NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 18:43 Összes olvasás: 31519| 131. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-22 12:34 | 2020. október 22.
Az általános iskolás énektanárnőm töltötte be a kántor szerepét a temetésen. Képesítés nélküli, kezdő tanár volt, a szolfézst mégis ismerte valahonnan, a kezével mutogatta a hangjegyeket. Hatodikosok voltunk, amikor hozzánk került, nem lehetett idősebb, mint amennyi most a középső fiam, aki idén lett húsz éves. Sokan buktak le hozzánk az előző évfolyamból arra az évre, hét-nyolc nagyra nőtt fiú, nem mind cigány (Szinyas is köztük volt pl., akinek az anyukája engem nézett ki a fia leendő feleségének, itt az én kis menyem, mondogatta, ha meglátott), de nagyobb részt mégis „romák” voltak (mi sosem mondtuk így), akiknek a kisujjában és a torkában volt a zene. A Szadi becenevű, fekete göndör hajú srácnak különösen jó hangja volt; emlékszem, amikor egyszer télen a meleg kályha mellett ácsorogva Piramis-számokat énekelt. Nem akartam, de alaposan belezúgtam aznap. Áldatlan állapot volt, hónapokig tartott; ha felelni szólítottak, égett a hátam, mert rajta éreztem a tekintetét, ha az utcán megláttam, remegett a térdem; egyszer majdnem felborultam emiatt a biciklivel, a tej egy része, amit egy alumínium köcsögben szállítottam haza a bicikli kormányán, az aszfaltra ömlött. Ő gúnyosan felnevetett. Utáltam. Nem őt, csak hogy miatta -- a létezése miatt -- ki vagyok szolgáltatva egy rajtam kívül álló erőnek.) Az énektanárnő félénk, városi virágszál volt. Szétcincálták. Egyszer sírva ment ki az osztályból. Most is ugyanolyan szelídnek látszott, mint annak idején. Az eltelt negyven egynehány év alig hagyott nyomot rajta, hacsak nem az történt, hogy az emlékeim hozzá öregedtek. A tisztelendő atya, aki apámat is temette, a szertartás kellős-közepén -- amikor az egykori tanárnőm egy pillanatra elbizonytalanodott --
csúnyán ráförmedt: maga jön! A görög-katolikus litánia párbeszédes énekekből áll, hosszú, felelgetős könyörgésekből, imákból ; az üdvtörténetet is így mesélik el, énekelve, refréneket ismételgetve, legyen szó esküvőről, keresztelőről, temetésről vagy csak egy sima miséről. A Miatyánk-ra először csodálkoztam rá igazán, sosem hallottam még ennyire kívülről magamat éneklés közben: az Atyához intézett pozitív kérések végig fent szólnak, a végére ereszkedik le a dallam, amikor a kísértések kerülnek szóba. A „szabadíts meg a gonosztól” már egészen lent szól, a „pincében” (hogy mást ne mondjak), többszörös hajlítással: „gono-o-o-osztól”, csak hogy világos legyen, milyen alantas cifraságokba lehet keveredni, ha az ember az ördöggel cimborál.
Ojcze nasz,
któryś jest w niebie:
święć się imię Twoje,
przyjdź Królestwo Twoje,
bądź wola Twoja jako w niebie,
tak i na ziemi.
Chleba naszego powszedniego
daj nam dzisiaj.
I odpuść nam nasze winy,
jako i my odpuszczamy
naszym winowajcom.
I nie wódź nas na pokuszenie,
ale nas zbaw ode złego.
Amen. | |
| 130. | [tulajdonos]: Új Bekezdés, 1217. május 3. | 2020-10-21 22:23 | Vajdics Anikó: Tükörvilágok
1
Anikónak hívnak. Jobbkezes vagyok. Reggelente jobb kézzel teszem fel a tűzre a kávét, jobb kézzel veszem le, jobb kézzel öntöm ki. Ilyenkor szokott eszembe jutni az ikertestvérem, Ókina, aki Ruandában él, és balkezes. Elképzelem, ahogy ebéd után kávét főz, és mindent teljesen fordítva, de pontosan ugyanúgy csinál, mint én: bal kézzel teszi fel a tűzre a kávét, bal kézzel veszi le, bal kézzel önti ki. Ilyenkor szoktam eszébe jutni. Elképzeli, ahogy reggelente kávét főzök, s mindent teljesen fordítva, de pontosan ugyanúgy csinálok, mint ő. Amikor a csészét a jobb kezemmel tartva a kávémba kortyolok, nyugtalanság fogja el: lehet, hogy nem is létezem? Kimegy a fürdőszobába, belenéz a tükörbe, bal kezével hátrasimítja a haját, és megnyugszik: nem ő talált ki. Vagyok. Kinyitja a mosdó csapját, mindkét kezét alátartja, mosolyogva nézi, ahogy a víz az óramutató járásával ellentétes irányban eltűnik a lefolyóban.
