NAPLÓK: Gyurcsi: A klón - sci-fi Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 01:17 Összes olvasás: 5259| 10. | [tulajdonos]: Könyvtár | KMara: könyv-re | 2018-04-05 22:53 | | Én üzentem a helyi iskola könyvtárosának, hogy jöjjön és szemezgessen, de nem jelentkezett... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 9. | KMara: könyv-re | 2018-04-05 22:43 | Olvasom :) Most írod, vagy régebbi ? Volt idő, amikor le sem tettem, csak a legvégén, de várok türelmesen :)
Atya ég! Hozzád képest sehol sem vagyok, bár nem számoltam meg őket sosem Egyre jobban kiszorulnak, pedig nagy a ház. Garázsba, padlásra, és vannak különlegeseim is, bezúzásból mentettek. Már semmit sem érnek. Szomorú. | |
| 8. | [tulajdonos]: KLönyvek | KMara: könyvek | 2018-04-05 22:17 | | És képzeld, Mara, van kb. 7ezer könyvem, elektronikus formában! Ebből, ha kell, tudok küldeni bárkinek. | |
| 7. | [tulajdonos]: Harmadik rész | 2018-04-05 22:13 |
Ötödik fejezet
Az első tartályban marhacomb-klón fejlődött.
A harmadikban csirkemáj szívvel.
A középső üres volt, de az utolsó projekt óta még nem volt kitakarítva. Sertésvelő maradványait találta volna benne, aki belekukkant.
Az egybenyitott frakciócsövek még a tartályok elején voltak, amikor az őssejteknek még csak egy része kapta meg a megfelelő klónt.
Ezeken a csöveken nem is lehetett még kész húst kivenni, itt akkor szokták leengedni az anyagot, ha véletlenül tévesen indítottak meg egy projektet.
Innen a hidrogénvillantóba irányult a selejt, ahol egy intenzív villantással elpusztították, és aztán mehetett az újrafeldolgozóba.
Jelen esetben tehát ezek a korai stádiumban lévő anyagok keveredtek, és ráadásul Huszonnégyes nagy felindultságában a marhavelőscsont tápanyagát engedte rájuk.
És a massza fejlődni kezdett.
Hogy mivé?
No, hát erre senki se tudta még a választ. Igaz, még a kérdés se fogalmazódott meg senkiben.
Talán mindenkinek jobb is volt ez így.
Hatodik fejezet
Huszonnégyes biztos volt benne, hogy megússza.
A vékony kis frakciócsöveken nem folyt el annyi, hogy az eredeti projektek mennyiségén észrevehették volna a hiányt. Nem akart ő igazi kárt okozni, csak kellemetlenséget Tizenhetesnek. Arra gondolt, hogy a kutyulék, amit összeengedett, beledöglik a tartályba, és talán csak a következő páros szolgálatában veszik észre, hogy valami nem stimmel. Akkor pedig csak annyit tudnak megállapítani, hogy hozzávetőleg mikor indulhatott a folyamat, tehát konkrétan őrá nem utal majd semmi.
Tizenhetes viszont magyarázkodhat, és az lesz a legkevesebb, hogy kimarad az előléptetésből. A következő aspiráns örülhet majd, nem is tudva, hogy Huszonnégyesnek köszönheti szerencséjét...
Eltelt a hét, és nem történt semmi esemény. Átadták a szolgálatot a következő párosnak, akik jókedvűen kezdték a munkát. A négy hét szünet — egy hét munkának vannak előnyei; az ember alig várja már azt a hetet. Egy műszaki embernek igenis hiányzik az, hogy gépek, berendezések között legyen, olyanok között, melyek működésére befolyással van.
Fantasztikus érezni, hogy több száz tonna engedelmeskedik az embernek!
Természetesen ez illuzórikus, hiszen van olyan szolgálat, amikor egy hét alatt egy csavart se kell arrébb tenni, de a tudat a lényeg. „Azért nem történik semmi változás, mert én nem akarom!”
Nos, a Huszonnégyeséket követő párosnak ilyen hét volt kilátásban. Nem volt a diszpón sem induló, sem végző projekt, húzták is a hazamenőket ezzel.
— Azt hiszem, fogócskázni fogunk egy hétig a főnökkel — vigyorgott Harmincnégyes —, nehogy felfekvést kapjunk itt a nagy heverészésben!
— Tudod, a remény hal meg utoljára! Na, sziasztok! Mi megyünk! — intett Tizenhetes.
Huszonnégyes is biccentett. — Ne fogadjatok jelentős összegben erre a nagy pihenésre! — gondolta.
Elbúcsúzott főnökétől is, aztán hazaindult.
Hetedik fejezet
A tartályban lassan elindult valami.
Nem a szokásos folyamat, hiszen többféle dolog keveredett össze. Keletkeztek szív- és májsejtek, izomsejtek, a marhacsontnak való táp miatt valami kötőszövet-féleség is kezdett kialakulni. Arról nem is beszélve, hogy a tartályban maradt sertésvelő, találkozva ezzel az egész „turmixszal” kapcsolatokat keresett az izommal, kötőszövettel, belső szervekkel.
Ott volt még a rengeteg érintetlen őssejt, amik talán valami ősi parancsnak engedelmeskedve elkezdték feltölteni azokat a hiányokat, melyek egy leendő szervezethez nélkülözhetetlenek.
Hiányzott ennek az egésznek viszont egy igazi „koordinátora”. A sejtek, szövetek kissé magukra maradtak, teljesen a véletlenre volt bízva, hogy meddig és milyenre növekedjenek, szaporodjanak.
Mindenesetre valami élő alakult itt ki, ami nőni kezdett. Nem vált be tehát Huszonhetes terve; nem döglött be a tartály, nem büdösödött meg nagy botrányt kavarva, hanem élt és fejlődött.
Hogy meddig? Talány.
Egy biztos: Ha a tartályt kinövi, arról mindenki tudni fog.
Nyolcadik fejezet
Harmincnégyes vette észre az ötödik napon, hogy megnövekedett a tápfelhasználás.
Szólt főnökének, aki egyetértett azzal, hogy végignézzék a projekteket, vajon melyiknél keletkezhetett a hiba.
Először ő, aztán pedig mindketten ellenőrizték újra az összes működő projektet, de mindet rendben találták. Találtak valamennyi eltérést a normálistól, de bőven a hibahatáron belül dolgoztak a berendezések. Itt élő anyagról van szó, és az soha nem annyira kiszámítható, mint az élettelen.
