NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 11:40 Összes olvasás: 55740| 530. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 7 | 2023-09-01 17:15 | VII. fejezet
A világ jövője
Mielőtt a különböző lehetséges előrejelzéseket fölsorakoztatnánk, érdemes néhány szót szólnunk az embernek a jövőről alkotott különböző elképzeléseiről. A legtöbb ember nem tudja, hogy a jövőről alkotott képünk meglehetősen új keletű jelenség, és azt sem, hogy az emberek, saját kultúránkon belül, de azon kívül is nagyon különböző módon gondolkodtak a jövőről. Az indiaiak az időt egy ciklikus valaminek képzelik; felfogásuk szerint a dolgok örökké visszatérnek, az idő újból és újból ugyanazt a mintát ismétli. Az indiai elképzelés szerint jelenleg a nagy ciklusok egyikének utolsó szakaszában, a Káli Yuga, a vaskor idején élünk. Ez az időszak már nagyjából kétezer éve tart, és harmincötezer év még hátravan belőle. Ez idő alatt a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, az indiaiak szerint oly dolgok történnek majd, amelyeket elképzelni sem tudunk. Ezt egy általános robbanás követi, azután pedig néhány millió év múlva, egy újabb Aranykorral, minden kezdődik elölről. Az ókori görögök időképe ehhez hasonló volt. A görögök elképzelése szerint létezik egy nagy év, amely folyamatosan önmagát ismétli.
Jelenlegi jövőképünk ettől gyökeresen különbözik. Az örök visszatérés gondolata, amelyet még Nietzsche és kortársai is hirdettek, teljességgel kiment a divatból. Nem úgy gondolunk az időre, amely folyamatosan körbe-körbe jár, hanem olyan valamire, ami visszafordíthatatlanul egy adott irányba halad. Ezt az egész gondolatot a növekvő entrópia tudományos elképzelése fejezi ki: folyamatosan egy irányba haladunk, és egy nagyobb rendszeren belüli entrópia az élet átmeneti megnyilvánulása.
A keresztény hagyományban az örök visszatérés gondolata helyett az egy adott időpontban történt teremtés, amely Usher püspök szerint az időszámítás előtt 4004-ben történt, és a határozott befejezés (amely vélhetően hamarosan bekövetkezhet) ideája vert gyökeret. Ebből következően a jövő, mint olyan, teljes mértékben érdektelen volt. J. B. Bury, aki talán a legérdekesebb művet írta ebben a témában, a keresztény elképzelést a következőképp foglalja össze: ,,A keresztény elmélet szerint, amelyet az Alapító Atyák, elsősorban Szent Augustinus dolgozott ki, az egész történelem célja, hogy az emberi faj egy nagyon kis részének boldogságát egy másik világban biztosítsa. Nem feltételezi az emberi faj földi történetének további fejlődését."1
A keresztény hagyomány sokat változott az eredeti elképzeléshez képest. A kora keresztény jövőkép, amennyiben boldogabb és fejlődőképes jövőt tételeztek, tulajdonképpen az volt, amit vulgárisan ,,égi süteménynek" szoktak hívni. A 18. és a 19. században hatalmas változáson ment keresztül ez az elképzelés, és egy olyan új vélekedés alakult ki, amelyet ,,földi süteménynek" is hívhatnánk, és amely szerint a világ végtelen hosszú időn keresztül fejlődik. Ezen fejlődésgondolat szerint a fejlődés egyes gondolkodók szerint elkerülhetetlen, mások szerint viszont bizonyos feltételekhez kötött, de mindenesetre töretlen, és várhatóan a távoli jövőben eléri a tökéletesség csúcsát. Ez a gondolat lépett a helyébe a hirtelen összeomló Aranykor klasszikus elképzelésének (kora keresztény elképzelés is), és a fokozatos romlás (keleti elképzelés) gondolatának is.
Csakúgy, mint a régi, ,,égi sütemény" elképzelés, mely egyaránt igazolta az elviselhetetlen földi létbe való beletörődést és az üldöztetést, úgy a ,,földi sütemény" elképzelés is mindkettőt ugyanily módon szentesítette. A régi rend értelmében, ahogy azt Szent Ágoston olyan gyönyörűen megfogalmazta, az eretnekekkel szemben annak érdekében kell a ,,jótékony zordságot" alkalmazni, hogy a következő világban biztosítható legyen örök boldogságuk. Evilági megsemmisítésük semmi ahhoz a jóhoz képest, hogy így megmenthetjük őket a túlvilági élet számára. A modern korban ugyanígy a legszörnyűbb üldözéseket és gyilkosságokat követik el, ugyan nem a mennyországra, hanem arra a különösen jó világra hivatkozva, amelyben majd ük-ükunokáinknak lesz részük a 22. században. Az az elképzelés, hogyha a jelenben elég embert irtunk ki, akkor majd kétszáz év múlva eljő egy csodálatos kor, amely onnantól kezdve mindig csak jobb és jobb lesz. Az emberek megszokták, hogy az élet szörnyűségeivel szemben a jövővel kapcsolatos reflexióikkal vigasztalják magukat. A jelen szörnyűségeibe ugyanúgy beletörődnek azok, akik a jobb jövőben reménykednek, amely majd eljő a földön.
