NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2026-08-04 08:40 Összes olvasás: 194938| 1023. | [tulajdonos]: gondolkodtm | 2022-02-27 18:34 |
A hetvenes években szinte hazajártam Ukrajnába.
Persze, akkoriban én csak úgy gondoltam Rénire, Galacra és Ogyesszára, hogy azok ruszki kikötők, a térképen rózsaszín volt az egész SZU, oroszul beszéltek, ennyi.
Réniben voltam a legtöbbször.
A kisebb tengeri hajók a Feketéről odáig jöttek fel a Dunán, a rakományt uszályokba rakodtuk, az így jutott tovább. A legénység cseréje legtöbbször itt zajlott, én az első hajómra is itt szálltam be.
Ruszki kikötő, oroszul beszéltek.
Nyolc éven át jártam Rénibe hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Sok barátra leltem. Már tisztként hivatalos ügyeket is intéznem kellett, a helyi bürokraták – tekintettel hiányos nyelvtudásomra – segítsége nélkül nem mentem volna sokra.
Már tudom, hogy ukrán kikötő Réni, nyilvánvaló, megnéztem az előbb egy térképen, nem rózsaszín, hanem halvány almazöld. Akkor kik is laktak ott?
Megnéztem a lakosság összetételét is, ez a Wikipedia nagy találmány, 49%-a moldovai , 18%-a ukrán , 15%-a orosz , 8,5%-a bolgár és 8%-a gagauz.
Nem tudom, hogy ismerőseim közül ki melyikbe tartozott, nekem akkor mind ruszki volt. Az biztos, hogy egy városban éltek, kollégák, barátok, szomszédok voltak - és nem ölték egymást.
Aztán Ogyessza, azt hiszem, 71-ben voltunk az Operaházban, akkor nem tudtam, de most azt is megnéztem, jövőre lesz százötven éves. Arra viszont tisztán emlékszem, mondták, hogy tizennégy kiló aranyat kentek szét a renováláskor Európa legszebb operaházának cirádáin.
Nem volt összehasonlítási alapom, tizenkilencévesen addig még nem láttam élő balettelőadást. A leningrádi balett volt műsoron, a Hattyúk tava, kevésen múlt, hogy nem kaptam rá.
Persze, hogy a lépcsőt is megcsodáltam, akkoriban egyvágtában fel is tudtam menni rajta, ma már a fényképet nézve is fáj a derekam.
Nem lettem volna a világra nyitott fiatal tengerész, ha a kocsmáknak legalább egy részét nem derítettem volna fel. Most már tudom, hogy ukránokkal iszogattam, már írtam, a térképen egy rózsaszín mezőben egy város, oroszul beszéltek, mire gondoljon az ember bohó gyereke, ruszkik.
Már tudom, hogy a ruszkik azok, akik fegyverrel mennek fiatalkorom kedves emlékeire.
Akkori barátaimat nem féltem, néhányan élhetnek csak. Nem volt olyan jó életük, hogy ne cserélnék be egy vésett feliratra a balsoj geroj után egy kéttenyérnyi márványon. Pár évtized, és a helyükre kerülnek a dolgok.
Szomorú azért vagyok, mert egy olyan ember, akinek az életére, biztonságára szolgálatok ügyelnek, puskát erőltet a következő generáció kezébe, de egyúttal céltáblát a homlokára.
Ukránok, oroszok, magyarok lőnek egymásra, százezrek próbálják batyuba préselni életüket és vágnak az ismeretlennek, szakadnak családok, tervek, nem tudom, hogy a lépcsőből Odesszában hány fok marad.
Nem tud a Világ kimaradni. Mindenki érintett, és elhihetjük, ha a dörgés nem is hallatszik be az ablakon, ez a háború nem korlátozódik már a puskagolyóra.
Az előbb akartam megnézni egy weboldalt – nem akartam sületlenséget írni az Operaház kapcsán – nem nyílt meg, a víruskeresőm tiltotta le.
Emberek tízezreit kell nagy kímélettel fogadnunk, fel kell élesztenünk magunkban az együttérzés már alig pislákoló parazsát, egy kicsit talán meg kéne feledkeznünk a saját elmérgesedett sebeinkről!
Át kell tervezni és szervezni, az egész világon a pénz, az energia, az egészségügy, a beruházások szövevényét, az országok, szövetségek viszonyait.
Világháború ez, hadüzenet nélkül. Olyan háború, ahol az ember a saját hazájában is lehet hadifogoly.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
