nézem. A semmi fázisa. Bennem valami befejeződött, de az új még nem indult el.
Készülök utamra, énekelve, talán már megnyugodva.
'Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom
minden madár társat választ virágom, virágom
Hát én immár kit válasszak virágom, virágom
Én tégedet, te engemet, virágom, virágom'
Népdallal vallottam szerelmet. Elengedtelek
szemezek ezzel az írásommal, mert ahhoz szép, hogy eldobjam. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