A mennyei jobb életről alkotott kárpótló jellegű elképzelés jelentős szerepet játszott a világ szociális életében. A történészek egyetértenek abban, hogy a 18. századi wesleyi mozgalomnak meghatározó része volt abban, hogy Angliát elkerülte az erőszakos forradalom. Az ipari forradalom első generációinak dolgozótömegei leírhatatlan nyomorban éltek. Elviselhetetlen életkörülményeik elfogadását nagymértékben elősegítette a tüzesen heves prédikáció, amely a haláluk utáni boldogságot ígérte. A 19. században hasonképpen az elnyomottak és nyomorultak valóságos életérzése volt, hogy a két-háromszáz év múlva elkövetkező gyönyörűséges élet kárpótol majd a jelen szenvedéseiért. A 19. században ez a gondolat az irodalomban is igen érdekesen fejeződik ki. Ennek egyik első példája Tennyson ,,Locksley Hall" című 1842-ben megjelent igen különös költeménye. Hőse egy, a szerelemben súlyosan csalódott fiatalember, aki nem a filozófiában, és nem is a vallásban talál menedéket, hanem a jövőbeli fejlődésről, és mindarról a csodálatos dologról elmélkedik, ami majd a jövőben megtörténik. Az egyre növekvő tudásról és erkölcsről álmodik, amit majd az emberek parlamentjének megalakulása és világ föderációja követ.
Néhány évvel később, A fajok eredete megjelenésének évében, victor Hugo Franciaországban még ennél is költőibben ír a fejlődésről, és arról, hogy mi mindent jelent ez az ember számára. Egy fantasztikus részletben arról ír, hogy az ember egy mágikus hajóval szeli át az étert. A hajó valójában Newton számítása, egyfajta pindaroszi óda; a fénybe öltözött ember a tiszta és isteni jövő, az erkölcs, a fénylő tudás, a járványok és katasztrófák vége felé, a bőség, a nyugalom, a nevetés és boldogság, a mennyországgal való egyesülés felé közeledik; és így tovább több száz soron keresztül. Ez nyilvánvalóan victor Hugo saját vallásossága volt, de a 19. század nagy irodalmi alakjainak többsége hasonlóan gondolkodott. Azért találhatunk kivételeket is. Alfred de vigny írásaiban például rendkívül szkeptikusan nyilatkozik az első vasútvonalakról. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a vasút az emberiséget az egyetemes erkölcs és egyetemes béke világába szállítja majd, ahogy ezt victor Hugo és a francia történész, Jules Michelet képzelte. Ellenkezőleg, szerinte az új gépezet potenciálisan veszélyezteti az embert, teremtőjét rabszolgaságba döntheti. Érdekes megfigyelnünk, hogy ez a sötét elképzelés pontosan a technikai fejlődéssel kapcsolatos határtalan optimizmus idején bukkant fel.
Ugyanezek a gondolatok az irodalmi világon kívül is, az 1851-es londoni első világkiállításon is megfogalmazódtak. Az eseményt 1851. május elsején az angol királyi régens nyitotta meg, és azt az emberiség egységének megvalósulásaként emlegette. A londoni Times című újság vezércikkei hasonlóan lelkesültek voltak; a világkiállítás szerintük az egyetemes béke megvalósulását vetítette előre, azt írták, hogy a Teremtés óta ez a május elseje volt az első, hogy az emberek a világ minden tájáról egy közös cselekedet végrehajtása érdekében gyűltek össze.
Ez a határtalan lelkesedés csaknem mindenkit megfertőzött, de érdekes megfigyelnünk, hogy a fejlődés eme új vallását a keresztény ortodoxia őrei rendkívül veszélyesnek és eretneknek találták. IX. Pius pápa az 1864-ben kiadott Tévelygések gyűjteményeben2 az egyik legsúlyosabb, elutasítandó és üldözendő tévelygésnek azt a gondolatot tartja, hogy az egyházfőnek ki kellene békülnie a fejlődéssel, a liberalizmussal, a modern civilizációval és ezek alá kellene vetnie magát. Ezek azonban határozottan elfogadhatatlan eretnekségek. Tehát azt látjuk, hogy az időről és az ember földi fejlődéséről alkotott új elképzelés és az eredeti ágostoni gondolat, mely a földi időt nem tartja túl fontosnak, és amely szerint javulás csak egy másik világban várható, meglehetősen összeegyeztethetetlenek egymással.
