NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 10:32 Összes olvasás: 55732| 524. | [tulajdonos]: Huxley Előadások az emberről 3 | 2023-08-29 09:10 | II. fejezet
Az ember bolygója
Milyen kapcsolat fűz minket bolygónkhoz? Hogyan viszonyulunk a világhoz, amelyben élünk és hogyan kezeljük Földünket? Hogyan kezeli a Föld az emberiséget, ha az továbbra is ily módon kezeli őt?
E kérdések megválaszolását két bibliai idézettel kezdem. Az elsőt a Zsoltárok könyvéből: ,,Jóllaknak az Úr fái, s a Libanon cédrusai, amelyeket ő ültetett", a másodikat Salamon énekéből választottam, ahol a szeretett másikat a cédrushoz hasonlítja: ,,termete, mint a Libanon, pompás, mint a cédrusok."2 Ezek a hatalmas fák mitikus jelentéssel is bírnak. Már kiskorunktól kezdve mindnyájan halottunk róluk, kórházakat neveztek el utánuk, és a szó maga is ismerősen cseng fülünkben. Emlékszem, amikor legelőször a Közel-Keletre látogattam, leginkább pont a libanoni cédrusok érdekeltek.
Libanon nagyon kis ország, mely csupán néhány kilométer széles tengerszakaszból és a mögötte elterülő több ezer méter magas hegyvonulatból áll. A hegyvonulat százötven-kétszáz kilométer hosszú, körülbelül harminc kilométer széles. Abban a reményben látogattam oda, hogy a valaha ott burjánzó cédrusokból még rengeteget láthatok majd ott. Órákon át hatalmas hegyeken keresztül vezetett utunk, teljesen csupasz, elsivatagosodott területen autóztunk, míg végül egy elkerített, zárt helyre értünk, ahol körülbelül négyszáz cédrus volt. Később, mikor elrepültem a terület felett, még két-három hasonló ligetet láttam, ottjártamkor talán összesen ezerötszáz-kétezer cédrus volt az ország területén. Ennyi maradt abból a hatalmas erdőségből, amely Salamon királyt templomai építéséhez faanyaggal ellátta. Bizonyára emlékeznek, Salamon megállapodott Hirámmal, Tírusz királyával, és Hirám megígérte, hogy a tengerpartra szállítja a kivágott cédrusokat, tutajokon a Salamon által megjelölt kikötőbe úsztatja azokat, hogy onnan Jeruzsálembe vigyék.3 Ebből következően Jeruzsálem évszázadokig ellátta Egyiptomot az építkezéseihez szükséges fával. Egyiptomban ugyanis csak pálmafák vannak.
Ez rendkívül szemléletesen illusztrálja, hogyan bánt évszázadokon keresztül az emberiség a Földdel. Hatalmas bőséget talált itt a Földön, és sok esetben teljesen tönkretette mindazt, amit itt lelt. Libanonban csodálatos erdőség volt; a cédrusok gyönyörűek. Botanikus kertekben biztos láttak már cédrust, ez a faj ma szerte Európában megtalálható, a mérsékelt égövön ugyanis nagyon jól érzik magukat. Azonban Chateaubriand hívta fel figyelmünket arra, hogy a ,,az erdőség civilizáció előtti, a sivatag pedig civilizáció utáni állapot"4. Az ember, nagyjából fél-, egymillió éve, amióta a Földön van, egyre növekvő geológiai hatást gyakorol. Megváltoztatta a lakott világ arculatát, ritkán jobb irányba, de a legtöbb esetben sokat rontott rajta.