A két mérnök órákig töprengett, át-meg átnézve a mért adatokat, míg egyszer Harmincnégyes gyanakodni kezdett.
— Mi van, ha nem működő tartályba megy a táp? Mi csak a projekteket néztük meg!
Az irányítófülke műszerei semmit nem mutattak, ezért Harmincnégyes elindult, hogy közvetlenül is ellenőrizze a tartályokat.
Már vagy negyedórája járt tartálytól tartályig, amikor észrevette, hogy az egyik műszer működést jelez.
— A fenébe! Ezt fenn miért nem láttuk?
Amint közelebb lépett, meglátta, hogy a felmenő kábel saruja nincs a helyén. Gyorsan helyredugta, és már hallotta is főnöke hangját a vállpántjára erősített kis hangszóróból.
— Figyelj! A 170-esnél jelez a műszer! De csak most mozdult meg!
— Persze, hogy csak most, eddig nem volt rajta a kábel. És nézd meg, milyen nagy a fogyasztás! Ez valami projekt, és teljes gőzzel megy!
— Nézem, nézem a diszpót, oda nem terveztünk semmit. Sőt — és elővette Tizenhetesék diszpóját — az előző gárdának se volt ott semmije!
Előkotorta az elmúlt két hónap ütemezési terveit, mire talált valamit.
— Öt hete ért véget abban a tartályban egy sertésvelő-projekt. Jézusom, ez azóta megy?!
Közben Harmincnégyes felmászott a tartály oldalán és benézett az ellenőrző ablakon.
Egy aránylag nyugodt felszínű, iszapsűrűségű, piszkosfehér színű anyag látványára számított, helyette egy halványrózsaszínű, hullámzóan mozgó, tekergő valamit pillantott meg.
— Szent Isten! Ez ÉL!
Főnöke hallotta Harmincnégyes hangján a döbbenetet.
— Várjál, ne csinálj semmit! Megyek én is!
Indulás közben felkapta a holoptikot, a számítógéphez lépett, átállította távkapcsolatra, majd lesietett társához.
Felmászott a létrán ő is, aztán együtt nem értették a látottakat.
Ismét felvette a holoptikot, majd beleszólt a mikrofonba.
— A 170-es tartály elmúlt hatvan napját kérem!
Az orra előtt a levegőben megjelent vagy fél tucat grafikon. Harmincnégyes közelebb dugta a fejét főnöke arcához, mert oldalról csak egy csíkot látott a képből.
— Nézd! A projekt lezárása óta nem volt semmiféle aktivitás a tartálynál!
— Az igaz, hogy itt nem látszik, de a felmenő kábelek le voltak húzva, ne feledd!
— Tényleg… Akkor kérem a központi tápellátás adatait hatvan napra! — szólt bele a holoptik mikrofonjába.
A holo-grafikonok eltűntek a levegőből és helyettük újabb görbék és adatok jelentek meg.
— Na, ez mindjárt más! Nézd! Olyan tíz napja lehetett! Akkoriban kezdett nagyobb mértékben emelkedni a tápellátás, mint ahogy indokolt lett volna. Fokozatosan emelkedett, ezért nem szúrt szemet, csak amikor már meghaladta a hibahatárt, de így, a görbét látva világosan látszik.
— A lényeg, hogy Tizenhetesék műszakjában történhetett valami.
Ettől némileg mindketten megkönnyebbültek. Legalább a felelősség terhét nem kell viselniük.
A probléma azonban továbbra is fennállt. Mi legyen az anyaggal a tartályban?
— Valahogy le kell üríteni a tartályt!
— Jó, de ez a valami él!
Ez viszont komoly gondot okozott a két mérnöknek.
Az ő munkájuk is annak volt köszönhető, hogy az emberiség szakított a ragadozólét hagyományaival; azért vette fel technológiái közé az élelmi hús klónozását, hogy ne kelljen gyilkolnia. Lakókörnyezetében már évtizedek óta nem találkozott olyan élőlénnyel, melyet élete elvételével kellett volna megsemmisítenie. Még a legyeket, szúnyogokat is szaporodásukban gátolták meg, úgy szabadultak meg tőlük.
Erre most itt van egy — vagy valamennyi — élőlény, vagy ötven tonna. Ha a szokásos úton ürítik a tartályt, az adagoló biztosan megöli.
De egyáltalán, mi a csoda ez?!
Kilencedik fejezet
Felmásztak ismét a kémlelő ablakhoz, és újból szemügyre vették a tartály tartalmát.
Szemmel láthatóan valamilyen bőr fedte, ami alatt mintha izomkötegek dolgoztak volna, hol megfeszültek, hol elernyedtek. Mozgásukban nem látszott semmi rendszer.
Szokatlan látvány volt, hiszen ezekben a tartályokban homogén anyagok szoktak fejlődni, itt pedig nyilvánvalóan elkülönültek egyes sejtcsoportok. Az mindenesetre biztos, hogy nem szerepelt egyik diszpón sem, mint elvégzendő projekt.
— Biztos, ami biztos, zárd el a tápot, hogy legalább ne nőjön tovább! Én addig értesítem az Ötök ügyeletesét.
Harmincnégyes nem bízta az elektronikára a dolgot, elzárta a csapot kézzel. Aztán felment az ablakhoz, figyelte, történik-e valami változás. Magában már azon gondolkodott, hogy miképpen fogják kitakarítani a tartályt! Itt nem fog működni a szokásos technológia, nem lesz elég a nagynyomású vízzel való átöblítés. Itt darabolni kell…
A tartálylakó mozgása lelassult. Na, nem lesz ezzel gond. Ránézett a tartály belső hőmérsékletét jelző műszerre. Ha hűlni kezd, mehet a kiürítés, takarítás.
Nem hűlt.
Főnöke közben felvette a holoptikot, rákérdezett az ügyeletesre. Megörült, amikor megtudta, hogy Tizennégyes az.
— Figyelj, Tizennégyes az ügyeletes! — szólt oda a tartályt figyelő férfinek. — Tudod, évekig ő volt a főnököm. Nagyon rendes, értelmes fiú. Jó volt alatta dolgozni… Halló! Kisfőnök, én vagyok! Van egy kis gondunk, be kéne jönnöd!
Abbahagyta a beszédet, mert a tartályból puffanások hallatszottak. Harminchetes egy darabig döbbenten nézte az ablakot, aztán villámgyorsan lemászott a létrán.
