NAPLÓK: BASZORKÁNYOK 2. Legutóbbi olvasó: 2024-05-03 09:10 Összes olvasás: 29854| 188. | [tulajdonos]: 130. | 2016-04-23 11:17 | A majdnem-rajtakapott tehénke és a tejtolvaj
Ma rábukkantam néhány, fél évtizeddel ezelőtti novellámra. Olyan érdeklődéssel olvastam őket, mintha nem is én az én tollamból kerültek volna ki. Barokkosak, teli jelzőkkel, kacifántos körmondatokkal. És bár témájuk egyáltalán nem általános, sőt már akkor is perverz, ám ennek ellenére is giccsességig szépek. Sokat változtam azóta, és nemcsak írásügyileg. Ha ennek tükrében nézzük, lazább lettem, nyersebb, egyszerűbb, felszínesebb. Ami jó, mert kevésbé akadályoz saját bonyolultságom, gátlásosságom, és mélységeim, ám talán kevesebb lettem emberileg. Ez a gyanúm. Az is én voltam, ez is én vagyok. Melyik az igazi? A stílusváltáson kívül az szúr szemet, ahogy szereplőimmel, azaz múzsáimmal, szerelmeimmel bánok. Akkor behatóan, legbensőbb valójukig elemeztem és ábrázoltam őket, a lelküket. Ma már csak tetteik, és testük érdekel. De valóban csak az? Ha igen, elkeserítő. Vagy csak játszom a kemény nagyfiút? Aki acélból van, akinek nem fáj semmi. Akinek a ő nem ember, társ, hanem puszta használati tárgy.
Ilyeneken meditáltam, és az ismét-jó útra térés módjain agyaltam, mikor pittyent a laptop. Pontosabban a közösségi oldal jelzett új üzenetet. Megjavulásom még gondolatban se mehetett végbe. A fotós hölgyemény. Még csak be se jön. Mégse kérdéses, mit felelek arra, ráérek-e ma egykor. Dél. Épp odaérek, még ki is csinosíthatom magam. Leállítottam a zenét, ha annak lehet nevezni, mait az utóbbi időben hallgatok. Minimál technó. Gépzene. Talán már gépember vagyok, csak senki nem mer szólni.
Ebéd, zuhany, fogmosás, öltözés, smink, parfüm, indulás. Negyed óra gyalog. Mindenkinek szoktam ajándékot vinni, de neki nem fogok. Nem szeretem, még csak nem is kedvelem. Fizettem eleget a fotókért. Küllemre meg annyit se ér, mint egy ötezres utcalány. Mégis megyek. Miért? Mert már nem gondolkozom, csak robotként, a programozás szerint cselekszem? Mostanában mindent pénzben mérek. Meg sikerben. Haszonban. De mi haszon van ennek a szerencsétlennek a kihasználásában? Élmény? Unaloműzés? Annak is kevés. Egy fejezet a regényben? Kétségkívül. De ki tudnék találni érdekesebbet.
Az ajtóra kitéve az „ünnep miatt zárva” tábla. Franciska már a kirakatból kémlelt. Még csúnyábbnak, jelentéktelenebbnek tűnt, mint eddig. Mert már más szemmel néztem.
- Úgy féltem, hogy nem jössz el.
- Majdnem nem jöttem, de gondoltam, ha már megígértem, egye fene – füllentettem, nehogy azt képzelje, olyan fontos nekem a dolog. Mert valóban nem az.
A fotószalon most sokkal sötétebb volt, mint múltkor. Csak a karácsonyról (!) ottmaradt hangulatvilágítást hagyta égve, hogy kívülről ne lássanak be. A legbelső helyiségbe mentünk. Vártam a vetkőzős sokak által emlegetett vetkőzős mutatványt, hiába.
- Miről beszélgessünk? – kérdezte lábát lóbálva, a modellszékre támaszkodva.
- Beszélgetni hívtál ide? Annyira nem érek rá.
Elképedt, nyilván sokakhoz hasonlóan ő is abban a tévhitben volt, hogy egy empatikus Teréz anyuval hozta össze sors. Holott korántsem.
- Akkor miért jöttél el?
- Szex?
- Óóóóó… őőő… Csak nem, tetszem?
- Ezt nem mondtam.
Játszottam vele, kivel, ha nem azzal, akinél nincs tét.
- Nem értem. Most akkor tetszem, vagy nem?
- Ahogy vesszük.
- Mi ahogy vesszük? Ez nemet jelent?
- Attól függ, mire.
- Nem tetszem, beszélgetni nem akarsz. Szexre jó lennék? Csak arra?
- Arra, vagy arra se.
- Se??
- Majd kiderül.
- Mikor majd?
- Most.
- Itt?
Válaszképp a kanapéra böktem.
- Üljek vagy feküdjek.
- Ülj.
- Dőljek hátra?
- Ahogy kényelmes.
Dőlt, mint egy krumplis zsák, olyan ormótlanul. Cseppet se kívántam.