A tizenkilencedik század környezeti iskolája hangsúlyozta, miképp teremti és befolyásolja a környezet a kultúrát, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a tényt, ahogy a kultúra a környezetet befolyásolja. Hogy az ember legalább annyit változtatott a környezeten, mint amennyit a történelem menetén a környezet alakított.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy a tizenkilencedik század legvégéig az emberiség nem vetett számot az ember természetátalakító tevékenységével. Az első klasszikus munkát a témáról George Perkins Marsh, az új Olasz Királyság első amerikai nagykövete írta 1865-ben. Az emberiség és a természet kapcsolatáról Marsh időrendben gyűjtötte össze az összes, rendelkezésére álló európai anyagot, és filozófiai kontextusba ágyazva adta azt közzé. Műve a téma előfutára, mind a mai napig rendkívül értékes munka.5
Előbb az ember tevékenységének köszönhető pozitív földi változásokat vegyük figyelembe. Ma például a legtöbb ökológus úgy tartja, hogy a trópusi mezőség, és valószínűleg a mérsékelt égövi füves területek is emberi alkotások és az ember is tartotta fenn azokat több százezer éven keresztül. Feltételezésem szerint az ember egyik legfontosabb hozzájárulása, hogy értékes növényeket és állatokat telepített a föld egyik részéről a másikra. A Közel-Keletről, sőt még a Távol-Keletról is a klasszikus időkben kerültek a mediterrán területre az olyan értékes fák, mint a barack, a szilva, a dió és a mandula. Az olyan értékes takarmánynövények, mint amilyen az alfala is, és a talajtakaró növények egy része a mediterrán tájakról került Európába, majd Amerikába. A bab és a szőlőtőke viszont Európából került Kínába. Az újvilági burgonya európai meghonosítása forradalmi jelentőségű volt, csakúgy, mint a dél- és közép-amerikai indián kukorica dél-európai, afrikai és ázsiai elterjesztése.
Ugyanezt láthatjuk az állatok esetében is. A legnyilvánvalóbb a ló újvilágbeli meghonosítása. A spanyolok előtt az amerikai indiánok gyalogszerrel vadásztak. A lovat az első angol telepesek vitték magukkal. Az észak-amerikai indiánok, csakúgy, mint a dél-amerikaiak, azonnal megkedvelték ezeket a négylábúakat. Az inkák egyetlen háziasított állata például az alpaka és vikuna fajtájú láma volt, amely szűkösen tizenöt-harminc kilót bír el a hátán. Az Andok különleges hegyein való áruszállításhoz az emberen, mint teherhordón kívül ennyi állt rendelkezésükre. A juhot pedig ma már olyannyira magukénak tekintik, hogy az még az andokbéli indián néphagyomány részévé is vált.
Keletről érdekes állat került Európába, a macska. A házimacska egyiptomi eredetű, a Nyugat-Európában őshonos vadmacskát ugyanis sohasem háziasították, de az csak a korai középkorban terjedt el valamelyest. A Dick Whittington6 tündérmeséből láthatjuk mennyire értékesek voltak a macskák, és milyen különösnek tűntek. Az Anglia meghódítása előtti régi szász törvényekből kitűnik, hogy a másik macskájának meggyilkolásáért az elkövetőnek akkora halom búzát kellett fizetnie, amely a farkánál felakasztott macskát ellepte.
A másik, keletről Európába származott állat a háziasított tyúk volt, mely Indiából került a klasszikus Európába, és azóta is tojja tojásait. Még elgondolni is furcsa, hogy a kora klasszikus kor nem ismerte a tojást.
Tehát az ember okozta fontos változások között kétségtelenül vannak jók is. Most azonban vegyük szemügyre az érem másik oldalát. Az ember túlságosan gyakran is úgy élt a földön, ahogy a parazita élősködik az állaton. A legtöbb élősködő elég bölcs ahhoz, hogy a gazdaállatot ne tegye tönkre, hiszen akkor végső soron ő is bevégezné. Az ember azonban nem tartozik a bölcs paraziták közé. E helyett sokszor úgy élősködött a Földön, hogy közben teljesen tönkre is tette azt.
Melyek az emberiség legjelentősebb rombolásai? Az állatokkal kezdem. Ez egy rendkívül nyomasztó történet, hiszen, egyre növekvő tempóban, gyönyörű és fontos állatokat irtunk ki. Ha megtekintjük a Nemzetközi Természetvédelmi Társaság7 statisztikáit, akkor megtudhatjuk, hogy a 19. század folyamán ötven emlősfaj múlt ki, 1900 óta további negyven tűnt el a Föld felszínéről, jelenleg pedig hatszáz faj különösen veszélyeztetett. Itt van például az utazó galamb esete, amely valaha akkora számban létezett, hogy röpte még a napot is elsötétítette. A gyarmati időszak alatt és a függetlenségi háború után az újvilágiak azzal szórakoztatták magukat, hogy kikocsiztak azokba az erdőkbe, ahol ezek a galambok fészkeltek, a fiókákkal teli fészkeket leverték a fákról, több kocsit megtöltöttek a galambtetemekkel, és hazahajtattak. Nyilvánvalóan nem tudtak ennyi galambot megenni, a legtöbb tetemet tehát kidobták az út szélére rohadni. Ugyane sors jutott a bölénynek is, amelyből valaha 50-60 millió volt a fennsíkokon. Mára az utazó galamb teljesen kihalt és a bölényből csak néhány ezer maradt mutatóba.
