NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 09:39 Összes olvasás: 55728| 531. | [tulajdonos]: Huxley Beszélgetések az emberr | 2023-09-02 10:20 | VIII. fejezet
Az ember személyes élete
Ma az ember makroszkopikus és mikroszkopikus léte közötti kapcsolatról fogok beszélni. Milyen kapcsolat van az egyén és társadalma között, valamint aközött a történelmi folyamat között, amelynek mindkettő része? Ez nyilvánvaló és triviális kérdésnek tűnik, szerintem azonban nagy jelentőségű felvetés ez, hiszen semmi sem magától értetődő abban a kapcsolatban, ami az egyes ember, valamint a történelem és társadalom között alakulhat ki, amelynek az egyes ember is része.
Először egy fizikai nem pedig biológiai analógiával hozakodom elő, ugyanis azok a biológiai analógiák, amelyeket szociológiai témák megvitatásakor oly gyakran használnak, alapvetően hamisak. Nem hiszem például, sokak állításával szemben, hogy a társadalom valamilyen organizmus lenne. Az organizmus egy olyan teremtény, amelynek megvan a saját élete, képes irányítani önmagát, vannak szervei és valamilyen központi idegrendszere; a társadalom pedig semmi ilyesmivel nem rendelkezik. Közelebb vagyunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a társadalom egy olyan szervezet, amelyben egyéni organizmusok helyezkednek el.
Nagyon egyszerűen a gázok és az azokat alkotó molekulák analógiáját szeretném használni. A gázok törvénye a kiterjedés, a nyomás és a hőmérséklet kölcsönös függőségét fejezi ki. Ezek a meglehetősen egyszerű törvények mégis nagyon hatékonyan mutatják meg számunkra, hogy milyenek bármely gáz lehetőségei. A gázokat alkotó molekuláknak azonban nincs hőmérsékletük és nyomásuk, kiterjedésük is csak alig. így tehát a gázokra vonatkozó törvények molekuláikra nem igazak. A molekulák csupán egyetlen tulajdonsága releváns a gázok viselkedésére is, és ez a kinetikus energia a véletlenszerű mozgásra való hajlam. Amikor kellő számú molekula van jelen, e két jellemző kombinációja hozza létre a gázokra jellemző, a gázok törvényén alapuló jellegzetes viselkedést. Itt azt kell tudatosítanunk, hogy a gázok törvényei teljesen különbözőek a molekulák törvényeitől, az, ami az egyik esetében igaz, a másikéban érvénytelen.
Így látnunk kell azt is, hogy hatalmas különbség van a között az általánosítás között, amit a társadalomról, és aközött, amit az egyénről mondhatunk. Például az egyénekkel kapcsolatban gyakorolt empátia révén a társadalomról semmit sem állíthatunk, és fordítva, azokat az általánosításokat, amelyekre a társadalom megfigyelése segítségével jutunk, nem vonatkoztathatjuk az egyén viselkedésére. Ezt nagyon világosan megfigyelhetjük a statisztikák esetében is, amelyeket állandóan és mindenhol megjelentetnek. A biztosítótársaságok statisztikáiból tudjuk például, hogy a férfiak átlagosan 67, míg a nők átlagosan 72 éves korukban halnak meg. Azonban ezzel nem jutottunk közelebb ahhoz a kérdéshez, hogy Jones úr és Jones asszony meddig él még. Itt tehát egy szakadék húzódik. Az egyén élete, amely az öntudat, az érzés, az akarat, a vágyak és szándékok élete, a társadalomra nem vonatkozik. A nagyobb, a társas szférát érintő általánosítások csak azért lehetségesek egyáltalán, mert azok nagyobb mennyiségekre és hosszabb időtartamokra vonatkoznak.