- Vegyek le valamit?
- Tőlem ruhástól is csinálhatjuk.
- Mér’, otthon az ember néha le akarja tépni.
- Én nem, talán máskor, most nincs kedvem. Vetkőzz.
- Alul vagy fölül?
- Otthon hogy szoktad?
- Csak alul.
- Akkor most felül, a változatosság kedvéért.
Megtette. Hatalmas bögyei tehéntőgyekként lógtak. Illettek semmilyen, bamba arcához.
- Jó nagy melleim vannak. Kívánod mi? Nyáladzol értük.
- Kicsit se. A kismellűeket szeretem.
- Ó jaj.
- Semmi baj, vetkőzz alul is, hadd lássalak!
Ledobta kopott bársonyfarmerját. Csipkés, sárga kínai piacos alsóneműt viselt. Nem létező vágyamat is lelohasztotta. Főleg mikor ettől is megvált. Kövér nunáján alig éktelenkedett pár szál szőkés vörös szőr. Hosszú, vékony, lebegő szálak. Kirázott a hideg. Támadt egy ötletem. Arrébb somfordáltam, a munkaasztalához. Felvettem a fényképezőjét, bekapcsoltam. Tudom, hogy kell, Apámnak is volt egy időben ez a típus, mikor iskolai rendezvényeken fotózott.
- Hé, ahhoz ne nyúlj! – pattant fel, de mire észbe kapott, már készítettem róla egyet. – Adod ide rögtön?! – Visította. Elkezdtem vele futni, ki az előtérbe, ki az utcára. A hülye rohant érte. Még jó, hogy a nép egy hazafias ünnepségen tömörült, csak messze lézengett néhány járókelő. Simán lebukhatott volna.
Visszaadtam neki, de előtte még úgy tettem, mintha falhoz akarnám csapni.
- Ez a gép a megélhetésem – szorított magához és szánalmasan hálásan nézett.
- Másból is élhetnél!- mutattam dudáira.
- Erre sértődötten rám vágta az ajtót.
Ma se lettem jobb. De legalább elfelejtettem Ditykét. És magam. Csak pár percre.
Már aznap megbántam, ahogy viselkedtem. Még én mondtam rá, hogy alpári. A dolog jóvátételt kívánt, én pedig Franciskát. Lehet, hogy csak egy alkalom lesz, és megint összetöröm a szívét. De az már más lapra tartozik. Másik fotóra.
Másnap ismét felkerestem a szalont. Franci levette szemüvegét, mikor beléptem. Nem hitte el, hogy megint én, ezek után. Nem zavart el. Még rondábbnak tűnt, mint tegnap. Nem is annyira csúnya, hanem szürke, átlagos. Egy hajfestés, smink és dizájnosabb szemcsi sokat dobna rajta. Bár ilyen erővel bárkivel… Az utóbbi napok eseményei megzavartak, felzaklattak lelkileg, valahogy le kell vezetni a feszültséget. Mivel nem sportolok, nem is vezetek, marad a szex.
- Most nem érek rá – mondta kaján vigyorral, amitől olyan lett, mint egy groteszk rajz, mondjuk Da Vinci szegénynegyed-sorozatából. Vagy egy, Hugo nyomorultjai közül.
- Ha nem, hát nem – és már fordultam is kifelé. Tudtam, hogy nem enged el.
- Csak egy kicsit! – esedezett.
- Nem bánom, egy kicsit. De hisz ma nincsenek is vendégeid!
- Ilyenkor is van meló. Előhívás, retusálás, rendelések intézése. De kerülj beljebb.
Kerültem. Belülre, egyenest belé.
- Most nem vagyok csúnya? – kérdezte.
- Eddig se voltál.
Ma nem akartam bántani, ezért átestem a másik végletbe.
- Rendezvényfotózásra megyek este, azért csinosítottam ki magam.
Ezalatt azt érhette, hogy kivételesen papucs helyett szandált húzott, zoknival…
- Este előtt még újra öltözhetsz!
- Mert levetkőztetsz?
- Aham.
- Úgy, mint tegnap?
- Úgy, de a folytatás más lesz.
- Nem bízok benned!
- Nem bízni kell, csinálni.
És csinálta, pontosabban csináltuk. Ilyen rémes ujjazás közbeni fejet még nem láttam. De, egyszer, hetven éves járókeretes doki nénimnél! De neki legalább megvolt a maga varázsa és eleganciája. Ám lehet, hogy Franciban pont minden szépnek és nemesnek ellentétét keresem, mert elegem van a tökéletes cicababákból, ladyből, dívákból, úrinőkből. Ősi állati párzás, parfüm nélküli verejték kell. Ezúttal kaptam eleget mindkettőből, kifáradtam, eláztam. Nem néztem ki belőle, hogy ilyen jó lesz vele. Kár, hogy csak addig nem Ditykére gondolok, míg másban vagyok… De nem lehetek egész nap senkiében. Annyira senki se szeret. Vagy ha igen, jelentkezzen.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