Hasonló sorsra jutott az indiai rinocérosz is, amely (elsősorban a kínai) ember babonásságának köszönhetően mára csaknem eltűnt. A rinocérosz szarvából szerelmi bájitalt vagy amulettet készítettek, és hatalmas összegeket fizettek érte. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt London nagy kikötői árverőcsarnokában jártam, ahol még mindig árvereznek elefántcsontot, szarvakat, teknősbékát és gyöngyöket, mennyire meglepett, hogy a rinocéroszszarv sokkal többe került, mint az elefántcsont. Ez csakis annak volt köszönhető, hogy a hatalmas kínai felvevőpiac a rinocéroszszarvat ajzószerként tartja nyilván. Az emberi babona tehát kiirtotta ezt az érdekes fajt, és az Afrikában található hasonló fajok is gyors ütemben fogyatkoznak.
A világ számos részén eltűnőben van a krokodil. Azonban hiányolni fogjuk ezeket a meglehetősen ellenszenves állatokat, ugyanis ahogy ezt mostanában felfedezték, a krokodil elpusztítja a halak természetes ellenségeit, ahogy a beteg és gyenge halakat is. Azokon a területeken, ahol már kihalt a krokodil, a halászat is rosszabb helyzetbe került.
Az afrikai nagyvadakat csupán az óvja meg a kihalástól, hogy Afrika különböző területein nemzeti parkokban védelmezik őket. Feltehetően továbbra is életben maradnak a tudomány és azok szolgálatára, akik néhanapján a lakott világon kívül kívánják megtekinteni a teremtést.
Most térjünk át a növények világára. Az erdőkkel kezdem. A libanoni cédrusról, arról a gyönyörűséges, hatalmas erdőségről, amely mára szinte teljesen eltűnt, és az egész hegyvonulatot odahagyta az eróziónak, már beszéltem. Sok helyen a felső földréteget már elmosta az eső és a puszta sziklákon kívül semmi sem maradt a hegyen. Az ilyen helyeket már nyilvánvalóan nem lehet újraerdősíteni; mégis, a világ különböző részein a hegyeket még mindig teljesen lecsupaszítják.
A vadászó életmód kialakulása óta az ember tudatosan irtja az erdőket. A vadászó törzsek az aljnövényzet leégetésével növelték az erdők átláthatóságát, ami kétségtelenül jelentősen megkönnyítette a vadászatot. A mezőgazdaság kezdetétől, nagyjából a Krisztus előtti nyolcezertől, az ember kivágta és leégette az erdőket, hogy helyükön élelmezési célú növényeket termesszen. A vaskorszak felgyorsította ezt a folyamatot, ugyanis a vasból készült eke használata sokkal drasztikusabb beavatkozást tett lehetővé, mint a faeke. A mezőgazdaság gyorsabb térhódítását lehetővé tevő rendkívül egyszerű másik újítás, a nyakhám megjelenése, a nyolcadik századtól lehetővé tette, hogy a lovak sokkal nagyobb terhet húzzanak el, mint a korábban szokásos lószerszám segítségével. Az ilyen és hasonló technikai újítások a lassú, de biztos népességnövekedéssel párosulva hatalmas erdők kiirtását eredményezték.
Az újabb időkben hasonlóan fontos volt az elsősorban a városokat körülvevő erdők kivágása, hiszen a vágott fát fűtőanyagként használták fel. Diderot Enciklopédiájában különösen érdekes leírását olvashatjuk Párizsnak a fűtéshez szükséges faanyaggal való ellátásáról. A Párizs környéki erdőket akkorra már nagyrészt kipusztították, a faanyagot pedig több száz kilométer távolságról, a Szajnán és mellékfolyóin úsztatták a fővárosba. A tutajok a párizsi kikötőkben rakodtak ki, a fát innen szállították tovább. Diderot azon kevés 18. századi értelmiségiek egyike volt, akiket érdekelt kora technikai fejlődése, úgy tartotta, sokáig annak üteme már nem tartható, és a helyzetet csak az oldhatná meg, ha inkább szénnel fűtenének. És tényleg, ez idő tájt kezdtek nagyobb arányban szénnel is fűteni, ezért kerülték el az erdők teljes kiirtásukat.