1859 a fordulat éve, A fajok eredetének megjelenési éve. Ez a világ fejlődésen alapuló új, tudományos felfogását kínálta. E szerint ez a fejlődés egy beláthatatlan távoli múltban kezdődött, az alacsonyabb és a magasabb rendű emberi létformák között a folytonosság szakadatlan, és a beláthatatlan jövőig fog folytatódni. Az evolúció elmélete önmagában sem nem pesszimista, sem nem optimista, de mindkét értelmezést lehetővé teszi. Az evolúció során ténylegesen voltak progresszív pillanatok – abszurd volna azt állítani, hogy az ember az amőbához képest nem felsőbbrendű, hiszen ez kétségtelen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az evolúciós folyamat nem volt mindig minden esetben progresszív, sok faj kihalt vagy megállt a fejlődésben, és manapság a világ tele van olyan lényekkel, amiket élő fosszíliáknak hívhatunk.
Így, bár az evolúciós folyamaton belül kétségtelenül létezik egy progresszív vonulat, nem mondhatjuk, hogy, amikor sajátosan az emberi fajra vonatkoztatjuk azt, akkor a pesszimizmust vagy az optimizmust igazolhatná.
A 19. század második felének magyarázatai túlnyomóan optimista jellegűek voltak. Természetesen voltak pesszimisták is, mint például Eduard von Hartmann, azonban sokkal kisebb hatásuk volt, mint például Herbert Spencernek, aki egészen alapos és rendkívül optimista evolucionista filozófiát dolgozott ki. Spencer rendszerében az elkerülhetetlen haladás majdhogynem magától értetődő volt. Az elkerülhetetlen haladás eszméjét egyenértékű törvényszerűségnek tartotta Newton nehézkedési törvényével. (Sajnálatos módon azonban elmélete a jellemvonások örökletességének elképzelésén alapult, és ma már minden adatunk megvan arra, hogy ezt tévedésnek nyilvánítsuk.) Kérdés sem férhet hozzá, hogy Herbert Spencer a 19. század második felében hatalmas hatást gyakorolt, és hogy a jövőről alkotott korabeli elképzelések rendkívül optimisták voltak, nevezetesen, hogy a haladás minden időben folyamatos volt és az is lesz. Emlékszem ezen optimista elképzelés aranyló sugaraira gyerekkoromban, amikor azt hittük, hogy mi, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy a világ civilizáltabb részén élhetünk, valóban képtelenek vagyunk olyan dolgok megtételére, amelyet a távoli múltban tettek, vagy a világ civilizálatlan részein cselekednek embertársaink. Ha valaki megkérdezte volna tőlem vagy a szüleimtől, elképzelhetőnek tartjuk-e hogy még a saját életünkben nagy méretekben visszatér a rabszolgaság, a kínzás, az eretnek nézetek üldözése, a tömeges deportáció, akkor azt mondtuk volna: ,,ez teljességgel lehetetlen!" Mindez azonban mégis megtörtént, és romba dőlt az elkerülhetetlen fejlődésbe vetett reménységünk. Meggyőződésünk, hogy a szüntelen változás világában élünk, de most már nem vagyunk biztosak abban, hogy ez a változás az értékeink szerinti tökéletesség felé halad. Ha értelmünket és jóakaratunkat kellőképpen használjuk, akkor talán a haladás magas szintjét érhetjük el; azonban a mi dolgunk, hogy erről gondoskodjunk, mert önmagában a változás folyamata ezt nem biztosítja számunkra.
Manapság ezen a jelentősen mérséklődött optimizmusom alapul az általános jövőkép. Érdekes új tény azonban, hogy a hidrogénbombával az emberi technika újra visszahelyezte a nyugati gondolkodásba a világvége eszkatológikus gondolatát. A hirtelen és katasztrofikus világvége, amiről az apokaliptikus irodalom is beszél, amelyet már tarthatatlannak és abszurdnak tartottunk, ismét valóságos lehetőséggé vált. Tehát ismételten rajtunk múlik, lesz e végtelen jövő, vagy sem.
A jelen kiindulópont alapján vegyük hát szemügyre, mi vár ránk a jövőben. Azzal a rendkívül hosszú távú elképzeléssel kezdjük, amelyet négy-öt évvel ezelőtt Sir Charles Darwin, a természettudós fizikus unokája A következő millió év3 című érdekes kis könyvecskéjében kifejtett. Első látásra lehetetlennek tűnik előre látni, hogy mi történhet egymillió év múlva, paradox módon hosszabb távon mégis könnyebb jósolni, mint rövid távon. Ennek nyilvánvaló okai vannak. Hosszú időtávon nagy számokkal van dolgunk, és nagy számú dolgok vagy emberek átlagos viselkedése kiszámíthatóbb, mint a kis számúaké vagy az egyedi események megtörténte. Ennek bizonyítékait mindenütt észrevehetjük. Ismeretségi körömben soha egyetlen jós sem gazdagodott meg jóslásból, és egyetlen biztosítási társaság sem ment soha tönkre. Ennek az az oka, hogy a biztosító társaság milliók jövőjével foglalkozik, így a maga hasznában mindig biztos lehet, míg a jós egy ember jövőjéről mond valamit, így valószínűleg gyakrabban téved. Ugyanez vonatkozik a hosszú távú előrejelzésekre is. A kiugrások azonban kiegyenlítik egymást, és így a jövő általános menete talán mégis felvázolható.