Általában azt tapasztaljuk, hogy bármely természeti jelenség minél nagyobb mennyiségét vizsgáljuk, általánosításaink – az úgynevezett természeti törvények – annál pontosabbak. Ez volt a 19. század nagy felfedezéseinek egyike, amelyet Ludwig Boltzmann nagyon világosan fogalmazott meg a hótól szóló klasszikus művében. Ugyanezen alapszik az egész darwini elmélet is, amely tulajdonképpen rengeteg egyed átlagos viselkedéséről állít dolgokat. A társadalmak egyedeinek száma egy egység gáz molekuláinak vagy az emberi test atomjainak számához képest nagyon csekély. Ebből következően a társadalom megfigyeléséből levonható következtetések alól sokkal több kivétel van, mint a fizikai vagy kémiai törvények alól, ráadásul a társadalmi törvények nem is olyan pontosak. Mindazonáltal mégis tehetünk bizonyos, a társadalom egészére vonatkozó általánosításokat, és bár sok szociológus túl messzire ment az ilyen irányú törekvéseiben, ezek a törvények mégiscsak érnek valamit, és elősegítik, hogy a jövőről beszéljünk. Ami azonban az egyéni viselkedést illeti, azt látjuk, hogy ezek a törvények nincsenek segítségünkre, ugyanis Tom, Dick és Harry várható viselkedéséről semmit sem közölnek. Hatalmas különbség van a természeti és a történeti tudományok között. A természeti tudományok azáltal redukálják a különbözőséget egységgé, hogy meglátják a hasonlóságot a tárgyak vagy események között, és aztán általános kijelentéseket fogalmaznak meg. A történeti tudományok, különösen a kis dolgok és az életrajzok vizsgálatakor az egyedi eseteket tanulmányozzák. A természeti tudományok esetében szükségszerűen számításon kívül kell hagynunk a csodát, mert a csoda megismételhetetlen, és mert az átlagok általános törvényén kívül történhet csak meg; a történelem esetében azonban a csodát, ha az esetleg megtörtént, mindenképpen figyelembe kell vennünk.
Most vizsgáljuk meg az egyén történelemhez fűződő kapcsolatát. Minden egyéni élet annak a kornak az általános történeti eseményeivel párhuzamosan halad, amelyben az adott ember él. De milyen mértékben létezünk a történelemben? Mennyire van az egyén jelen kora történetében? Előbb azt kell megtudnunk, mi is a történelem egyáltalán? Ideális esetben a történelem minden történés tárháza. Azonban ilyen nyilvántartás természetesen lehetetlen, hiszen túl sok minden történik egyszerre, ráadásul a múlt változásai és véletlenjei majdnem minden információtól megfosztottak bennünket. Valójában az, amit a történészek történelemként tálalnak az nem más, mint a múlt azon aspektusai, amelyeket a történészek, saját életfilozófiájuknak megfelelően különösen fontosnak és jelentőségtelinek tartanak. Nézzük meg, mit mond például a filozofikus történetíró, Arnold Toynbee korunk történetéről:
,,Mit tartanának évszázadokkal későbbi történészek korunk legfontosabb eseményének, ha visszatekintenének a 20. század első felére, és annak történéseit és tapasztalatait az idő perspektívájából szemlélnék? Feltételezem, hogy nem azokat a szenzációs, tragikus vagy katasztrofális politikai és gazdasági eseményeket, amelyek újságjaink címlapjait és gondolataink nagy részét lekötik; nem a háborúkat, forradalmakat, népirtásokat, kitelepítéseket, járványokat, az árubőséget, a tőzsdei összeomlásokat vagy a hirtelen konjunktúrát, hanem azt, aminek mi csak félig-meddig vagyunk tudatában, és amelyből csak nehezen írhatnánk vezércikket...
A jövő történészei szerintem a 20. század legjelentősebb eseményének a nyugati civilizáció bármely más élő emberi társadalomra gyakorolt hatását tartják majd.1
Ha a Nyugat más kultúrákra gyakorolt hatása valóban ilyen fontos ténye korunknak, akkor valójában mindnyájan a történelmen kívül élünk, hiszen nem vagyunk tudatában a Nyugat más kultúrákra gyakorolt hatásának, és más kultúrák a Nyugatra gyakorolt hatásának sem.
Valami hasonlót tapasztalhattunk a 13. században, a skolasztikusok és a katedrálisok korában, amelyet a legtöbb történész az emberi szellem egyik nagy aranykorának tart. Azonban, ha a moralisták műveit, Aquinói Szent Tamás és a katedrálisépítők kortársait olvassuk, akkor azt láthatjuk, mindnyájan úgy gondolták, koruk a dekadencia kora volt, hogy az emberek soha nem voltak olyan erkölcstelenek és bűnösök, mint akkor, hogy sokkal butábbak voltak, mint korábban és a többi. Kinek van igaza? Azoknak-e, akik a skolasztika és a katedrálisok korában éltek azt gondolva, koruk a dekadencia kora, vagy nekünk, akik azt tételezzük, hogy az a kor az emberi szellem fejlődésének aranykora volt? A kérdés megválaszolatlanul marad, sőt lehet, hogy mind a két álláspont igaz. Azonban mindebből azt szűrhetjük le, hogy mindaz, amit szubjektíven megélünk, rendkívül távol áll attól, amit későbbi történészek korunk lényegének tarthatnak majd. Tudatában kell lennünk annak a különös ténynek, hogy két világban élünk, és, hogy egyéni világunk nem szükségszerűen felel meg azoknak a nagyarányú folyamatoknak, amelyekkel a filozófus történész foglalkozik.