2
Minden halál az életre tanít, motyogja ébredés előtt még az álom karjaiban. Odaadóan tűri, hogy a nap első sugarai az önfeledtség utolsó morzsáit is lecsipegessék az arcáról. Felkel, beágyaz, megeteti az ágya alatt menedékre lelt angyalokat, rendbe szedi a sminkjüket, kifésüli a hajukba ragadt fénycsimbókokat, lecsutakolja a lábukat. Isten szeretetéről énekel nekik egész nap. Vacsora után csillagport kever az italába, csendre inti a mosogatóban egymás ellen tüntető edényeket, belehallgat a könyvespolcok duruzsolásába, megágyaz, lefekszik, megadóan tűri, hogy a magány kiéhezett teste a testére fonódjon. Áthentergi vele az éjszakát. „Te melletted elaludni nem lehet”, énekli altatóul inkább magának, mint neki. Hiába. Rég világosodik, mire át mer vonulni mellőle a másik szobába. Minden élet a halálra tanít, motyogja elalvás előtt már az álom karjaiban.
3
ikertestvérem
a tükörben minden
hibát újra elkövet
amit én már nem
a múlt csapda
a jövő ígéreteihez képest
a mában túl sok a félelem
az arányokon múlik
ha nem is minden
amit én még nem
de az ikertestvérem
a tükörben már igen | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 128. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-19 14:23 | Év eleje óta O.G. sógorával vadászom egy csapatban, közli Icsö leplezetlen büszkeséggel, mint aki azt mondja: most védtem meg a fenntartható fejlődésről szóló doktori diszertációmat. Ó, istenem, istenem, hát, ettől féltem én, hogy mosolyogva, szemrebbenés nélkül fogok egy ilyen közlést végighallgatni, hogy majd csak este a vendégházban nézzek utálkozva a saját tükörképemre: gyáva vagy, és az is maradsz. Mert nemcsak jóképet vágtam, hanem még valami elismerésfélét is képes voltam előadni, hogy, bizony, van, amikor az embert nem is a szakmája, hanem a hobbija juttatja előrébb, ezért nem szabad lemondanunk semmiről, amit szívesen csinálunk. Uhhh! Jól nézett ki, amúgy. Jobban, mint amikor legutóbb láttam. Több mint harminc kilőtt vaddisznó egy évben -- az rengeteg óra a friss levegőn, napsütötte, cserzett bőr, Robert Redford himlőhelyek nélkül. Nyolc éves koromban, amikor valamelyik okos felnőtt megkérdezte, van-e már szeretőm, azt feleltem, van, és őrá gondoltam. Amikor kimondtam a nevét, az okos felnőtt arcáról lehervadt a vigyor: őt „úgy” nem szeretheted. Hogyan nem? Ibag is jól tartja magát. Mindig duci kislány volt, de felnőttként is sokáig plusz kilókkal küzdött, amíg parlamenti képviselő nem lett. A fitnesz, a saját szabó, a fodrász és a kozmetikus megtette a hatását. Szőke haj, magabiztos mosoly, stepfordi feleség magyar kiadásban. Jólesett vele beszélgetni, istenemre mondom, jólesett. A fél nyarakat töltöttünk együtt.
sógor lengyelül: swagier
vaddisznó: dzik
vadászat: łowiectwo
tükör: lustro
Nem látsz valami különöset, ha tükörbe nézel? -- Dzieje się coś dziwnego kiedy patrzysz w lustro? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 127. | vajdics: induló | Filip T.: ragaszkodás az élethez | 2020-10-15 22:47 | Köszönöm, Tamás!
Az én apai nagyapám Ungvárnál esett el egy felrobbant híd mellett. A nagymamám négy gyerekekkel várta otthon. Nem tudok róla, hogy szerelmes leveleket írtak volna egymásnak. Vajdics mama analfabéta volt. Talán a nagyapám is, akit én soha nem láttam, és apám sem emlékezett rá, mert még túl kicsi volt, amikor nagyanyám egyedül maradt velük. De sokszor elképzeltem Vajdics papát, mindig a mellé a híd mellé, ahol meghalt, mintha ott élte volna le az egész életét, pedig csak ott vesztette el.
A másik nagyapámnak sikerült életben maradnia. 44’-ben ismerte meg a nagymamámat Nagyváradon pár héttel a bombázások előtt, és ez neki elég volt ahhoz, hogy kiszálljon a háborúból. A Mama akkor már Újirázon volt a családjánál, gyalog ment haza Nagyváradról. Papa is elindult, mivel szökevény volt, bujkálnia kellett, a halál torkából menekült meg többször, mire Mamáék falujába megérkezett. A Hideghegy című film róluk szól, heppienddel.