Sir Charles Darwin egyszerűen úgy tartja, hogy az ember vadállat – még nem háziasodott. A háziasított állatnak van gazdája, aki megtanítja viselkedni, ellenőrzi szaporodását, vagy úgy, hogy sterilizálja, vagy úgy, hogy bizonyos meghatározott típusokkal keresztezi – és ezáltal biztosítja, hogy az elkövetkező nemzedékek egy meghatározott minta szerint alakuljanak. Az embernek azonban nincs gazdája, és még ön-háziasítási kísérletei is frusztrációba torkollanak, hiszen a háziasítással foglalkozó uralkodó kisebbség ugyanúgy vadállat. Darwin szerint ebből következően az ember soha nem haladhatja meg a vadállat lehetőségeit. Bármi is történjen rövid történelmi időszakokban, hosszú távon az emberi faj, mint bármely más vadon élő faj is, elhasználja majd a rendelkezésére álló élelem mennyiségét, és népessége nagy részét folyamatos éhhalál fogja fenyegetni. így megy ez majd, különböző pozitív és negatív kiugrásokkal, Aranykorban és vaskorban egyaránt, az általa vizsgált elkövetkező tízezer évszázad során. Egymillió év múlva pedig az emberi faj vagy kihal, vagy más fajjá alakul.
Nem hiszem, hogy ez a meglehetősen sötét kép teljesen megalapozott volna. Sir Charles Darwin nem bízik az emberi faj kirívó találékonyságában, amely abban rejlik, hogy képes kiverekedni magát azokból a nehéz helyzetekből is, amelyekbe beledolgozta magát; és talán az ember meglepő kitartásában sem hisz túlságosan. Az emberi faj talán a legkitartóbb az összes állat között. Bármely elképzelhető környezetben meg bír élni, és láthatóan sokkal jobban, mint bármely más faj, a legkirívóbb megpróbáltatásokat és a stresszt is elviseli. így aztán elképzelhető, hogy hosszú távú előrejelzése, amely még bizonyos filozófiai megalapozottsággal is bír, mégis téves, hiszen az ember hatalmas meglepetésekre képes.
Mindeközben a rövid távú történésekkel is számot kell vetnünk, hiszen ez végső soron mégiscsak jobban érdekel minket. Milyenek a rövid távú kilátásaink? Kezdjük az azonnal szemünkbe ötlő katonai és politikai kilátásokkal. Ezeket néhány évvel ezelőtt Bertrand Russel vette számba, és véleményem szerint következtetései rendkívül realisták és értelmesek. Állítása szerint három lehetőség áll előttünk. Először is, az egész faj, és talán az egész földi élet kiirtását eredményezheti, ha nukleáris háborúba bonyolódunk, és ha a háború elég sokáig tart és elég hatékonyan halálos fegyverrel vívjuk azt. Mindenesetre ez, a jelenlegi technikai szinten, meglehetősen valószínűtlen.
A második lehetőség szerint a nukleáris háború a barbárság visszatérését vonja maga után. Jelen körülmények között ez az alternatíva elég valószínűnek tűnik, ugyanis az a komplex ipari rendszer, amelytől életünk pillanatnyilag függ, nagyon hasonlít a természetben is megtalálható ökológiai rendszerekhez. Ha a természet ökológiai rendszere egyetlen elemét megzavarjuk, akkor az egész rendszer felborul. így tehát, ha a komplex ipari rendszernek csak néhány elemét megsemmisítjük, és ha a speciálisan képzett személyzet körében nagy mértékű halálozás következne be, akkor – rendkívül valószínűen – az egész ipari rendszer összeomlana, hiszen lehetetlen volna egyes részeit a többi nélkül fenntartani. Mindez minden bizonnyal a barbárság visszatérését eredményezné. Figyelembe kell vennünk, hogy a jelenlegi hatalmas világnépesség jelentős része kizárólag e bonyolult ipari és kommunikációs rendszernek köszönheti megélhetését. Ha ez összeomlana, akkor rengetegen éhen halnának, a túlélők pedig a megmaradt erőforrások birtoklása érdekében polgárháborúkba bonyolódnának. A hidrogénbomba áldozatainak számát meghaladná az éhen haltak száma, és a világ hatalmas káoszba fulladna.