Mennyiben része az egyéni élet valójában annak a nagy történelmi áramlatnak, amellyel élete párhuzamosan halad? Minden emberi élet legmeglepőbb ténye, hogy annak harmada, ami a személyes tapasztalást illeti, a történelmen kívül, sőt téren és időn kívül zajlik; életünk harmadrészét álomban töltjük, és álmunkban, belülről szemlélve a kérdést, időn és téren kívül vagyunk. Ez az állapot abszolút jelentőséggel bír számunkra, mert valahogy meg kell szabadulnunk undorító egoista tevékenységünktől, annak érdekében, hogy józan eszünket és egészségünket megőrizzük, amelyeket tudatos cselekedeteinkkel folyamatosan aláásunk.
Shakespeare gyönyörű sorokat írt a Machbetben az álomról:
,,Az álmot, mely a gondot kibogozza
S napi halál, bús robot fürdeje,
Dúlt szív balzsama s második fogásunk,
Főtáplálónk az élet asztalán."2
Az álom pontosan ez, új élet és új belátás különös forrása, amely a huszonnégy órának abban a nyolc órájában lep meg minket, amikor képesek vagyunk elmenekülni saját magunk elől. Még a legerőszakosabb fanatikus, vagy a legbűnösebb gengszter is élete harmadában, e teljes öntudatlanság állapotában elfelejtheti egóját, és valahogy kibékítheti és összehangolhatja önnönmagát minden élőlény mélységes, isteni forrásával. Csodálatos gondolat, hogy még egy Hitler, egy Himmler, egy Dzsingisz kán, egy Jay Gould, egy Richelieu is elfelejtheti szörnyűséges napi tevékenységét egy pillanatra.
Rendkívül szembeötlő felfedezés, hogy a társadalmi szervezetek valójában sohasem alszanak. A társadalmi szervezetek, hogy úgy mondjam, a krónikus álmatlanság állapotában leledzenek, soha sem távolodnak el saját maguktól, és soha sem nyitják meg magukat egy új élet vagy új belátás előtt. Ezeket időről időre egyének javítgatják, olyan lények, akik részesülhetnek az álom jótéteményeiből, és így a társadalmi szervezetek racionális reformjára is képesek. Mr. Bumble úgy tartotta, hogy ,,a törvény szamárság", mégpedig azért, mert a törvény sohasem alszik.3 Az Egyház is hasonló dolgoktól szenved. Van egy himnusz, amit nagyon gyakran énekeltünk az iskolában, és ennek egyik versszaka így szól:
Köszönjük Néked, hogy nem alszik a Te
Egyházad,
Figyelő szeme az egész világot kíséri,
S nem pihen, sem éjjel, sem nappal,
Míg a föld a Fény felé halad.
Ez a figyelő álmatlanság felelhet az egyháztörténet siralmas tényeiért is. Az Egyházat időről időre megreformálják azok, akiket álmuk és mélyebb értelmük inspirál, és az Egyház ennek köszönhetően értelmes még valamennyire. De minden szervezet hibáit elszenvedi, azt hogy nem organizmus, hanem szervezet csupán, így nem képes arra, hogy saját magát kipihenje, és magától nyaralni elvonuljon, soha nem alszik és nem újul meg.