— Te, az egész tartály mozog… Ez mindjárt kijön!
Főnöke ledobta a holoptikot, és a tápcsaphoz lépett, kinyitotta azt.
— Úgy látszik, nehezen viseli, ha nem kap kaját. Inkább adok neki, nehogy szétrázza itt nekem az egész gyárat. Tizennégyes mindjárt itt lesz, majd ő megmondja, mit tegyünk!
Bevált az ötlet, a puffanások elmaradtak. Az már biztos, az agyonéheztetés nem járható út, már amennyiben nem akarják, hogy a tartály leugorjon a helyéről.
Megérkezett Tizennégyes. Meghallgatta a tájékoztatást. Értelmes ember lévén, félszavakból megértett mindent.
— Szóval az már biztos, hogy nem nálatok kezdődött a dolog!
— Biztos hát, nézd meg a tápoldatfogyás görbéit! A múlt hét közepén ez már ment!
— Jó, rendeld be az előző gárdát, hátha megtudunk tőlük valamit! No meg azt hiszem, a segítség is el fog kelni. Te meg — szólt oda Harminchetesnek — hozd le a holokamot, rögzítünk mindent. Utólag könnyebb lesz kiértékelni és kivizsgálni, hogy mi történt.
Amíg a többiek beértek, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne elpusztítani a tartálylakót.
— Nem akarok vérfürdőt (egy holofilmből ismerte meg ezt a szót, tetszett neki, de sose hitte volna, hogy valaha is használni fogja), ezért nem fogjuk élve feldarabolni.
Talán megmérgezni lehetne, de ki tudja, mi az amitől elpusztul, és mi az, amitől esetleg még nagyobb lesz, vagy agresszívebb!
— Kisfőnök! Mi lenne, ha valahogy idehoznánk a hidrogénvillantót?
A hidrogénfúzió a kor csodája. Az ember Prométheuszként lelopta a csillagok tüzét, és kordába fogta.
Azóta az energia nem jelentett gondot az emberiségnek, olcsó volt és kimeríthetetlen. Az utolsó pillanatban tanulták meg megszelídíteni a magfúziót, ha még néhány évig használták volna a fosszilis energiahordozókat, valószínűleg visszafordíthatatlan folyamatok indultak volna meg a globális felmelegedés miatt.
A huszonkettedik század végére már képesek voltak egész kis méretekben is gondolkodni. A hidrogénsugarat ugyanolyan széles körben alkalmazták, mint annakidején a lézert. Alkalmas volt a veszélyesen közeli meteoritok szétrombolására ugyanúgy, mint az akupunktúrás pontok stimulálására, távolságmérésre pontosan, mint mondjuk egy szemműtétre.
A hidrogénvillanás a koncentrált sugárral szemben minden irányban és nagy erővel hatott, azonban roppant rövid ideig. Gyakorlatilag, amit a fénye elért, azt néhány mikronnyi vastagságban el is pusztította.
Az emberre nem volt veszélyes, hiszen a villanás után a keletkezett fehér port — az elhamvadt
szaruréteget — egyszerűen lesöpörhette magáról. Jót is tett a bőrnek, rugalmasabbá, feszesebbé tette, hogy megszabadult az egyébként is elszarusodott felszíntől.
A baktériumok azonban egytől egyig elpusztultak.
A villanás tehát alkalmas volt a fertőtlenítésre, és egyúttal a csomagolás előtti tartósításra. Ezért lehetett szerves része a Cég gyártási technológiájának.
Nos, ezt a villantót akarták leszerelni a mérnökök, és ezt akarták odakészíteni a tartály mellé.
Megérkezett az előző gárda.
Tizenhetes ideges volt, Huszonnégyes inkább izgatott.
Huszonnégyes megpróbálta viccelődéssel leplezni izgatottságát.
— Mi van, mégiscsak felfekvést kaptatok? Meg kell, hogy forgassunk benneteket? — aztán elhallgatott, amikor meglátta, hogy Tizennégyes is ott van. — Helló, Kisfőnök! Baj van?
Tizennégyest azóta hívták Kisfőnöknek, amióta a szolgálatos gárdából bekerült az Ötök közé, legfiatalabbként. Egyébként főnökei is, beosztottjai is szerették egyenes jelleme és megalapozott tudása miatt.
— Baj? Még nem tudjuk, de az biztos, hogy probléma, amit meg kell oldanunk. Aztán, ha sikerült, majd kivizsgáljuk, hogy baj is társul-e a probléma mellé.
Most először is annyit kell tudnotok, hogy itt, ebben a tartályban van ötven tonna valami, ami nem projekt, de ennek ellenére itt fejlődött ki. Szemmel láthatóan nem homogén, vannak elkülöníthető részei, így bőr, izom, és valamilyen idegrendszer, hiszen az izom aktív. Amikor elzártuk a tápfolyadékot, erős mozgással reagált, ezzel tehát nem kísérletezünk, nem tudjuk, hogy vergődésével mekkora kárt tudna okozni. Azt találtuk ki, hogy a villantót maximumra állítva bedobjuk a kémlelőn, és ha ezzel sikerül elpusztítanunk, akkor megsemmisítjük. Ha végeztünk, akkor egy nagyon alapos vizsgálatot tartok. Rá kell jönnünk, hogy van-e hiba a technológiában, mert ha igen, akkor módosítanunk kell. Ezt hívják problémának, amit megoldunk. Ha nincs technológiai hiba, akkor viszont azt hívják bajnak — és ránézett a két újonnan jövőre.
Kis szünetet tartott. Tizenhetes úgy érezte, hogy a hosszú pillantást neki szánták, de nem tudta, miért. Huszonnégyes is hasonlót érzett, ő viszont most már pontosan tudta.
— Na, gyerünk, siessünk! — adta ki az utasítást Kisfőnök. — Gyanítom, hogy ez az energiaturmix nem áll meg a növekedésben miattunk!
Előszedték a havariaszerszámokat. Ezeket külön ládában tartották, hiszen a normál szolgálathoz nem kellettek szerszámok. Ha valami javítani, szerelnivaló volt, megigényelték a munkát, és az erre szakosodottak elvégezték a tennivalókat. Ezeket viszont tervezték, ütemezték, hiszen a karbantartó társaság is megadott időszakokban dolgozott.
Más volt a helyzet egy havaria, illetve előre nem látható — többnyire baleset — esetén. Ezek elhárítására egy ládában lepecsételve tároltak szerszámokat. Vagyis egy ilyen jellegű szerszámhasználat egybeesett legalább egy bejegyzéssel a szolgálati naplóban.
