NAPLÓK: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 20:52 Összes olvasás: 19534| 153. | [tulajdonos]: KISESSZÉ AZ ESZTELENSÉG ELLEN | 2024-03-29 11:07 | Filip Tamás még mindig tamáskodik.
De vélekedés helyett legalább érvelni kényszerül.
Ha vét is a logikai szabályai ellen.
Hiszen megint meghamisítja az írásos bizonyítékaimat, megpróbálván a saját értelmezési rendszerének prokrusztész ágyába kényszeríteni azokat.
Levágva érveim „lábát”.
Az ő Prokrusztész-torzója így írható le:
„SZEPES ERIKA KÉSZÍTETT EGY TANULMÁNYT A KÖLTÉSZETRŐL: S EZT FELTETTE A DOKKRA.
EZ AZONBAN NEM MINŐSÍTHETŐ A DOKK ÉLETÉRE TÖRTÉNŐ RÁHATÁSNAK.”
Ez tehát torzója, megfosztva a lábától amin áll. S ez tényleg igazolja őt.
De – visszavarrva lábait – az EGÉSZ már ellentmond neki.
Mert az így írható le:
"NEM EGY DOKK-TÓL FÜGGETLEN IRODALOMELMÉLETI DOLGOZATRÓL KELL BESZÉLNÜNK!
ÉPP ELLENKEZŐLEG!
KÉT JELRNLEGI, ALKOTÓ DOKKETRTÁRSUNK IS SZEREPEL EBBEN AZ IRODALOMTÖRTÉNETI MŰBEN!
ELŐREVETÍTVE, HOGY EZ MEGISMÉTLŐDHET.
FELTÉVE HA JÓKAT ÍRUNK.
S ÉPP EZ JELENI SZEPES JELENLÉTÉNEK SEMMI KORÁBBIRA NEM HASONLÍTÓ ÖSZTÖNZŐ HATÁSÁT!
LEGALÁBBIS ELHIVATOTTJAINK SZÁMÁRA.
(Másképp meg nem érdemes…)
Filippel kénytelen vagyok Szókratészként vitatkozni.
- Belátod tehát, ó Meletosz?
- Igen, a logikai érvelés szabályai szerint ezt tényleg el kell fogadnom.
Hogy logikailag mennyire stabil lábakon áll az érvelésem, arra új idézetet hozok.
A Szepes főszerkesztő-helyettesként feltett tanulmányt ugyanis dokkertársunk, Novák Valentin, a facebookon ki is emelte. „Büszkeség” - írja. S egyben a lefotózott március 11-ei Dokk jegyzet fotóját is felteszi, két nappal később.
Ezt fényképeztem most én is le.
Megváltoztatja dokkertársunk, Novák Valintin életét Szepes Erika irodalomtörténeti figyelme szerintetek? Szerintem igen, mert jobban inspirálja majd.
Jobb ettől a Dokk-nak?
Igen, hiszen Novák Valentin is dokker.
De hát akkor miért nem jön ide? Miért nincs jelen a Dokk életében mindez?
Mert a Dokk Szepessel szemben úgy látszik nem inspirálja Novákot.
Ezért a Dokk-nak kellett elmenni hozzá, amit a „Dokk" meg is tett a legutóbbi kötetbemutatóján.
Mert jelen volt Köves István főszerkesztő és (ha jól láttam, velem együtt) mindhárom Dokk-tulajdonos. És Cservinka Dávid, továbbá a szintén dokker Csengődi Péter de többen, mások is, akik valaha írtak a Dokk-ra, de most nem vonzza őket.
Mit tehettem annak érdekében, hogy ez megforduljon? Hogy a Dokk fontosabb legyen számukra?
Például azt, hogy résztulajdonosként rövid ismertetőt írtam a Dokk-ra a kötetbemutatóról, amit Novák Valentinnál később szintén kitett a facebook oldalára. Ez alatt a fotómontázs alatt. Amit szintén a fenti cél (a Dokk élet feljavítása érdekében) készítettem.
Nem másért.
S a Holdkatlan is elkérte tőlem, az oda meg Csengődi írta a kötetbemutatóhoz.
Vagyis a Dokk irodalmi élete, miként a csendes patak, továbbra is folydogál, ó Meletosz! (Ha egy fjornak gondoljuk az irodalmi kikötőt, aminek van be és van kifolyása.)