Az atomháború után a rendszer újjáépítése is rendkívül nehéz lenne, hiszen az emberiségnek nem a nulláról, hanem jó néhány száz évvel a nulla előttről kellene kezdenie. Amikor a rendszert, még meglehetősen primitív eszközökkel, létrehozták, az erőforrások korlátlanok voltak. Sok érc állt rendelkezésünkre és ezek könnyen hozzáférhetők voltak. Ma azonban, százötven év kizsákmányolás után, ez már nem igaz. Bármely primitív szintre került ember számára rendkívül nehéz lenne a megmaradt hiányos erőforrások alapján egy komplex civilizációt létrehozni, különösen az eddig fejlettnek tartott országokban. Azzal a paradoxonnal szembesülnénk, hogy az ipari társadalom újjáépítése könnyebb lenne azokban az országokban, amelyek korábban még nem iparosodtak, mint az iparosodott országokban, amelyek érctartalékaikat már elhasználták.
Lord Russel szerint a harmadik alternatíva az egyetlen világállam megteremtése. Ez két módon lehetséges. Erő segítségével, amikor egy nukleáris háborúban valamelyik fél győz, úgy, ahogy tulajdonképpen korábban mindig is létrejöttek birodalmak. Vagy az erővel való fenyegetés által, az elkövetkezendőtől való félelem, az értelem és a felvilágosult önérdek következtében, az emberi ideáknak köszönhetően. Természetesen ez volna a kívánatos módja annak a valaminek megteremtéséhez, amit Wendell Willkie ,,egy világnak" nevezett el, azonban be kell vallanunk, hogy a történelmi példák nem túl biztatók. Vegyük Olaszország példáját. Már Dante korától folyamatosan, minden értelmes olasz belátta, hogy az egységes Itália megteremtése létfontosságú, azonban Olaszországot csak 1870-ben egyesítették, és akkor is csak a piemonti seregek katonai fölénye kényszerítette azt ki. És mind a mai napig találkozhatunk olaszokkal DéI-Itáliában és Szicíliában, akik keserűen beszélnek arról, amikor a piemontiak megszállták az országot és egységes létbe kényszerítették. Ugyanez történt Németországgal is, melynek végleges egyesítése csak a francia-porosz háború után, szintén csak erőfölény hatására következett be. Az egységes Franciaország felépítése Richelieu ereje és ravaszsága révén ugyanezt a mechanizmust követte a 17. században. Ha a világ egyesítése hódítás révén, a Nyugat győzelmével következik be, akkor valószínűleg egy nagyon modern, felsőbbrendű, Római Birodalom jellegű képződményt kapunk, amilyen az Antonius idején volt. A Kelet győzelme esetén egy ennél kellemetlenebb birodalom alakulhat ki, amelyben a nyugati emberek hirtelen a rossz oldalon találják magukat, és minden bizonnyal erőteljes diszkrimináció áldozatai lesznek majd.
Van-e reális esélye a valóban olyannyira kívánatos egyetlen világkormány kialakulásának? És remélhető-e, hogy ez demokratikus módon jöjjön létre? Elvárható-e, hogy béke idején egy demokratikus társadalom, egy olyan cselekvéssorozatot valósítson meg, amely hosszú távon nyilvánvalóan mindenkinek jó, rövid távon azonban egy csomó embernek kényelmetlenséget, sőt szenvedést okoz? Számomra ennek lehetősége eléggé kétséges, hiszen rengeteg szerzett jog akadályozza ezt. Nem csupán az uralkodók szerzett jogaira gondolok, bár egy szuverén állam kormányzói nyilvánvalóan nem szívesen válnának csupán tartományi hivatalnokokká. Hasonképpen a gyártulajdonosok, a számukra most még igen kedvező adórendszer feladásával, sem szívesen rendelnék alá érdekeiket a most még határokon túli nagyobb egység érdekeinek, ahol nyilvánvalóan hatékonyabb vállalatok is működnek, és amelyek biztosan tönkre tennék őket. A dolgozók szerzett érdekei is sérülnének, akik új munkahelyet kapnának, vagy munkanélkülivé válnának, és így az új ország más területeire kellene költözniük. Az értelmiség szerzett érdekeit is sértené egy ilyen folyamat, hiszen véleményváltoztatásra nem hajlandók – senki sem szívesen változtat önként a gyerekkora óta beleivódott magatartáson.