Az egyénre visszatérve azt találjuk, hogy az alvás idején kívül is rengeteg olyan idő van, amelyben az egyén a történelmen kívül van. Ide tartozik a csecsemőkor és a gyerekkor legnagyobb része. Ezekben az időszakokban az ember szinte teljes egészében magánéletet el csupán, amelyre a közügyek hatása igen csekély. Ugyanígy van ez az öregség és a vénség korában, a betegség időszakaiban, amikor az ember létszintje olyannyira lecsökkent, hogy teljesen kiesik a közéletből. A beszűkült figyelem, a krónikus fájdalom és frusztráció következtében külvilági kapcsolatai megszűnnek. Végezetül pedig a leginkább magánjellegű és leginkább történelmietlen tett a halál aktusa, amelyben a figyelem addig-addig szűkül, amíg az egyén teljesen kilép a történelem világából. Kétségtelen, hogy voltak olyan kiváló emberek, akik még a halálos ágyukon is igyekeztek történelminek maradni. Ismerjük például a Daniel Websterről szóló rendkívül fájdalmas történetet. Webster, miközben haldoklott, hosszasan beszélt barátaihoz, majd egyszer csak felkiáltva ezt kérdezte: ,,Mondtam valami rosszat Daniel Websterről?" Szörnyű, ha valaki még életének ebben a pillanatában is fontosnak tartja, hogy közszereplőnek, történelmi alaknak mutatkozzon, hogy azon aggódjon, megfelel-e a róla kialakult képnek.
Amikor tehát összeadjuk mindazt, amit az ember a történelmen kívül tölt: az alvásidőt, a gyerekkort, és az aggkort, a betegség időszakait, akkor azt láthatjuk, hogy az átlagos hetven év élettartamból az egyén nagyjából negyven évet teljesen biztosan a történelmen kívül tölt el. Egész egyszerűen semmilyen kapcsolat sem fűzi azokhoz a nagy ívű történelmi általánosításokhoz, amelyeket a történészek és szociológusok elénk tárnak.
Az ember még érett és öntudatos lényként is ideje jelentős részét tisztán magánemberként, és nem a történelemben élő személyként éli. A magam részéről a magánéletnek azt a meghatározását kedvelem a legjobban, amelyet az orosz esszéista, vaszilij Rozanov így fogalmazott meg negyven vagy ötven évvel ezelőtt: ,,A magánélet az, amikor az orrunkat piszkáljuk és a naplementét bámuljuk."4 Ez csodálatos meghatározás, és ha általánosabban is értelmezzük, azt jelenti, hogy a magánélet a tisztán fiziológiai, esztétikai és ihletettségi reakciók élvezetét tartalmazza. Természetesen hajlunk arra; hogy ezeket a tapasztalatokat az uralkodó kultúra értékei szerint értelmezzük és elmagyarázzuk. Ettől függetlenül azonban ezek meglepően magánjellegű tapasztalatok maradnak, és függetlenek azoktól az általános történelmi eseményektől, amelyek közepette élünk.
Érdemes egy pillantást vetnünk a költők és más művészek korukhoz való kapcsolatára. Wordsworth 1795 és 1807 között írta a Lírai balladákat5, a teljes Prelűd-sorozatot6 és nagy ódáit, köztük a ,,Halhatatlanság jele" ódáját7 is, abban az időszakban tehát, amely mindezidáig a legjelentősebb változásokat eredményezte Európa történetében. Ez a francia forradalom és a napóleoni háborúk kora, a modern kor kezdete. És bár a Prelűdökben Wordsworth szól a francia forradalomról is, e hatalmas költeményben azonban mégiscsak a természetmiszticizmus az igazán jelentős; ez az, ami megragad bennünket, és ez az, ami Wordsworthot még most, a modern korban is fontossá teszi számunkra.
Wordsworth egyik kortársa Jane Austen volt, aki a Büszkeség és balítélet8 című művét 1796-ban, többi regényét pedig 1811 és 1816 között írta. Azonban nem csupán Jane Austen életét befolyásolta alig a körülötte zajló történelem, gyakorlatilag minden egyes hőse érintetlen maradt a történelemtől. Itt-ott van valami homályos utalás, például egyes férfiak egyenruhában járnak, de az egész ennyiben is marad. Meglep minket, ha elgondoljuk, hogy ezek a regények, a mindennapi családi élet mélységesen bensőséges és ironikus elemzései a modern kor egyik legnagyobb felfordulása között keletkeztek.