Leginkább feszítő- és vágóeszközök voltak, de a mindennapi életben megszokottakat is tartalmazta a láda. Volt hidrosugárvágó, rotamágneses csavarhúzó, de üveg- és acéloldó spray ugyanúgy, mint kenőplazmás tégely.
Kisfőnök gond nélkül szakította le a pecsétet. Eszébe se jutott, hogy tettét később nehezen tudná megmagyarázni. Mindenki boldog lett volna, ha egy indokolatlan szerszámhasználattal letudnák a napot…
Mérnökei negyedórán belül leszerelték a hidrovillt. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a nagyméretű terelőernyőt nem kellett vele együtt eltávolítani.
Úgy gondolták, hogy szerencséjük van, mert maga a szerkezet nem nagyobb, mint a tartály tetején levő kémlelőablak átmérője.
Tizenhetes és Huszonnégyes vitték a berendezést — érezték, hogy a többiek kimondatlanul is őket hibáztatják, nekik kellett a nehezebb feladatot elvégezni —, míg Harminchetes és főnöke úgy emelték mögöttük a tápkábeleket, mint ahogy a menyasszony után igazgatták régen a fátylat.
Tizennégyes fent ült a tartályon lovaglóülésben (persze ő nem tudta, hogy régen így hívták azt, ahogy ült; hiszen még lovat sem látott életében), és várta, hogy mikor kell kinyitnia a kémlelőablakot.
Felkészültek. Harminchetes elengedte a kábelt, és visszament a villantó eredeti helyére, majd mutatóujját az indítógombra helyezte.
— Most! — kiáltotta Kisfőnök, és felrántotta az ablakot. A legnagyobb teljesítményre állított villantót a két férfi a tartályba dobta, Kisfőnök pedig gyorsan visszahajtotta a vastag, kör alakú, fémkeretes ablakot, még ha a kilógó kábelek miatt légmentesen bezárni nem is tudta.
— Kapcsolhatod! — kiáltotta, és erre Harminchetes megnyomta a kapcsológombot. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 6. | KMara: könyvek | 2018-04-05 22:10 | Jó hallani, hogy őrzöd a könyveket, én a romantikusokat gyűjtöttem , vajh miért? :) .... Jókai összes, de valóban az összest :) Viktor Hugo., a két Bronte, Dumas, az oroszokat, aztán a későbbi franciákat , persze sci-fijeim is vannak, gyakorlatilag mindent megvettem, elolvastam amihez hozzájutottam. Még loptam is az iskolakönyvtárból, a Jáky hagyatékból. Most már megmondhatom, elévült. :)
Szívfájdalmam, hogy mi lesz a könyveimmel? | |
| 5. | [tulajdonos]: Csak Lem? | KMara: sci-fi-re | 2018-04-05 21:17 | Kedves Mara!
Én akkor voltam fiatal, amikor a Galaktika indult. Az újságosnál szobroztam aznap, amikor a szállítást várták, és rögtön lecsaptam rá, nehogy lemaradjak. A könyvespolcomon sorjázik az első hatvan szám.
Nagy elégtétel volt számomra, hogy 2012-ben ezt a scifit beküldtem a Galaktikának, és Németh Attila irodalmi szerkesztő közlésre alkalmasnak találta, kért néhány módosítást. Sajnos ekkor hunyt el apám, és mire túlestünk az ezzel kapcsolatos dolgokon, bennem már kialudt a lelkesedés, nem foglalkoztam vele. Biztos éreztél már hasonlót, volt egy kihívás, megfeleltem, a többi nem érdekes.
Egyébként majd 3000 könyvem van, szerintem a tíz százaléka lehet sci-fi. Lem, Asimov, Bradbury, és még sokan, fiatalon "fertőztek meg", azóta sem gyógyultam ki!
Rejtő, Leacock, Karinthy, Romhányi József, Szilágyi György - ők is megbetegítőim közé tartoztak.
Koromnak és gyengülő emlékezetemnek köszönhetően konkrét szövegekre már nem emlékszem, de s stílusok maradandó nyomokat hagytak bennem.
Köszönöm a biztatást!
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | KMara: sci-fi-re | 2018-04-05 20:58 | | Joó! .. várom a többit. Úgy látom Lem-en is nőttél :) | |
| 3. | [tulajdonos]: Második rész | 2018-04-05 19:42 | Második fejezet
— Nem lesz semmi esemény ezen a héten sem — fordult társához Tizenhetes, miközben letette fejéről a holoptik-ot —, sehol nem közelít egyik görbe sem a kritikushoz…
Ezen a héten is, mint az utóbbi majd’ huszonöt évben mindig, Huszonnégyessel együtt léptek szolgálatba az Animalmeat–nél (az AMCF-et a köznyelv csak így használta). Igaz, hogy az utóbbi tíz évben nagymértékben megváltozott a munkájuk.
Hol van az már, amikor kézikocsival mentek sorban a tartályokhoz, és mérővödörrel — tartályonként más-más — tápoldatot öntöttek beléjük, annyit, hogy a felszín elérje a piros csíkot! Nyilvánvaló, hogy a csirkemájklón egész más táplálást igényelt, mint a marhalábszár… A disznóvelőről nem is beszélve.
Most, amikor már gyakorlatilag mindent ennél a cégnél állítottak elő — ezalatt a minden fajtát és minden mennyiséget is érthetjük, hiszen egyedül látta el az egész bolygót a Cég élelmi hússal — az akkori technológiával már nem lehetne ellátni a feladatot.
Az egész gyár csillag alakban épült fel.
A középső tartályokban voltak az őssejtek. Onnan sugárirányban mentek a csövek az elektorokba, ahol a megfelelő szervek génjeivel keveredhettek.
Innen már egyenes út vezetett a hosszú tartályokhoz, melyek másik végén már a kész szervek, húsok préselődtek ki, teljesen homogén állapotban.
A hosszú tartályban zajlott le a fejlődés. Az elején még vékony csövön ment be a már befolyásolt őssejt. Ahogy haladt előre, úgy kapta mindig a fejlettségének és tömegének megfelelő tápoldatot, míg el nem érte a kiömlőt.
Innen már az adjusztálóba ment, ahol adagolták, aztán vagy tartósították és úgy csomagolták, vagy a végfeldolgozóba került, ahonnan feldolgozva ment tovább.