Általánosságban elmondhatjuk tehát, hogy az ember csak háború vagy fenyegetés hatására, esetleg a közelgő katasztrófa elkerülése érdekében hajlandó nagyobb területeken egyesíteni magát, és a hosszú távú előnyökért cserébe a rövid távú kellemetlenségeket elfogadni. Kétségtelen, hogy a törvényes világkormány megteremtését leginkább egy a Marsról jövő támadás segíthetné elő. Sajnálatos módon ennek megtörténte eléggé valószínűtlen. Kérdés, van-e rá esélyünk, hogy meggyőzzük magunkat, hogy az emberiség saját maga mártírja, hogy a túlnépesedéssel, a túlszervezettséggel és a túltechnicizációval hatalmas bűnt követünk el magunk ellen. Egyesíthetjük-e magunkat, fontosabb érdekek megvalósulásáért mégis, saját magunk ellenére? Megfelelő oktatással és a közvélemény befolyásolásával ez talán elérhető most, ebben a korban, amit boldog békeidőnek tartunk. Azonban korántsem az ez, hanem a folyamatos fenyegetés időszaka, amelyben az emberiség egyesítése valós érdekünk. Beismerem, ennek kilátásai elég haloványak, de talán mégis lehetséges, hogy valamilyen józan érvelés ráveszi az embereket az együttműködésre és arra, hogy egy olyan kormányzatot hozzanak létre, amely lehetővé teszi mindnyájunk törvényes együttélését.
Ezek voltak tehát pillanatnyi katonai és politikai kilátásaink. Most vegyük számba a technikai és ipari kilátásokat is. Itt elsősorban az erőforrások kérdését kell megvizsgálnunk. Azoknak, akik mélyebben érdeklődnek a kérdés iránt, ajánlom figyelmébe Harrison Brown Challenge of Man's Future4 és Brown, Weir és Bonner The Next Hundred Years5 című könyvét, amelyek az összes lehetséges adatot tartalmazzák. Ha megfontoljuk azt a tényt, hogy az első világháború vége óta az Egyesült Államok több földi erőforrást használ fel, mint amennyi fémet, fűtőanyagot és ásványt az egész emberiség együttvéve annak előtte, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez mekkora terhet jelent. Jelenlegi civilizációnk fenntartásához évente fejenként 500 kilogramm acélra, 11,5 kilogramm rézre, 13 kilogramm ólomra, 3,5 tonna kőre, kavicsra és homokra, 250 kilogramm cementre, 200 kilogramm agyagra, 100 kilogramm sóra és 50 kilogramm foszfátra van szükségünk. Mindez nagyjából fejenként évi 20 tonnát tesz ki, és ehhez még tegyük hozzá, hogy az emberiség minden tagjának évi 8 tonna szénnek megfelelő energiára van szüksége.
Láthatjuk tehát, hogy a modern, technikai alapú civilizáció fenntartásához elképzelhetetlen mennyiségű erőforrásra van szükség. Ennek egyik következménye, ahogy erre már korábban utaltam, hogy a hozzáférhető érctartalékok nagyrészt kimerültek. Ötven évvel ezelőtt a rézérc 5 százalék tiszta rezet tartalmazott, ma a megmunkált érc réztartalma kevesebb, mint 0,5 százalék. Egyre silányabb érceket kell feldolgozunk, egészen addig, amíg a gránitot és a tengervizet is feldolgozzuk majd, hogy a szükséges fémekhez és ásványokhoz hozzájuthassunk. Elméletileg ez tökéletesen lehetséges, és még gyakorlatban is világos, hogyan oldható ez meg, azonban nyilvánvalóan sokkal több munkára lesz szükségünk, ha így akarunk hozzájutni a nyersanyaghoz. Mindez olyan rémes mechanizációt kíván majd, amit ma még elképzelni sem tudunk.
Mennyi ideig tartanak ki erőforrásaink? Az erre vonatkozó jóslatok igen különbözőek, néhány száz évtől néhány ezer évig terjednek, az azonban biztos, hogy erőforrásaink előbb-utóbb kimerülnek.
Ezzel kapcsolatban Harrison Brown a következő kérdést fogalmazta meg: Mekkora eséllyel képes az emberiség arra, hogy a gazdag érctartalmon alapuló ipari életről áttérjen a csekély érctartalmon alapuló ipari életre, amely feltételezett átalakulás nagy találékonyságot és ügyességet követelne meg? Brown, csakúgy, mint Bertrand Russel három alternatívát fogalmazott meg. Az egyik szerint az ember képes lesz a megfelelő átmenet kialakítására, azonban ekkor egy, az egész világra kiterjedő ipari civilizáció alakul majd ki, amelyet egy totális rendszer tart majd ellenőrzése alatt. A második lehetőség, hogy sikerül az átmenet, és egy, az egész világra kiterjedő szabad társadalom jön létre, melynek célja az emberek lehetőségeinek teljes kibontakoztatása; azonban, bár számunkra ennek a változatnak a kialakulása a legkívánatosabb, valóra váltása és fenntartása egyaránt nagyon nehéz lenne. Harrison Brown a harmadik lehetőség megvalósulását tartja a legvalószínűbbnek, amely szerint az elkövetkező ezer évben, feltételezve, hogy sikerül elkerülnünk egy háborút, fokozatosan egy mezőgazdasági társadalom szintjére süllyedünk vissza.