Egy másik példa, aki engem egy időben rendkívüli módon érdekelt, a francia filozófus Maine de Biran, a 18. század legnagyobb metafizikusa. Magánéletéről nagyon sok dolgot tudunk, mert Biran felnőtt életének szinte minden napján részletes naplót írt. Érdekes látnunk, mi kötötte le figyelmét 1794 kora nyarán, amikor,,Dantont lefejezték, és amikor Robespierre hatalma és a terror a csúcspontján volt. Maine de Biran saját vidéki házában, Párizstól meglehetős távolságra élt. Ezt írta: ,,Ma május 27-én olyasmit tapasztaltam, amit soha nem feledhetek majd. A naplemente előtt néhány perccel egyedül sétáltam..." Itt egy meglehetősen hosszú rész következik arról, hogy milyen eksztázissal töltötte őt el a természet éjszakája, hogy az elragadtatást elragadtatás követte, majd így folytatta: ,, ... ha képes lennék megtartani ezt az állapotot, akkor itt, ezen a földön találtam volna meg a mennyei boldogságot."9
A száz nap alatt Biran kissé közelebb került a történelemhez. Napóleon első hatalomvesztése után lelkesen csatlakozott a királypártiakhoz – különben addig is a király lojális támogatója volt –, tehát igen kellemetlen és kényes helyzetbe került, amikor Napóleon visszatért Elba szigetéről. De még ekkor is képes volt arra, hogy a tiszta intellektuális spekuláció világába meneküljön. ,,A spekuláció e világában élek én, amelytől a külvilág iránti bármely érdeklődés idegen. Ezek a spekulációk gátolják meg, hogy kortársaim cselekedetem gondolkodjak, amely egészen nagy szerencse számomra, hiszen rájuk csak gyűlölettel és megvetéssel gondolhatok."10 Ugyanígy, egy évszázaddal korábban Montaigne vallomását olvashatjuk, aki lenyűgözően őszintén és tisztességesen mondja: ,,Nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy fél életemben milyen nagy lelki békében élhettem házamban, miközben hazám romokban hevert."11
Ezek hatalmas jelentőségű tények. Azt mutatják meg ugyanis, hogy még ez a kisstílű, rövid távú és katasztrofális történelem is, amely viszont folytonosan és brutálisan zajlik, és ahogy Toynbee mondja: ,,az újságok címlapjait és gondolataink egy részét elfoglalja", valójában mennyire érdektelen számunkra. És bár bizonyos pillanatokban fájdalmasan bevonódunk, intenzív magánéletünket a legtöbb esetben mégis folytathatjuk.
Ezt rengeteg ember tapasztalta így az elmúlt évek katasztrófái közepette, bár hangsúlyoznunk kell azt a rendkívüli jelentőségű tényt, hogy korunkban – elsősorban a totalitáriánus rendszerek, de egyre növekvő mértékben a demokratikus rendszerek kormányai is – mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák az emberek magánszférába menekülésének lehetőségét a válság pillanataiban. Hitler határozottan ellenezte, hogy az emberek a saját magánéletüket éljék, és az oroszok még mindig gátolják ezt, megkövetelve, hogy mindenki a rövid távú történelemmel foglalkozva annak hálójában éljen. Manapság Maine de Biran vagy Jane Austen igencsak nehezen élhetne a történelmi folyamatoktól olyannyira elzárkózva, főleg azért, mert ma már a forradalmak és háborúk egész népességeket érintenek, és nem csupán a hivatásos katonák kicsiny csoportját.
Mégis a magán- és közélet, a személyes életút és a történelem közötti különbség még mindig igen erős. Újságjaink jellege is világosan rámutat arra a tényre, hogy a legtöbb embert nemigen érdekli koruk közélete. Az újságok terjedelmének jelentős részét a magánélet szenzációs megnyilvánulásai, a gyilkosságok és válások esetei töltik meg, és viszonylag kisebb helyet kapnak korunk nagy történelmi eseményei. Ez a legszembeötlőbb"különbség a nyugati és a totalitárius típusú újságok között. A totalitárius rendszer újságjaiban nem közöl híreket a magánélet kalandjairól, és propagandacikkek formájában folyamatosan a közélet alapjaként szolgáló gondolatokat sulykolják az olvasóba. Ez, úgy képzelem, rendkívül unalmassá teszi az újságot, de az uralkodók befolyásolási célját, és azt, hogy alattvalóikat egy meghatározott irányba tereljék, jól szolgálja.