Az élet szerelmé-t Jack Londontól többször felolvastam a kiskamasz gyerekeimnek. Nekem ez jutott eszembe a "te" versedről. De eszembe juthatna Radnóti is.
Temetésre indulok holnap. Talán ezért fontos most nekem ez a téma.
A.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 126. | Filip T.: ragaszkodás az élethez | 2020-10-15 22:01 | Először furcsának találtam a katonainduló és az élet szeretete közti kapcsolatot, aztán eszembe jutott Giuseppe Ungaretti szikárságában is gyönyörű verse.
Virrasztás
Egész éjjelre egy
összezárt fogakkal
telihold felé
vicsorító
vérrel elborított
kezével
csöndességembe
markoló
meggyilkolt
bajtársam mellé
odalökve
szerelemmel teli
leveleket írtam
Soha az élethez
úgy nem ragaszkodtam
(Baranyi Ferenc)
És Ungarettivel szemben a másik oldalon ott volt a nagyapám. Aki nyilván ugyanúgy szeretett volna hazamenni, mint az olasz katonák.
| |
| 125. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-15 17:55 | Az Imádok élni zenéje olyan, mint egy katonainduló. Parancsoló jelleggel szól az élet szeretetéről, csókokról, jazzről, csillagos nyári estékről. Mindig azt képzeltem, hogy az üzenete csak akkor érvényes, ha a fonákját is hozzáképzeljük, nézzük meg, mit mutat a nyári ég, ha megfordítjuk. Ha tudtam volna eddig képeket összevágni, mint ahogyan nem tudok ma sem (kidobott ruhaanyagokat szoktam összevagdosni, hogy lábtörlőt vagy hasonlókat készíthessek belőlük), már rég összedobtam volna egy YouTube-videót a háttérben a danza macabrává gyorsuló életindulóval. Nem tettem meg. Megtette más. Sokkal jobban, mint ahogyan nekem (a széplelkűbbnek és tapasztalanabbnak) valaha is sikerült volna. Nem irigy vagyok, hanem elégedett.
| |
| 124. | [tulajdonos]: ... | 2020-10-15 16:24 | Elmesélhetetlen a pillanat, amikor egy íz, egy szag, egy szín, egy hang vagy egy mozdulat hatására egyszerre zúdul rám az összes emlék a múltból, mint egy sűrítmény, egy mártás, amit évtizedeken át főztek lassú tűzön. Jó lenne megfogni egy szálat, legalább egy cérnametéltnyit, de nem tudok kimászni a kulimász alól. Túl közel engedem magamhoz a saját érzéseimet, nem vagyok olyan távolságtartó (és főleg: olyan tehetséges), mint Proust.
Üzenetet kaptam a nagytiszteletű úrtól, hogy holnap este szeretettel várnak házas körön a Kálvin-teremben, amit a gyerekeim kicsi korukban kávéteremnek neveztek. „Istentisztelet után szeretettel várjuk a kedves híveket a Kálvin-terembe, kávéra, süteményre” – ezt hallották félre. Én sajnos, nem tudok elmenni, vidéken leszek, meghalt a keresztanyám, de A. ott lesz, válaszoltam, és belém hasított valami furcsa félelem. Mintha eddig nem jutott volna el a tudatomig, hogy mire készülök. A húgaim nem tartják okos dolognak az utazást, pláne, hogy a kisebbik fiamat is viszem magammal. Igazán kihagyhatnám, mindenki megértené. A koszorúba, persze, beszállnak, ha mégis mennék. Nem tudom, mitől félek. A rokonok, mint a zombik, ki vannak/ éhezve minden szóra, minden mozdulatra,/amit a bonbon mellé ajándékba kapnak./i> Ettől? Nem, ez most más lesz. Az a szép sárga, nyírségi homok, amibe annyit ugráltunk gyerekkorunkban. Titokban, mert a felnőttek tiltották. Féltek, hogy egyszer valamelyikünket maga alá temet.
homok lengyelül: piasek
zombi: zombie
éhes: głodny | |
| 123. | [tulajdonos]: Új Bekezdés, 1217. május 3. | 2020-10-14 14:34 | Vajdics Anikó
Vonaton
A székesfehérvári pályaőrnek elől hiányzik egy foga. Teljesen kopasz, az állán kecskeszakáll, a fülében (mindkettőben) aranykarikák. Ha nem ujjatlan pólót viselne a neonmellény alatt, nem látszana a bal vállán a tetoválás.