A fűtésen kívül az iparban is használtak fát. Mielőtt a 18. század elején koksz felhasználásával kezdték előállítani az acélt, minden ércet faszénnel olvasztottak meg, függetlenül a fémipar jellegétől. Az üvegiparban is ez volt a helyzet. Bár az üveget már korán, nagyjából Krisztus előtt háromezerben felfedezték, az üveggyártás az üvegfúvás tökéletesítéséig, egészen a Krisztus utáni első századig, nagyon drága és bonyolult eljárás volt. A felfedezés nagy ütemben vezetett az üvegipar kialakulásához szerte a mediterrán területen, sőt még Köln vidékén és Angliában is. Ez az erdőségek gyors ütemű kiirtását eredményezte.
Az erdők kipusztításához hozzájárult még az épületek, de még inkább a hajók építéséhez felhasznált hatalmas famennyiség is. Érdekes tudnivaló, hogy a hajóépítéshez megfelelő alapanyagul szolgáló fa milyen korán tűnt el Nyugat-Európából. A francia hadiflotta már a 17. század végén sem talált alkalmas faanyagot Franciaország területén, így meglehetősen messziről, Albániából hozattak fát. A spanyolok a 16. században, nagy tengeri hódításaik idején, a hajóépítésekhez nem Spanyolországban, hanem a Balkánon találtak megfelelő fát. Pepy erről így lamentál Naplójában: ,,Isten tudja, hol találunk tölgyet." És tényleg, a tölgy már akkor kihalóban volt. A 18. században, mikor Anglia leginkább uralta a tengereket, a hajóépítéshez szükséges tölgyfát főként az Újvilágból, Új Angliából szállították az anyaországba. A többi alapanyagot az Indiából szállított tíkfa biztosította. Szerencsére, talán éppen a hamptoni csatának köszönhetően, bebizonyosodott, hogy a vashajók mindenképpen jobbak voltak a fatestű hajóknál, és így a hajóépítő-ipar többé már jelentős mértékben nem járult hozzá a lassú növekedésű erdők kiirtásához.
Európában az erdőtlenedési folyamatot legtisztábban a klasszikus világban, a mediterrán területen láthatjuk. Az Egyesült Államokban pedig északnyugaton és a N agy-tavak vidékén követhetjük nyomon ezt a folyamatot. Természetesen az Egyesült Államokban még mindig vannak hatalmas erdőségek, azonban az évi fakivágás ötven százalékkal meghaladja az évi növekedést. Nyilvánvaló, hogy mindez nem folytatható úgy, hogy közben abban reménykedünk, az Államok erdőkkel tarkított ország marad.
Az európai erdők északtól egészen a mediterrán tengerpartig terjedtek. Jelenleg a mediterrán területen azonban az ősi erdőség már csak nyomaiban látható. Dél-Franciaországban, Hyeres-tól délre van egy körülbelül ezerötszáz négyzetkilométernyi terület, amit Foret des Morts-nak hívnak; ennyi maradt az ősrégi erdőségből. Ennek egy része már a klasszikus korban eltűnt, többnyire azonban a középkorban irtották ki, a marseille-i üveg- és szappanipar, valamint a touloni és marseille-i hajóipar érdekeinek szolgálatában.