Ez, alapszinten, mások pofátlan ellentartása vagy tenyérbemászó passzívitása ellenére is működik.
Kizárólag a dokkeri érdekeltségen vagy érdektelenségen múlik, mennyire teljesedik ki.
Kedvenc tanárunk főszerkesztő-helyettesi székbe emelése sokunkban máris erős inspirációt gerjeszt, és még csak egy hónapja van itt.
Sajnálom, ó Meletosz, hogy nem tartozhatsz miközénk.
Te döntöttél így. (Amikor nem jelentkeztél át az ELTE jogi karáról az ELTE bölcsészkaráról, mint négy félév után Kemény István, vagy Szkárosi Endre, sokkal hamarabb.)
A mi inspirációnkat szétbeszélni ettől még nem fogod tudni, hiszen íme: dokkertásunk Marczika Csaba új kötetét is Szepes Erika mutatta be.
Tapasztalt (számtalan csudabogárról tanult irodalmárként) kezelve Csaba közismert szertelenségét. Figyelmen kívül hagyva szerzőnk „ideges” csapongásait, de okos pontossággal reagálva minden „értékelhetőre”.
(Csak néztem ki a fejemből: Szepes ennyire „ért hozzánk”?)
Ez arra enged következtetni, hogy a JÖVŐBEN
EZ PEDIG IGENIS A DOKK ÉLETÉT JELENTI
szakember fogja bemutatni új köteteinket.
Nem „irodalmi csókos” (vagy csóktalan).
EZ (!!!) máris több a Dokk életében, mit a „sokévi átlag”.
Most viszont nézzük mit írt Payer Imre dokkertársunk Szepes egyik könyvéről.
--------------------------------
Payer Imre
SZEPES ERIKA: A VERS MINT ALMA
Szepes Erika Olvassunk együtt című sorozatának újabb kötete igen sokrétű, mégis egységes olvasmány. Többek között azért, mert a szerző széles merítéssel dolgozik. Igen alaposan tájékozott nemcsak a szépirodalmi művek, hanem az irodalomtörténeti-elméleti fogalmak, tanulmányok világában is. Ugyanakkor az úgynevezett .aktuálisságokkal", nevezzük ezeket korszerűségeknek vagy divatoknak, való nagyon színvonalas szembenállás is jellemző Szepes Erika tudományos világképére.
Úgy gondolja, a művekben van identikus jelentés. A szövegeknek maguknak van igazuk, nem az olvasók adják azt a szövegeknek, nem ők próbálnak ki újabb és újabb jelentéseket a textuson az idők folyamán. Ily módon az értelmező feladata nem saját előzetes megértésének interpretálása, hanem a szerzői szándék minél pontosabb rekonstrukciója. A posztmodern elméleteket, bevallottan, a lukácsi esztétika jegyében utasítja el. De a lukácsi tanokat is sajátosan, mélyen értelmezi saját képére. Ennek az átsajátításnak egyik fő perspektívája a klasszika-filológia, amelynek Szepes Erika kiváló képviselője. Akárcsak a prozódiának, erről kiváló verstankönyve is tanúskodik. Sőt, az antik mítoszoknak is beható ismerője, olyanokat tud, amelyekről a nagyközönségnek eleddig halvány fogalma sem volt.
Szepes Erika rendkívül alapos saját programja végigvitelében. Látszik, hogy mindent elolvas, buzgó jegyzetapparátus szerepel a tanulmányok hátterében. Az, hogy van programja, nem jelent nála korlátoltságot. Felettébb imponáló az a nyitottság, ahogy a fiatalabbakról ír, Simon Balázsról, Csontos Jánosról, Térey Jánosról stb. A szembenállás az úgynevezett irodalmi kánon felülbírálásában is jelentkezik. Szepes Erika az ismertebb költők mellett olyan alkotóknak is figyelmet szentel, akiket a szakma elhanyagol. A szerző szerint a huszadik századi magyar költészet non plus ultrája: Weöres Sándor. Az életművében látja Szepes Erika szintetizálódni a század eleji, sőt, a század végi poétikai eredményeket egyaránt. Egyes Weöres-értelmezőktől eltérően nem annyira az artisztikus gazdagságra hívja fel a figyelmet, szerinte Weöres lírai teológiának igenis van theosza. Könyvének círnét szintén Weöres híres költeményétől kölcsönözte. Stílszerűen a költő éppen az új költészeti paradigmákra reagált, akárcsak Szepes Erika ebben az igen színvonalas kötetében. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999)
Most lépjünk eggyel még beljebb (az új Dokk főszerkesztő-helyettes irányába. Kicsoda is ő? Hogyan gondolkodik? Nyilván ebből következik az is, mit várhatunk itt tőle.