A központi teremben — ahol most éppen Tizenhetes és Huszonnégyes volt szolgálatban — volt az irányítás. A szolgálatba lépők átnézték a heti tervet, aminek megfelelően adagoltak, indítottak új projecteket, vagy éppen megszüntették valamelyiket.
Nem volt könnyű feladat a mindenkori igényekhez állítani a folyamatokat, hiszen ezeket félbeszakítani nem lehetett, mert az az adag, ahol megszakították a fejlődést, tönkrement és mehetett a megsemmisítőbe.
Bár egy nagy részét újra lehetett hasznosítani, tápoldat formájában, de az addig beleölt munka mindenképpen kárba ment.
Ha tehát egy őssejt megkapta a megfelelő klónt, a specializálódás megindult. Pulykanyakból meg már nem lehetett nyúlcombot csinálni.
— Gondold át! — mosolyodott el Huszonnégyes. — Az utóbbi öt évben hányszor csináltunk selejtet?
— Egyszer sem — nyugtázta a másik. — Legfeljebb frakcionálnunk kellett!
Itt Tizenhetes a kor szerinti elkülönítésre gondolt.
Ha a fejlődés korábbi szakaszában (persze, bizonyos határok között) vették ki az anyagot a tartályból, akkor a húsok a fiatalabb egyedek húsához hasonlítottak. A tartályok oldalán bizonyos távolságra voltak a frakciócsövek, így lehetett a borjúhúst elválasztani a marhahústól, de a malac- és bárányhús is így keletkezett.
Ha a heti diszpóban valami módosítás történt, akkor az ilyen jellegű változtatásokat gond nélkül megoldották.
Tulajdonképpen rendben mentek a dolgok itt, a Cégnél.
Harmadik fejezet
— Rendben mennek itt a dolgok — gondolta Huszonnégyes —, túlságosan is rendben…
Az Animalmeat-et a tízesek irányították. A cég egykori alapítói, az Egyszámjegyűek már jórészt nyugdíjba mentek, elérve a 170 éves korhatárt. Tengődniük se nagyon kellett a közel félmillió Geás nyugdíjból — az átlagfizetés a Földön százezer Gea körül mozgott —, hiszen a tulajdonosi részvények is szépen hoztak.
A Tízesek vezették tehát a Céget, így főnöke, Tizenhetes is az Igazgatótanács tagjai közül került ki.
A Tizenhetesnél néhány évvel idősebb Huszonnégyes azonban nem az Animalmeat-nél kezdett. Ő eredetileg az egyik olyan kisebb cég tulajdonosa volt, amit a Cég tönkretett, illetve felvásárolt.
Ő dolgozta ki annakidején elsőnek a poliphús klónozását.
Sokan kísérleteztek ezzel akkoriban, de eredménytelenül. Vagy az állaga nem felelt meg, vagy az íze hasonlított a radírgumihoz…
Persze, ők azt se tudták, mi az a radírgumi, de azt igen, ha egy hús ehetetlen…
Huszonnégyes megtalálta a megoldást. Mindössze annyit kellett tennie, hogy megnövelte némileg a poliphúsklón körüli folyadék sókoncentrációját.
A polip nem sokat változott a törzsfejlődés során, azonban az őt körülvevő tengervíz sótartalma igen.
A kissé magasabb koncentrációjú oldatban a poliphúsklón kiválóan fejlődött, megőrizve az eredeti hús pompás ízét és izgalmasan rugalmas állagát.
Huszonnégyest akkor még a születésekor kapott nevén ismerte mindenki; a számosneveket a Cég vezette be. Az ő vállalatánál összesen hárman dolgoztak, és számok nélkül is mindenki tudta a helyét a hierarchiában. Ő volt a tulajdonos, társai pedig az asszisztensek.
A poliphúsklón receptjére mindenki kíváncsi volt. Akkor még létezett néhány másik nagy cég is az Animalmeat-en kívül is, ezek mindegyike megkörnyékezte őt. Igazi nagy pénzt azonban csak az AMCF kínált.
Huszonnégyes annyi részvényt kapott, amennyit cége ért, és még annyit, amennyi a következő öt év nyeresége lett volna a legoptimistább számítások szerint. Egy mérnöki állás is várt rá a Cégnél, ekkor lett az akkor még pályakezdő Tizenhetes beosztottja.
Huszonnégyest egyre gyakrabban foglalkoztatta az a gondolat, hogy kitartóbbnak kellett volna lennie! Talán túl könnyen beadta a derekát akkoriban, talán, ha folytatta volna, most ő lehetne egy vállalatóriás vezetője, és Tizenhetes nála kuncsorogna állásért…
Huszonöt éve vág jó képet a helyzethez, huszonöt éve nevet Tizenhetes viccein, huszonöt éve hajtja végre utasításait kommentár és ellenvetés nélkül.
Pedig ő valamikor fiatal kora ellenére tulajdonos volt, önálló ötletekkel és elképzelésekkel, és ha az Animalmeat nem annyira tőkeerős, nem tudta volna őt rákényszeríteni álmai felszámolására.
Itt, a Cégnél nem számíthatott előmenetelre. Az egyszámjegyűek nem alaptalanul gondolták, hogy ő csak látszólag lojális, egyszerűen nincs más választása.
A mostani vezetői gárda már közel vele egy időben került a Céghez, ezekben nem tudatosult, hogy Huszonnégyes nem teljesen önként jött ide dolgozni. Itt viszont más akadály gátolta meg az előmenetelben: Tizenhetes.
Tizenhetes mindig is tudta, hogy Huszonnégyes jobb vezető lenne, mint ő, de leadott titkos jelentéseivel gondoskodott arról, hogy ne értékeljék túl magasra beosztottját.
A látszat mindenesetre az volt, hogy az elmúlt huszonöt év egy jól összeszokott, hatékonyan dolgozó párossá kovácsolta őket.
Ez tulajdonképpen igaz is volt, de senki sem sejtette, hogy Huszonnégyesben milyen indulatok dolgoznak.
Ezek az indulatok, kitörési lehetőség híjján ott keringtek Huszonnégyes lelke legmélyén, keringtek, mint a ciklotronban az atom, és minden egyes kör után erősödtek egy kicsit.
— Túlságosan is rendben mennek itt a dolgok. — Érezte, hogy eljutott arra a pontra, amikor meg kell szabadulnia feszültségeitől. Le kell dobnia a két és fél évtizede cipelt, és egyre nehezebb terhet, mert képtelen tovább viselni.