A meleg fiú észrevette, hogy nézem. Napszemüveget tol a szemére. Joggal: a tekintetéből, amit a nekem háttal ülő srácra vet, így alig látszik valami. Telefonon kommunikálnak. Az „én fiúm” ellágyuló arccal fogadja az üzeneteket. Ebből gondolom, hogy a nekem háttal ülő fiúba szerelmes, akiből csak annyit látok a két ülés közötti résen át, hogy izmos és csíkos pólót visel. A napszemüveg később jön, a nekem háttal ülő előbb megfordul, egyenesen rám néz. Én vissza: mindent tudok, fiúk, de mi a baj?
Kenesén szálltak fel. Nem mintha ennek bármi jelentősége lenne. Pedig van. Két éve itt ütött el alattam a vonat egy öngyilkos férfit. Helyszínelés, mentők, a testrészek dobozba gyűjtése. Hajnali háromra értem haza a tíz helyett. Az egyik karját sokáig keresték. A mozdonykerék vonszolta előre a többi testrészt hátrahagyva. A vonatkerekek alatt az emberi csontok úgy ropognak, mint a faágak — ezt azóta tudom.
Közben ki kell mennem a WC-re. Visszafelé jövet a csíkos pólós hideg tekintetébe ütközöm. Jól van fiúk, nem kíváncsiskodom tovább.
Székesfehérváron a peronon egy nagy fenekű lány két gurulós bőrönddel és egy válltáskával éppen megérkezhetett: a fiú hosszasan ölelgeti, majd szájon csókolja. Sokáig tart a csók is. Jó nézni őket. A vonat még áll. A fiú már a bőröndök körül toporog. Látszik rajta, hogy nem tudja, melyikhez nyúljon, melyik nehezebb. A lány előbb a válltáskáját adja oda, majd zavartan visszaveszi. A fiú végül a valamivel nagyobb, piros-fehér-zöld mintákkal teli bőröndöt választja. Hány hétre, hány hónapra érkezhetett ez a lány, és honnan?
Olafur Eliasson: Artwork in train made by the land
A meleg fiú közben leveszi a napszemüvegét, majd újra visszaveszi. A szemem sarkából látom, hogy engem vizslat. Nyugi, lesek vissza rá, én mindenkit megbámulok. A heterókat is. Az orra és az arca piros. Szépen le van sülve, gondolom, és a saját, meztelen vállamra pillantok.
Fázni fogok. Az összes ablak nyitva, és én nem hoztam magammal pulcsit. Andris addig atyáskodott felettem, amíg a „legfontosabbat” végül otthon felejtettem. Pénz és bérlet van nálad. Van, de adhatsz még egy ezrest, ha akarsz, hátha mégis többe kerül a vonatjegy. Többe került, és a pulcsi is hiányozni fog. Andris a férjem. Ezt csak az olvasó kedvéért írom, de ezt most nem kellene leírnom, hiszen kitalálhatta azt magától is az olvasó, s egyébként is az ő kedvéért írok mindent. Vagy nem?
Máris fázik a vállam. Nincs nyitva az összes ablak, de így is erős a huzat. Ha elkezdeném becsukatni őket, rögtön kiderülne, milyen reumás, vén öregasszony vagyok, és ezt most nem akarom.
Székesfehérvár után felszáll egy fiú. Mályvaszín pólót visel. Azonnal látom a tekintetén, hogy valakit lent hagyott a peronon, és hogy az a valaki nem az anyukája. De nem is a barátja. Legfeljebb a fiúja. De nem: egy lány áll a peronon félre fordított fejjel, keresztbefont kézzel. (Zárt testtartás.) Gátlásos vagy nincs úgy belezúgva a fiúba, mint az ő bele? A fiúra lesek: ugyanolyan kitágult pupillával néz a lányra, mint ahogyan a napszemüveges fiú nézett a csíkos pólósra. A lány végre zavartan visszapislog, aztán újra félre, nem tudja tartani a szemkontaktust. Csak gátlásos. Ez megnyugtat.
Kelenföld. A napszemüveges és a csíkos pólós pillantásra sem méltatnak, amikor leszállnak. Csípi a nyakamat a huzat. A laptopos táskámban találok egy vászonszatyrot, azt terítem a hátamra. „Széchenyi 2020 Magyarország kormánya Befektetés a jövő” — ez díszeleg a vállamon, mint egy tetoválás.
Naplójegyzet, 2017. július 4. | |
| 122. | [tulajdonos]: kieg. | 2020-10-14 14:06 | | A hétvégi kiránduláson egy nőnek piros-fehér maszkja volt. Tudtam, hogy jelent valamit, de csak ma értettem meg, hogy mit. Kezdem külön rekeszekben tárolni a dolgokat. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