A következőkben a pillanatnyilag előttünk álló lehetőségeket vegyük számba. Kezdjük a biokémiával. Olyan nagy tekintélyű személyek, mint Szent-Györgyi Albert, meg vannak győződve arról, hogy az emberiség meg fogja találni a megfelelő születésszabályozási módszert, és ez a világ létfeltételeit stabilizálni fogja, egyszersmind egy elfogadható fejlődés kialakulását is lehetővé teszi. Azonban nem veszi figyelembe, hogy nem csupán biológiai, hanem szociológiai, pszichológiai, filozófiai és vallási problémával állunk szemben; bár a biokémia szintjén valóban változások elébe nézhetünk. Az élelmiszertermelés a növények irányított keresztezésének köszönhetően kétségtelenül hatalmas növekedésen megy majd keresztül. Baktériumok és gombák új típusait hozzuk létre és háziasítjuk majd annak érdekében, hogy ehető anyagokat kapjunk és kidolgozzuk majd a víz felkutatásának új módszereit. Stephen Riess jelenleg a teljesen terméketlen területek csatornázási módján dolgozik, az úgynevezett ,,fiatal víz" megtalálásán. Nyilvánvalónak tűnik, hogy – amennyiben képesek leszünk a népesség stabilizálására – akkor az emberek élelmezése, ha nem is húsalapú étkezéssel, tekintettel arra, hogy az meglehetősen pazarló jellegű, de húsmentes étkezéssel megoldható lenne.
A kémia minden bizonnyal fejlődni fog. Várakozásaim szerint a legnagyobb haladást a fotoszintézis alapkutatásai, a sugárzó kémia területén érjük majd el. Minden bizonnyal sok olyan kémiai folyamatot fognak felfedezni, amelyek ellenőrzött sugárzásban, tehát nem csupán a napfény hatására, valósulhatnak meg, hanem keményebb sugárzásban is, így egész sok atomban indulhatnak be kémiai folyamatok. Ez eddigi előzmények nélküli kémiai szintéziseket tesz majd lehetővé.
Egyébként ez teljes mértékben alapkutatás eredménye lesz majd, és nem véletlenszerű felfedezése. Még mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy egy adott probléma megoldása érdekében kutassunk, azonban az alapfelfedezések mindig alapkutatások eredményei. A minap olvastam Szent-Györgyi Albert szórakoztató megjegyzését az alapkutatásról.
,,Amikor tíz évvel ezelőtt ide érkeztem,6 csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam alapkutatást végezni. Az emberek azt kérdezték, mivel foglalkozom, és az mire jó. Azt kellett mondanom, hogy az egyáltalán semmire sem jó. Akkor azt kérdezték, mit is csinálnék pontosan? Azt kellett felelnem, nem tudom, azért kutatok, hogy ezt kitaláljam. A következő kérdés tehát az volt, miért várom el, hagy rám pazarolják a pénzüket, amikor azt sem tudom, mivel és miért foglalkoznék. Erre a kérdésre már nem volt válaszom."
Ilyeneket ma már nem kérdeznek olyan gyakran, azonban még mindig volna min javítanunk.
A biológia és kémia világából most forduljunk az emberek világa felé. A pszichofarmakológia, az alapmetabolizmus kutatása eredményeként valószínűleg hatalmasat fog fejlődni, és ez lehetővé teszi, hogy megfelelőbb környezetet alakítsunk ki a központi idegrendszer számára, és, hogy rengeteg mentális és pszichofizikai betegségtől megszabaduljunk. Talán olyan fejlődésnek is tanúi lehetünk majd, amelyről a kiváló genetikus, Hermann Muller professzor beszél: az eugenetikai módszerek alkalmazásának az emberi faj javítása érdekében. Muller a ,,mostohaszülőség", és egy új típusú erkölcsiség kialakításának lehetőségén gondolkozik, amely lehetővé tenné, hogy azok az emberek tartsák fontosabbnak a szaporodást, akiknek jobb természetük van, és ne azok, akik csak arra lennének képesek, hogy szaporodásuk esetén szüleik kóros érzékenységét és gyengeségét adják tovább. Ezt reprodukciós sejtek tárházából – ahol a szülők legmagasabb ideái szerinti sejtek találhatók – fogant gyerekek mostohaszülőségen alapuló családi felnevelése tenné lehetővé. Az eugenetika előbb-utóbb mindenképpen gyakorlattá válik, bár ez a kérdéshez kapcsolódó erkölcsi felfogásunk forradalmi átalakulását eredményezi majd. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az első ország, amely ilyen eugenetikai módszereket alkalmaz majd, az első néhány évtizedben versenytársaihoz képest rendkívüli előnyökre tesz majd szert. Így eggyel több okunk van arra, hogy minél hamarabb, mindenáron megvalósítsuk az ,,egy világot". A nacionalizmus keretein belül az eugenetika nagyon erőteljes és nagyon veszélyes fegyver lehet.