Tudta, hogy ezen a héten már tesz valamit. Hogy mit, azt még nem döntötte el, de hát hosszú még a hét…
Negyedik fejezet
— Lehet, hogy nemsoká elválnak útjaink! — szólalt meg Tizenhetes mosolyogva.
Huszonnégyes nem tudta mire vélni a dolgot.
— Beszéltem Tizenkettessel. Azt mondta, hogy év végén már nem újítja meg a szerződését, hanem végleg elmegy nyugdíjba. Tanácsadóként még be-bejár majd, de az Ötökben a helye megüresedik. Oda meg már én vagyok az aspiráns!
Huszonnégyes megdöbbent. Ő úgy gondolta, hogy Tizenkettes még évekig dolgozni fog, se kutyája, se macskája (ez a szólás fennmaradt, pedig gyakorlatilag senkinek se volt se kutyája, se macskája…), egészségileg meg tökéletesen rendben van. Igaz, rebesgették, hogy megnősül, de hát annyi mindent beszélnek az emberek.
Úgy látszik — sóhajtott —, hogy akkor ez mégis igaz.
— Szóval itt hagysz. Akkor kapok egy embert? Kit?
— Egy embert? — nevetett Tizenhetes. — Egy új főnököt! Ismered Harmincegyest, nem?
Huszonnégyes elkomorodott. Harmincegyes újoncnak számított hozzá képest, és képességeivel sem tündökölt.
— Csak bevált ennek a felfújt hólyagnak az aknamunkája — gondolta —, ha engem kihagynak az előléptetésből… Mi lesz a következő huszonöt évben? Most egy másik idióta szeszélyeit kéne megszoknom? Na, ebből nem eszel!
— Gratulálok, haver! — mondta most már hangosan. — Megérdemelted! De szólj ám nyugodtan, ha nem tudnád egyedül elkölteni a plusz százezer Geát, segítek! Nem kell hálálkodni, ezért vannak a barátok! — Tizenhetes nem vette észre, hogy a látszólagos vidámság alatt ott forr a tehetetlen düh.
Délután Tizenhetes bement az üvegtoronyba, felvette a holoptikot, és tárgyalni kezdett a kompjúterrel. Neki kellett kidolgozni a következő páros diszpóját. Huszonnégyes ezalatt magában dohogva elindult a szokásos, kötelező bejárásra.
— Meresztené a hátsóját az Ötökben hatszázért… Erre lenne esze! Én meg közben szakadjak meg itt, és nyaljam a hátsóját annak az agyatlan Harmincegyesnek… Engem már elismert szakembernek tartottak, amikor az a nyálas még nénikéremnek hívta a holoteachert…
Huszonnégyes ment a meghatározott útvonalon, de esze egészen máshol járt. Egyre forrt benne a méreg, egyre dühösebb lett Tizenhetesre. Biztosan tudta, hogy neki köszönheti mellőzését. — Persze, az Ötökbe!... Na, ezt magyarázd meg a főnökeidnek!
Három tartály állt egymás mellett. A két szélsőben ment már valami projekt, a középső üres volt.
Huszonnégyes a két szélső tartály frakciócsöveit egybenyitotta a középső tartályra. Ráadott valami táplálást is, nem is nézte, hogy milyen specifikációjú lehetett. Nem érdekelte, hogy mi lesz a turmixban, lényeg, hogy majd jó büdös legyen!
Lehúzta még a visszajelző receptoráról a csatlakozókat, hogy fent a fülkében ne jelezzen semmi, aztán elégedett képpel folytatta útját.
— Minden rendben! — szólt oda Tizenhetesnek, amikor visszaérkezett körútjáról.
Tizenhetes csak visszaintett, ezzel nyugtázta. Nagyon lefoglalta még a kompjúter.
Huszonnégyes meg hátradőlt székével, hintázni kezdett a szék két hátsó lábán, majd halvány mosollyal szája sarkán dúdolgatásba fogott.
Évek óta először érezte, hogy nem marja már belülről semmi.
| |
| 2. | [tulajdonos]: Első rész | 2018-04-05 19:40 | Első fejezet
— Apu! A csir az egy állat volt?
— Nem tudom, fiam, az életben nem hallottam ezt a szót. Te honnan szedted?
— Ezen a dobozon, amiben a kaja volt. „Ez a termék 100% csirkecombklónból készült” — aztán még azt írják: „Hidrogénvillanással tartósítva. Felbontatlanul korlátlan ideig megőrzi minőségét. Felbontás után a maradék veszélyes hulladékként kezelendő!” — Na, hát innen vettem a csirt. Gondolom, a csirke a becézés, olyan, mint a „kompi” a holdkompnál… Az, hogy állat, abból gondolom, hogy combot írtak. Az algáknak meg nincsen combjuk, igaz?
A férfi felnevetett.
— Hatéves korodra elég jó logikád lett, fiam! Negyedikben már tanultok logikát?
A gyerek büszkén kihúzta magát. Jól esett neki, hogy apja megdicsérte.
— Szóval, a csirke — így, a „ke”-vel együtt — valóban egy állat volt. Azt hiszem, rezervátumokban még akad belőlük néhány.
— És az AMCF-nél sincs belőle? Akkor hogy csinálják?
— Az Animal Meat Cloning Food a az utóbbi ötven év alatt a Föld — illetve a Naprendszer — legnagyobb vállalatává nőtte ki magát. Évtizedek teltek el, mire a kisebb húsklónozó vállalatokat tönkretette és felvásárolta, míg végül a világ legnagyobb ilyen jellegű vállalatóriásává lett.
Ekkorra már rendelkezett az összes ehető állat teljes génállományával, és azok klónozásának teljes technológiájával.
Ahogy feltűnt a piacon egy cég, amelyik veszélyeztette volna monopóliumát, azonnal megindult ellene a totális hadművelet.
Az AMCF gazdasági hatalmával ugyanis együtt nőtt a politikai is.
Profi lobbycsapata pillanatok alatt nyomást gyakorolva a törvényhozásra elérte, hogy olyan szigorú technológiai előírások szülessenek, aminek egy kisebb tőkével rendelkező vállalat képtelen volt megfelelni.
Végső fegyverként pedig mélyen lement az árakkal, legalábbis annál a néhány terméknél, amikkel a konkurens jelentkezett.