Vajon „meózni” is fog? (Szmájli.) Nem tudom. Nem hiszem. Talán ne is tegye, hiszen azt, aki helyett beléptettük posztjára (Ilies Renáta), továbbra is meózó szerkesztő marad. S meózókat találni rajta kívül is.
Viszont olyan irodalmárt, aki magáról a MEÓZÁSRÓL ír szakkönyvet (az esztétikailag kívánatos versértelmezésről és elemzésről) eddig nem találtunk ide, a dokk 24 éves történelme során.
Befolyásolja ez a Dokk (vagyis a költőiskolánk) életét? Mármint egy kortárs esztétikai „útmutató” a helyesnek tartott versbírálatról?
Hát ha még ez sem, akkor mi?
Hatásszünet.
(Ettől még be lehet csajozni a kortárs költőlányokat, Meletosz!
Hiszen nagyon is kellenek a múzsák! De klasszika-filológus főszerkesztő-helyettesünk még ezt is jobban tudja nálunk, mert mi, költők, mindig az éppen aktuális múzsára szeretnénk „rátekinteni” a lugasban.
De ő az összes költő összes múzsáját látja, az ókortól napjainkig.)
A „tányér széléről nyalogatva a kását”, fent bemutattam Payer Imre dokkertársunk recenzióját Szepes verselemzési könyvéről.
Most kanalazzunk bele a „kásába”.
Ime: az első fejezet eleje.
Mennyi megszívlelendő szempont rögtön a bevezetésben!
Aki az egészre kíváncsi (meózó szerkiknek kötelező, ha még nem olvasták!) az a szöveg végi linken megtalálja.
Mekkora fordulat lehetne rögtön egy szakmai képzés a DOKK-nál? Nemde, Meletosz?
Befolyásolhatja tehát Szepes a Dokk IRODALMI életét?
(Nem a társasági életére gondoltam, bár ha irodalmi elven szeretnénk társulni - és szerintem eleve ezt kéne, ezt kellett volna tennünk - akkor a kettő nem tartana ennyire szét, mint most, hogy vannak akik dokkernek hívják és hívatják magukat, mások pedig „csak” úgymond dokkolók. (Utóbbiak olyat is hangoztatnak néha. hogy ők nem akarnak költők lenni. Mármint ebben a költő iskolában. Ami önmagának mond ellent.)
A logikai igazság azt diktálja, hogy igen, Meletosz.
Ha még ő sem, akkor kicsoda?
Azonban mindez nem verejték, hanem irodalomtudomány szagú, Meletosz. Pontatlanul fogalmaztál!
Az irodalom 1.) a költők és írók dolga. 2.) a kritikusoké. 3.) az irodalomtörténészeké. 4.) az olvasóké, de őket azért teszem utolsó helyre, mert tulajdonképpen „nincsnek”.
Vagy vannak, de nem számítanak. Vagy vannak és számítanak is – de ez csak egy-egy ritka, kegyelmi korszakban valósulhat meg.
Ilyen volt 1848 március 15-e.
A költő mindig az elképzelt olvasóknak ír. Néha egyenesen az utókor olvasóinak. Alkat kérdése…
Okoskodásom tehát egyetemi könyvtárszagú, Meletosz.
Ahol még sosem éreztem verejtékszagot. (Csak a konditeremben, ahová a több órányi tanulás után le súlyokat emelni. Ne tévesszük össze a szezont a bozonttal!)
A képen Zambelis Spyros görög író egy ógörög kithara hangszerrel budafoki kertünkben, feleségem társaságában. (Illik a klasszikus témához)
-------------------------
SZEPES ERIKA:
A VERS MINT ALMA
Széljegyzetek a posztmodern irodalomelmélet margójára.