A tájképfestészet iránt érdeklődők számára érdekes adalék, hogy a például Cézanne is ábrázolta tipikus provence-i táj meglehetősen új állapotot tükröz. A puszta kőig lecsupaszított hegyeket láthatunk képein. E helyek többsége reménytelen, hiszen újraerdősítésük megoldhatatlan. E tájak ugyan rendkívül festőiek, de ne feledjük, hogy degeneráció és pusztítás alakította őket ilyenné. Ugyanezt láthatjuk más mediterrán területeken is. Tunéziában például, ha Sousse felől a szárazföld belseje felé tartunk, a sivatag közepén egy hatalmas római amfiteátrumba, az El Jembe ütközünk, amely a Colosseum után rögtön a második a világon. A római időkben a tartományt, amelyben az El Jem-i amfiteátrum volt, Frugiferának hívták, ami annyit tesz, mint gyümölcstermő tartomány. Mára ez a terület szinte csaknem teljesen kihalt, az épületegyüttes tövében csupán néhány arab kunyhó húzódik meg. Mindenütt ugyanazt látjuk. Homérosz Szicília tölgyeiről és fenyőfáiról énekel. Ma átszelhetjük Szicíliát úgy, hogy alig látunk egy-egy fát. Egyes helyeken megpróbálkoztak ugyan az újraerdősítéssel, azonban a helyzet mégiscsak az, hogy ez a valaha dús erdőségekkel tarkított táj ma szinte teljesen mezítelen. Ugyanez a helyzet Görögországban, Palesztinában, Szíriában, Spanyolországban és Dél-Olaszországban is.
Ideje áttérnünk egy másik kérdésre, amely legalább annyira fontos, mint az erdők elpusztítása, azonban valamelyest ebből következik: a talajzat tönkretételére.
A talaj élő szervezet. Termőképességét a benne nagy számban élő mindenfajta mikroszkopikus és makroszkopikus nagyságú ökológiai közösségnek köszönheti. A legfelső talajréteg azonban, amely a tulajdonképpeni termőréteg, nem túl vastag. A Föld teljes népességének élelmezése egy huszonöt centiméternél alig vastagabb termőréteg épségén múlik. Ha tudjuk, hogy háromszáztól ezer évig tart, amíg egy nagyjából két és fél centiméteres termőréteg kialakul, akkor láthatjuk, milyen veszélyes a talaj károsítása, megsemmisítése.
A talajerózió természetes folyamat, állandó geológiai változások része. Azonban hatalmas a különbség a lassú, természetes talajerózió és a gyors, destruktív talajrombolás között. Talajrombolásról akkor beszélünk, amikor az ember erkölcstelenül megfosztja a földet a növénytakarótól, kivágja az erdőket, levágja a füvet és olyan rossz, intenzív mezőgazdasági technikákat alkalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy a szél és az eső is pusztítsa a talajt. Szerencsétlenségünkre, mint láttuk, az emberiség igen régóta követi el ezeket a bűnöket a természettel szemben.
A talajrombolás egyik legjobb leírását, furcsa módon Platón párbeszédeiben olvashatjuk, amikor is szülőföldjéről, Attikáról szól. Meglepően pontos leírását érdemes újraolvasnunk:
,,S ami megmaradt – akárcsak a kis szigeteken olyan az egykorihoz képest, mint egy megbetegedett test csontváza; a kövér és porhanyó földet az ár magával sodorta, s a földnek csak lesoványodott teste maradt meg. Akkor azonban – még teljes épségben – hegyes magas dombok voltak; s a ma sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta; hegyeit sűrű erdők borították, aminek még ma is látható bizonyosságai vannak; mert akadnak olyan hegyek, melyek ma ugyan már csak méheket táplálnak, de nem is olyan rég tetőgerendának alkalmas fát vágtak róluk a legnagyobb házépítésekhez, s e háztetők ma is épek.
Sok sudár, nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte kimeríthetetlen bőségben legelőt adott. És a föld élvezhette a Zeusztól jövő esőt is: nem kellett hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a kopár földről a tengerbe, hanem a sok vizet, amit kapott, magába fogadta, s agyagréteggel betakarva úgy gazdálkodott vele, hogy a talaj által felszívott vizet a magaslatokról a mélyedésekbe bocsátva mindenütt bőséges táplálékot nyújtott a kutaknak és a folyóknak. A hajdani forrásoknál ma is fennmaradt szentélyek a jele annak, hogy ez az elbeszélésünk igaz.