A magán- és közélet közötti különbséget legjobban a haladás gondolatán keresztül vehetjük szemügyre. Milyen mértékben vonatkoztatható a haladás gondolata mindennapi életünkre? A haladás valójában modern mítosz, amely a reneszánsz korában keletkezett, és a 18-19. században teljesedett ki. Korábban azt gondolták, hogy volt egy múltbéli aranykor, és ennek elmúltával csak romlanak a dolgok. A reneszánsztól kezdve folyamatos haladás az osztályrészünk, és az aranykor még előttünk, a jövőben van. E mítosz különböző változatait ismerjük. A 18. században rendkívül népszerű volt az a gondolat, mely szerint, ha megszabadulunk a papoktól és királyoktól, akkor automatikusan ránk köszönt az aranykor. A 19. század mítosza szerint pedig az iparosodás hozta volna el az egyetemes békét. A mítosz e kifejeződése meglehetősen fájdalmas véget ért ebben a században; az első világháború és az orosz forradalom már eléggé megtépázta, majd pedig a második világháború és az atombomba végérvényesen eltörölte azt.
És bár a mítosz nem tartható tovább, a fejlődés ténye mégis tagadhatatlan. A természeti renden belül a fejlődés nyilvánvalóan érzékelhető – a szervetlenből a szervessé alakulás alapfolyamata; az élet kialakulását lehetővé tevő, önmagukat reprodukálni képes óriásmolekulák megjelenése; a kirívóan egyszerű életformák bonyolultabbá, a különböző környezeti feltételekhez alkalmazkodóvá alakulása, végül pedig a környezet ellenőrzése. Látjuk az állatokon belüli fejlődést, azoktól, melyek tojásokat tojnak és így hoznak létre utódokat, az olyanokon keresztül, melyek embriókat hoznak létre és képesek testhőmérsékletük ellenőrzésére, egészen azokig, amelyek magasan fejlett központi idegrendszert alakítanak ki. És bár meglehetősen nyilvánvaló, hogy mindaz, ami korábban kialakult, mind a mai napig tovább él, hiszen az óriásmolekulák vírusok formájában léteznek; mégis azt mondhatjuk, hogy az evolúció végén található állapotot jogosan nevezzük fejlődésnek. Ez még az emberi világra is igaz, hiszen az evolúció nagyrészt megszüntette a biológiai és örökletes tényezők jelentőségét. Bár még mindig rendelkezünk azokkal a képességekkel, amelyekkel őseink bírtak, de a tudás felhalmozásának és a nyelvhasználat képességének köszönhetően ma már sokkal hatékonyabban ellenőrizzük környezetünket, mint azt korábban tettük.
Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy valamelyes fejlődésen keresztülmentünk, bár még mindig találhatunk ó- és újkőkori szinten élő embereket is ezen a földön.
A kérdés most tehát az, hogy amíg képesek vagyunk e fejlődés objektív megfigyelésére, megtapasztalhatjuk-e azt szubjektíven is? Az eredeti biológiai fejlődést nyilvánvalóan soha nem tapasztaltuk meg, többek között azért sem, mert nagyjából kétbillió éven keresztül nem volt senki, aki bármit is tudatosan megtapasztalhatott volna. Az ember, megjelenése után, egyéni földi életének legnagyobb részében képtelen volt arra, hogy bármiféle haladást is érzékeljen, egészen egyszerűen azért, mert akkor még a fejlődés túlságosan lassú volt.
Manapság a technológia területén a változások évtizedeken belül, vagy még gyorsabban történnek meg. Ez tehát, legalábbis elvben, lehetővé teszi, hogy az ember a haladást szubjektíven megtapasztalja. Bizonyos mértékig meg is teszi ezt. Ennek ellenére tény, hogy, bár megfigyeljük, olvasunk róla, látjuk a jeleit, szubjektíven nem nagyon tapasztaljuk a haladást.