„Verselemzéseket írni úgy, hogy azok versértelmezések legyenek egy olyan korszakban, amikor a versek értelmezhetőségét az irodalomtörténészek és a kritikusok jó része kétségbe vonja, kemény vállalás, amelyet az irodalomelméleti közmegegyezés egy része tudatlanságnak, tájékozatlanságnak vagy egyenesen őskonzervatív konokságnak minősít, de úgy vélem, hogy az irodalomelméleteti szabályokat nem a józan gyakorlati élet alakítja, hanem olyan gondolkodási divatok, filozófiai irányzatok, amelyek minden időben változtak és folytonosan változnak. Átgondolhatónak látszanak ezért a kötelezően elfogadandónak ítélt irodalomelméleti irányzatok, s ha igazolható egy ellentmondó állítás, egy másféle álláspont, meg kell engedni, hogy – nem kizárólagosító elméletként – elfogadhatóvá váljon. Jelen esszé szerzőjének irányát, célját ugyanis az értelem, a jelentés keresése szabja meg. Nehezebben járható út ez, mint ha eleve lemond valaki a megtételéről. Könnyebb ugyanis elvetni azt a meggyőződést, sőt, illúziónak nevezni, hogy az irodalomban lehet valamilyen igazság vagy egy elképzelt világ valósága, lehet az írásnak körülhatárolható értelme, s könnyű azt állítani, hogy az irodalom mindenképpen csak félreolvasható és félreérthető (J. W. Riddel 1979: 248), mint végigvezetni az értelmezésre irányuló gondolati kísérletet, összegyűjteni a megértéshez szükséges adatokat, megismerni az értelmezésre szánt mű létrejöttének minél több megragadható körülményét. Mert mit is állít az az irodalomtudományi iskola, amely ma nálunk (a világ többi részén már jóval korábban és mára már egyre lecsengőbben) megszabja a menetirányt? Képletesen leginkább a Wolfgang Isertől származó mondással lehetne jellemezni, melyet többek között Radnóti Sándor is idézett a kilencvenes évek végén (Radnóti 1998: 155), s bár egyesek mindezt mára ironikusnak minősítik, ez – Iser munkásságának ismeretében – csak akkor ironikus, ha önirónia is egyben: az irodalmi mű olyan „piknik, amelyre a szerző hozza a szavakat, az olvasó a jelentést”. Az irányzat maga, mely az utóbbi évtizedekben igencsak elterjedté vált hazai irodalomelméleti diskurzusunkban is, a befogadásesztétika (előkelőbben: recepcióesztétika) nevet viseli, és az 1960-as évek második 2 felében indult el az ún. konstanzi iskola működésének keretei között. Programját Hans-Robert Jauss 1967-es székfoglalójában fogalmazta meg (könyv alakban 1970-ben, magyarul részleteiben 1980-ban jelent meg); lényege szerint: az irodalmi mű nem önmagában létező tárgy, hanem „olyan beszéd, amelynek elhangzása közben kell megteremteni az őt megteremteni képes beszélgetőtársat (Jauss 1980: 17, 1997: 122-124, 296-301). A gondolat lényegét – a mű jelentését az olvasó „teremti meg” – sokan, sokféleképpen fogalmazták újra, hajlítgatták-csavargatták más-más nézetből; a számtalan megnyilatkozás azonban két csomópont körül tömörül. Az egyik csoportot a kollektív-archetipikus értelmezés gyűjtőfogalma alá rendelném, a másikat a szubjektív-szenzualista hatás alatt állóként jellemezném. A kollektív típus egyik legpregnánsabb megfogalmazása Jan Mukařovskýtól származik, aki szerint a mű jelentése az egész közösség tudatában van (Mukařovský 1970:146), s minthogy a közösségi tudat a történelemben változik, így a jelentés – és a mű értéke – korról korra más (Mukařovský 1970: 74-75). Ugyancsak az ő megfogalmazásában: a mű igazi olvasata (az „esztétikai tárgy”) a kollektív tudatban élő azon jelentéssel azonos, amely valamennyi olvasójának műélményében azonos. Tekintettel arra, hogy a kollektív tudatot összeadó „valamennyi olvasó” legnagyobb része a műelemzésben járatlan, nem szakember, az általnos olvasat így a lehető legfelszínesebb, legközönségesebb élmény volna. Erre figyelmeztetet már René Wellek és Austin Warren is (Wellek-Warren 1972: 220).” (Idézet vége.)
A teljes könyv itt olvasható:
https://real.mtak.hu/57450/1/Szepes_Erika_posztmodern_essze_u.pdf
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