Volt olyan is, hogy a kis cégnél egyedül azt az „agyat” vette meg, akinek az újításaira építették a vállalkozást. Volt akkora összeg, amennyiért már bárki átállt. Geomilliókat tudtak áldozni erre az AMCF—nél. Persze, ilyenkor a koponya nélkül maradt kis cégnek csak két választása lehetett; vagy nyom nélkül széthullt, vagy hagyta, hogy „felszippantsa” az óriás.
Tudod, vagy száz éve az emberek még állatokat ettek. Egyszerűen azért tenyésztették azokat, hogy majd levágva megehessék.
Az ősember — tudod, tanultátok, a barlangrajzok — még vadászott. Felkutatta a vadon élő állatot, megölte, és azt ette az egész törzs.
Igaz, semmi garancia nem volt arra, hogy nem a vadállat győz. A ragadozó állatok más állatok húsát ették, és ebben nem különbözött az állattól az ember. Aki nyert, az evett.
Aztán később az ember az elejtett felnőtt állatok kicsinyei közül néhányat hazavitt — no nem azért, mert megsajnálta, hanem mert egy kis állaton nem nagyon volt mit enni —, felnevelte, és utána ette meg…
Aztán rájött, hogy meg is szelídítheti, szaporíthatja is az állatokat, így kényelmesebb volt. Ettől kezdve nem volt kiszolgáltatva a vadászat bizonytalanságának és veszélyeinek.
— Mi volt veszélyes egy vadászatban? A hidrogénsugár mindent átlukaszt! Szííííí…. és már kész is! — utánozta a fiú a plazmafalon látott filmekből ismert sugárvető hangját, és azt a mozdulatot, ahogy azt ott használták. — Nem lehetett olyan erős állat, amelyiket ne tudtak volna átlukasztani!
— Igen ám, de akkor még nem volt hidrocső! Kihegyezett botokkal, később kövekből formázott éles eszközökkel mentek az állatokra, és a régészek szerint voltak olyan állatok is, amiknek ezek a primitív eszközök meg se kottyantak! Ezeket viszont csellel mindenféle gödrökbe, csapdákba csalták. Egyszóval, izgalmas, de bizonytalan volt az élet akkoriban.
— És a gyerekek? Akkor milyen volt az iskola?
— Nem kellett kétéves kortól kezdve minden reggel leülni a holoteacher elé, ha arra gondolsz... És nem kellett havonta egyszer konzultálni sem az Életmesterrel. Ők születésüktől kezdve tanultak, egészen halálukig — ami legkésőbb húsz-huszonötéves korukban bekövetkezett! Te akkor végzel a primary school-on… A rosszabb tanulók persze előbb elpusztulhattak, mert akkor naponta vizsgázni kellett, és nem volt pótvizsga. Mindenki tanár volt, és mindenki tanuló. Amit valaki jobban tudott, megtanította a többieknek. Aki többet tudott, tovább volt képes vigyázni a saját, és a társai életére.
— A gyerekek nem is játszottak?
— Dehogynem! Csak akkor a játék volt a tanulás. Amikor birkóztak, versenyt futottak, az mind a tanulást jelentette.
Ugyanúgy csinálták, mint az állatok. Vannak régi filmek — az olyan, mint a holomo, csak kétdimenziós —, amiken kisrókák — na ez meg egy kisebb ragadozó állat volt — ott birkóznak, harapdálják egymást az előtt a földbe vájt gödör előtt, amiben laknak. Látszik, hogy milyen jókedvűek, milyen boldogok. Anyjuk meg vigyáz rájuk. Viszont ezek akkor tanulták meg a későbbi élet-halálharc fogásait. No, az emberek ugyanezt csinálták.
— Akkor mi most miért nem a hidrocső használatát tanuljuk? És miért nem tanuljuk a biro… birokzást?
— Azért, mert nekünk már nem kell vadásznunk. Nálunk nem az él tovább, aki erősebb, vagy ügyesebben megöli a másikat. (Dehogynem — gondolta —, csak most nem bunkóval ölnek, hanem pénzzel, befolyással…) — A mi korunkban az a fontos, hogy az ember minél jobban alkalmazkodjon a mostani körülményekhez, és munkájával, ötleteivel hozzájáruljon a Föld gazdagodásához.
— Jó, ezt már milliószor hallottam! De hova lettek az állatok?
— Na, az előbb odáig eljutottam, hogy az ember belefogott az állatok tenyésztésébe. Ez eleinte úgy történt, hogy az állatokat csoportban tartották — ilyen volt a nyáj, a gulya, a ménes, a csorda —, és valaki vigyázott rájuk, legeltette azokat. Tulajdonképpen az állatok jól érezhették magukat, hiszen bizonyos korlátok között azt tettek, amit akartak. Ettek, ittak, leheveredtek, párt választottak maguknak — aztán időnként levágtak közülük annyit, amennyire éppen szükség volt.
Jobb soruk volt, mintha szabadon lettek volna, mert így mentesek voltak az örökös harctól, biztosítva volt az élelmük, és a haláluk sem járt annyi szenvedéssel, mint amikor egy falkányi ragadozó halálra marcangolja őket.
Persze azért érdekes lett volna kikérni az állatok véleményét is… De az emberre, fiam, mindig is az önzés volt a jellemző! Képes volt csak azért más embereket is állatként kezelni, mert más volt a bőrük színe, vagy a kultúrájuk!
Kirívóan ritka volt az, amikor egy ember egy állatot képes volt pusztán szeretetből ellátni, tartani! Ezeket úgy hívták, hogy hobbiállatok. Kutyák, macskák, lovak, néhány tetszetős hal vagy madár.
Azután pont ez indította el a változást.
Voltak olyan országok, ahol élelemnek tekintették azokat az állatokat, amiket máshol kedvtelésből tartottak.
A kínaiak megették a kutyát. Az olaszok a macskát. Néhol majmot is ettek.
Ráadásul jöttek a zöldek. A vegetáriánusok. Meg azok, akikben volt legalább egy kis jóérzés.
Jöttek azok, akik úgy gondolták, hogy az ember a Földet közösen lakja az állatokkal, és semmi nem jogosítja fel arra, hogy lakótársait ilyen mértékben ki- és felhasználja.
Azért, mert erősebb? No, hosszú lenne a listája azoknak az állatoknak, akik erősebbek az embernél.
Azért, mert okosabb? Akkor bármelyik tudós megehetné a nála butábbakat?
Azért, mert nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak? Még a virágok génállománya is majdnem felerészben megegyezik az emberével…
Ekkoriban már ismerték a klónozást.