Sok oka van, hogy miért nem tapasztaljuk a haladást abban a mértékben, ahogy az elvárható lenne. Először is, az emberi élet nem fejlődő jellegű eseménysor. Elér egy bizonyos szintet, egy adott szinten folytatódik, majd tönkremegy. Abból következően tehát, hogy az emberi élet lényegében nem haladó jellegű, igazából nem is számíthatunk rá, hogy az objektíven megfigyelhető fejlődés szubjektív megtapasztalásának képessége igazán jelentős lehetne. Az öregek számára meglehetős nehézséget okoz, hogy beleéljék magukat a világ haladásába, miközben ők folyamatosan romlanak. Másodsorban pedig az ember képessége szinte határtalan abban a tekintetben, ahogy készpénznek vesz dolgokat. Amikor valami új kerül az életünkbe, akkor egy-két napig meglepettek vagyunk ugyan, azonban hamarosan életünk részeként fogadjuk el azt. Azt, amit ma csillogó aranymennyezetnek látunk magunk felett, amint felmászunk hozzá, rögtön a talpunk alatt lévő lenézett padlóvá változik. Mindezen túl pedig azt is figyelembe kell vennünk, hogy minden gyerek az abban a pillanatban létező világba születik bele, és semmi tapasztalata sincs arról, hogy milyen is volt a világ őelőtte. A ma született gyereknek a televízió és a repülőgép természetes. Fogalma sincs arról az időről, amelyben én nevelkedtem, a lovak és a vonatok világáról, bár ezek, a számára különös kőkori leletek még mindig léteznek. Ez a másik oka annak, amiért olyannyira nehéz számunkra, hogy a fejlődést szubjektíven ugyanúgy megtapasztaljuk, mint a közélet és a történelem egyéb tényeit. Legtöbbünket csak a magánélet tényei érdeklik, a családi kapcsolatok, a perpatvarok, a féltékenységek, az irigykedés, a szex, a pletyka, és csak a körülöttünk levőket sajnáljuk. A molekula szintjén létezünk csupán, és a gáz szintjét nem is érzékeljük.
Mindezekből következően tehát – mert életünk rövid, és korábban a fejlődés lassú volt; mert az emberi élet maga nem fejlődő jellegű; és mert elszigetelten élünk és így is akarunk élni; – ezeket a nagy objektív tényeket nem is igazán tapasztaljuk meg, és egy furcsa kettős életet élünk. Az ember sokszoros kettősség, sok kettős világban el egyszerre, és ezek egyike kétségtelenül az, hogy az egyén személyes élete egy olyan történelembe ágyazott, amelyről lehet ugyan objektív tudása, de amelyet megtapasztalni nem képes. Dr. Johnson, aki igencsak hajthatatlan az idealizmust és a kérkedést illetően, kiválóan fogalmazza ezt meg. A szöveg versnek annyira nem jó, de epigrammaként kiváló:
Mily keveset bír az emberi szív,
Csak azt, amit királyok és lordok okoznak
vagy gyógyítanak12
A királyokhoz és urakhoz hozzávehetjük még a technológiai és tudományos újításokat is, és látni fogjuk, hogy mindez igaz marad. A történelem csak igen kis része bír igazi jelentőséggel számunkra. Ahogy dr. Johnson mondja: ,,a történelem senkit sem érdekel"13, és egy elvesztett csatáról szóló híradás miatt ,,senki sem vacsorázott még rosszabbul".14 Hasonképpen egyetlen tudományos áttörés vagy nagy jelentőségű felfedezés miatt sem vacsorázott még senki sem jobban.
A társadalom és az egyén, a történelem és az egyéni életút ilyetén kettőssége furcsa és kellemetlen létezést okoz. Azonban el kell ezt fogadnunk, és minden oktatás során arra kell felkészítenünk a fiatalokat, hogy mindkét világot elfogadják, hogy egyéni életüket a lehető legjobban éljék és ha lehetséges, értelmesen _Viszonyuljanak a történelmi eseményekhez is. Szubjektíven valószínűleg soha nem érzékelik úgy a történelmet, ahogy azt érzékelniük kellene vagy inkább nem kellene, ugyanis én azt gondolom, nagyon nagy áldás az, hogy legtöbbször szubjektíven nem érzékeljük a történelmet. Azonban intellektuálisan és objektíven mégiscsak tudatában kell lenniük a történelemnek, mégpedig azért, hogy a társadalom hasznos polgárai lehessenek. Ugyanis az emberi lény legfőbb nehézsége e kettősség megértésében és megvalósításában rejlik, abban, hogy mindkét világból a legjobbat kell kihoznia.
E kettőségünkről szóló rövid vázlatot egy idézettel zárom, mely egy fura, késő Erzsébet-kori költőtől, Lord Brooke-tól származik:
Oh, az emberiség fárasztó állapota!
Törvényben született egy más kötelékre,
Léte értelmetlen, a hiábavalóság mégis tiltott,
Betegnek teremtve, egészségesnek parancsolva:
Mit akar a Természet ily eltérő törvényekkel ?
Szenvedély és értelem – okozzák e kettősséget.15
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