Most pedig elérkeztünk a tiszta pszichológiai folyamatokhoz. A pszichológia nyilvánvalóan még mindig gyerekcipőben jár, és jelentős fejlődés elébe nézhetünk. Két-három generáción belül megérthetjük a kreatív gondolkodás folyamatát, kitalálhatnánk hogyan rendszerezhetnénk és taníthatnánk ezt a folyamatot – ez lehetővé tenné az emberek olyan irányú képzését, oktatását, amely képességeik teljességének felhasználását teszi lehetővé. Az ilyen, tisztán pszichológiai fejlődés, a pszichofarmakológiai fejlődéssel együttesen, valószínűleg jelentős mértékben javítaná az emberek teljesítményét. Ha mindezek eugenetikai folyamatokkal társulnának, akkor ez az emberi teremtény meglepő fejlődését vonhatná maga után. Megszűnne igaz lenni, amit Emerson mondott oly régen, nevezetesen, hogy mindenki a társadalom jobbításával büszkélkedik, de senki sem jobbítja saját magát. Még az is előfordulhatna, hogy az ember valóban jobbítani kezdené saját magát, ezzel pedig a társadalmon is javíthatna. Bár senki sem tudhatja, megtesszük-e ezt vagy sem, annyit azonban teljes bizonysággal állíthatunk, hogy megtehetnénk.
Most szóljunk néhány szót a mechanikai fejlődésről is. Ezek legfontosabbjai minden bizonnyal a nagy elektromos számítógépekhez kapcsolódnak majd, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan gondolkodási folyamatokat és problémamegoldási módokat is alkalmazzunk, amelyekre korábban nem voltunk képesek, ezáltal olyan területek nyílnának meg a racionális cselekvés előtt, amelyek eleddig zárva voltak. Még az is lehetséges, hogy racionális politikai döntési folyamatokat alakíthatunk ki, bármely területen tudva, hogy ott mi a lehetséges legjobb alternatíva. A múltban az ilyen döntéseket teljes mértékben a politikusok intuícióira hagyatkozva hozták meg, ma azonban a tények vagy a tényeken alapuló értelem ellenőrzése alá vonhatnánk azt. A minap a Harper magazin egy újabb számát olvasgattam, amelyben egy olyan érdekfeszítő tudományos felfedezésről számoltak be, mely segítségével kutathatók a tudományos folyóiratok régebbi számai. Ez pillanatnyilag rendkívül fontos fejlemény, hiszen évente több ezer folyóiratszám jelenik meg, rengeteg felhalmozott ismerettel; és rendkívül nehéz utánajárnunk, hogy ebben a hatalmas anyaghalmazban mit végeztek el már egyáltalán. Most egy olyan masinát fejlesztettek ki, amelybe egy mágneslemez segítségével behelyezhetjük az adott újság témahalmazát, és rövid idő alatt a gép megmondja azt, amit tudni szeretnénk.
Ne felejtsük el barátainkat, a szputnyikokat és a szatelliteket sem. Ezek egyre inkább hasznosak lesznek számunkra, nem is annyira a világűrben, mint itt a Földön. Fontos, az időjárásra vonatkozó információkkal látnak el majd bennünket. (Mostanában olvastam Werner von Braun egy kijelentését, miszerint egyszerre több szatellitet lőnek majd fel a világűrbe, melyek közül többet összekötnek egymással, és ez lehetővé fogja tenni, hogy világszerte bármely pillanatban ugyanazt a televízióprogramot sugározzák. Ez komoly fenyegetést jelent számunkra, de hát itt tartunk.)
Úgy tűnik tehát, hogy hatalmas lehetőségek nyíltak meg előttünk, hogy jelentős felfedezéseket tehetünk mind saját természetünkről, mind a külső természetről. Ha megoldjuk alapvető politikai és demográfiai problémáinkat, akkor egy elképzelhetetlenül felsőbbrendű világot hozhatunk létre. Hogy megtesszük-e ezt vagy sem, nem tudom, de nagyon fontos megértenünk, hogy a legközelebbi jövő igen komoly szerepet játszik e lehetőségek tekintetében. Harrison Brown erről röviden annyit mondott, hogy az elkövetkező száz év kétségtelenül jelentősebb dolgokkal szembesít minket, mint eddig bármi más az emberiség történetében. Ez a nagyon kijózanító kilátás minden kétséget kizáróan igaz.
Több mint ötven évvel ezelőtt Tolsztoj azt mondta, hogy egy olyan rosszul szervezett társadalomban, mint a mienk, ahol egy kicsiny kisebbség kormányozza a többséget, minden tudományos fejlődés és a természet minden meghódítása a kisebbség hatalmát erősíti a többség felett. Most rajtunk áll a döntés, hogy ezeket félelmetes és emberellenes célokra használjuk-e fel, vagy egy olyan fejlődés útjára lépünk, amelyről eddig csak álmodtunk – sőt egy olyanéra, amelyről még csak nem is álmodhattunk, mert a világ eddig nem ismerte az előttünk most megnyíló lehetőségeket.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