— Azt már tudom mi! Azt már tanultuk! Amikor teljesen lemásolnak valakit. És amikor Anyu meghalt, miért nem lehetett klónozni? Most itt lehetne velünk!
— Azért, mert a klónozással csak a testet lehet lemásolni, a lelket nem! Most itt lenne velünk egy nő, de nem neki udvaroltam, nem ő nevelt téged — nem lett volna közös múltunk. Az nem Anyu lenne.
Igaz viszont, hogy minden szerve, minden sejtje azonos lenne Anyuéval.
Pont ebből adódtak aztán gondok.
Előfordult, hogy egy családban a gyerek gyógyíthatatlan vesebajban szenvedett, és nem találtak számára donort. Nosza, az anyja kihordott egy csecsemőt, aki a beteg gyerek klónja volt, pusztán azért, hogy az egyik veséjét átültethessék „testvérébe”.
Előfordultak ennél borzasztóbb dolgok is, de ráérsz akkor foglalkozni velük, amikor nagyobb leszel. Lényeg a lényeg: — teljesen jogosan betiltották az ember klónozását.
Foglalkoztak viszont a gondolattal, hogy csak szerveket klónozzanak!
Azért itt már nem voltak olyan súlyos etikai problémák. Máj kell? Itt van! Vese? semmi gond, mennyi kell? Ma már agyvelőt is tudnak lombikokban növeszteni.
— Jó, de hova lettek az állatok?!
— Szóval az állattenyésztés más irányt vett, mint régen. A hatékonyság, a célszerűség és a gazdaságosság vált fő szemponttá.
Kiszámolták, hogy mennyit mozoghat egy állat ahhoz, hogy ne dolgozza le a belenyomott tápot. Megnézték, hogy a tápnak mit kell tartalmazni ahhoz — függetlenül az ízétől —, hogy az állat a leggyorsabban elérje a vágósúlyt. Milyen vitaminokat, gyógyszereket kell belekeverni. Milyen szereket ahhoz, hogy a természetes igényeket, vágyakat kiölje belőle.
Vajon szükségesek-e az ivarszervek? Hiszen csak felesleges ösztönök dolgoztak miattuk az állatokban!
Gyakorlatilag egy állat úgy nőtt fel, hogy életében nem tudott megfordulni a keskeny ketrecben; elöl futószalagon jött a táp, hátul futószalag vitte el a trágyát, életében nem került fizikailag kontaktusba egyetlenegy fajtársával sem… És emberrel is csak egyszer, amikor az a halántékára tette a sokkolót…
Vajon mi jogosítja fel egy bolygó egyik lakóját arra, hogy így bánjon a többivel?
A Világkormány úgy döntött, hogy minimálisra kell szorítani az állattartást, és ki kell dolgozni az alternatívákat.
Hiába dolgoztak rengeteget a szójával foglalkozó tudósok, hiába kísérleteztek a gombások — a húst teljes mértékben kihagyni nem lehet.
Ekkor rukkolt elő az ötlettel egy maroknyi csapat, akik az emberi szervek klónozásában szereztek rutint: — állati szerveket kell növeszteni!
Az első pont a csirke volt.
Akkoriban sokat foglalkoztak a vér koleszterinszintjével, és úgy találták, hogy a szárnyasok húsa kevesebbet tartalmaz ebből, az akkor még károsnak hitt vérösszetevőből. Így aztán a csirkére esett a választás.
Először nem is combot, hanem májat állítottak elő, hiszen az emberi szervek között is az volt a legkelendőbb.
Aztán jött a többi „alkatrész”, és jött a többi húsállat is, így a sertés, a marha, a kenguru, a kecske, a homár — és így tovább.
Hatalmas tartályokban nőttek a szervek, bonyolult csőrendszereken érkeztek a feldolgozókba, és mindenből pont annyit állítottak elő, amennyi kellett.
Hol van már az, az idő, amikor panaszkodtak, hogy egy csirkének csak két combja van? — nevetett az apa.
— Jó, de hova lettek az állatok!? — a gyerek már pityergett, mert ez az egész már egyre kevésbé érdekelte, de kérdésére még mindig nem kapott választ.
— A rezervátumokba vitték azokat — persze csak azután, hogy az élelmiszeriparban hasznosíthatóknak a génállományát lementették. Az emberi hanyagság azonban itt is csak előjött, kimaradt az osztriga például, egyszerű figyelmetlenségből. Sok osztrigatelep létezett, azt hitték, biztonságban vannak, de a felmelegedés során sorban kipusztultak. Mire észbe kapott a sok nagyokos, már csak a felborult klíma sérültjei maradtak életben, genetikailag értékelhetetlenül. Így pusztult ki a dajkacápa, a vanessa nevű pillangó, de még az oposszum is.
Igazság szerint azokat az állatfajokat is nehéz lenne újra összerakni, amiket nap-mint-nap fogyasztunk, hiszen az AMCF-nél sem a komplett génállomány van forgalomban, hanem a szerveké… Arra már ki a csuda emlékszik, hogy azok milyen arányban szerepeltek egy-egy állatban?
A fiú már egyáltalán nem figyelt az apjára. Hiába volt a huszonötödik század gyermeke, kétszer akkora agykapacitással és tízszer akkora tudással, mint huszonegyedik századi kortársai, ő is csak arra tudott figyelni, ami lekötötte.
— És a ló?... Az erősebb volt, mint az ember?... — de a választ már nem várta meg.
Elaludt. | |
| 1. | [tulajdonos]: felvezetés | 2018-04-05 19:39 | A Gyurcsi-naplóba feltettem ennek az első részét. Jó hosszú.
Nem igazán tudtam felmérni az érdeklődést, bár sokan rákattintottak, de reakciók nemigen érkeztek. Biztosan nagyon sok lehetséges olvasót visszariasztott a hossza. Másokat meg az, hogy én írtam. Az biztosan levonható, hogy legalábbis "mérsékelt" lehet a tetszési indexe :)
Nem akarom viszont csupán a töredéket fennhagyni, de a Gyurcsi-naplót sem akarom ezzel terhelni. Aki itt rákattint, az már tudja, mi vár rá.
Az elejétől kezdem, tehát az első rész tulajdonképpen ismétlés.
Arra mindenképpen felhívom a figyelmet, hogy bár a jövőben játszódik a cselekmény, ha egyes részleteket kiemelek, a neveket és helyszíneket lecserélve, akár a jelenben is játszódhatna.
A mégis olvasásra "vetemedőknek" jó szórakozást kívánok! :) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