A föld tehát természettől fogva ilyen volt az idő tájt, és – mint illett is hozzá – igazi földművesek művelték meg akkor, akiknek ez volt a főfoglalkozása, akik szerették a szépet és tehetségesek voltak, akiknek földje kitűnő, vize bőséges, s akiknek országában az évszakok a legarányosabban oszlottak meg."8
A termőtalaj rombolását Platón már a Krisztus előtti 5. században dokumentálja, azonban csaknem isteni tulajdonságokkal ruházza fel az embert, aki mindezt elköveti. Csakúgy, mint negyven évvel ezelőtt Ellsworth Huntington9, Platón a bajok okának nem az embert, hanem az időjárási változásokat tételezte. Úgy tartotta, mindaz, ami Attikán történt, néhány özönvízszerű esőzés következménye volt. Én azonban úgy gondolom, hogyha egy kicsit kevesebbet foglalkozott volna saját, platóni ideáival és egy kicsit többet törődött volna mindazzal, amit a gazdálkodók valójában műveltek, akkor képes lett volna belátni, hogy pont ezek az isteni kvalitásokkal bíró elődök művelték a talajjal azt, amely arra a szintre csupaszította és rontotta, ahogy Platón és kortársai találták. És, Isten tudja, az a talaj talán még termékenyebb volt, mint a mai Attika. Megkockáztatom, Platón jobban tette volna, ha több figyelmet szentel a természet ezen borzasztóan gyakorlati problémáinak, mint azoknak a meglehetősen elvont metafizikai problémáknak, amelyek többnyire foglalkoztatták.
De hasonló kritikával illethetjük Szókratészt is, aki azt hangoztatta, nincs értelme kitennie lábát a város falain túlra, mert minden, ami érdekes a városfalakon belül van, hiszen őt csakis az ember érdekelte. Az ember azonban a talajból él és a természettel közösségben kell léteznie. Talán Szókratész is többet használt volna, ha kicsit jobban érdekelte volna mindaz, ami a városfalakon kívül volt.
Azok, akik ismerik az amerikai konzervatív irodalmat, tudják, hogy a féktelen erkölcstelenség ebben az országban milyen hatalmas földterületeket tett tönkre igen rövid idő alatt. A világ más tájain, Kínában, Afrikában, Dél-Amerikában és Dél-Európában is hasonló jelenséggel találkozhatunk. És ez a félelmetes folyamat csak tart, egyre tart, progresszívan egyre nagyobb arányokat ölt, egyre veszélyesebb, hiszen egyre több ember él a földön, a parasztokra pedig iszonyatos nyomás nehezedik, hogy minél agresszívabban aknázzák ki a termőföldet.
Az ember rombolási hajlama és az állandó népességnövekedés együttes jelenléte félelmetes tény. Ez korunk emberiségének nyilvánvalóan egyik legfontosabb problémája. De ne gondoljuk, hogy az emberek mindig és mindenhol destruktívak. Ellenkezőleg. A világ több részén meglehetősen primitív emberek feltűnően értenek a talaj megőrzéséhez és megújításához. Az idén nyáron meglátogathattam az Andok inkák lakta területeit. Az Urumamba folyó partjától az ezerötszáz, kétezer méter magason, a hegyekben húzódó inka földművelő teraszok gyönyörű látványt nyújtanak. E csodálatosan karbantartott teraszok egy részét faragott kövekből készítették, és némelyiket mind a mai napig használják. A gyakran 35 fokos meredek lejtőkön készült teraszok intenzív gazdálkodást tesznek lehetővé. Ha ellátogatunk Machu Pichuba, a cukorsüveg alakú hegyen épült csodálatos városba, felfedezhetjük, hogy meglehetősen kicsiny, talán két-háromezer fős népességét legalább két-három évszázadon keresztül a teraszos földműveléssel látták el. Különleges teraszokat találunk Indonéziában és a Fülöp-szigeteken is. A Fülöp-szigeteki igorotok rizstermesztési módszere igazán csodálatra méltó. Ugyanezt láthatjuk Jáva szigetén is, és joggal feltétezhetjük, hogy ezeket a rizstermelő teraszokat már ezer, esetleg kétezer éve is használják.
Ezek ugyan rendkívül figyelemre méltó fejlesztések, azonban elszomorító látnunk, hogy a világ más részein nem vették át ezeket a jó példákat. Az ősi, a spanyol megszállás előtti inka teraszok csupán negyven kilométerre találhatók Cuscótól, ahol a lehető legrosszabb módon termesztik az árpát, amely a föld erodálását és kimosódását eredményezi. Érthetetlen, hogy a modern gazdák miért nem fogadják meg a tanácsokat. Nyilvánvalóan, ahogy Hegel megállapította, a legfontosabb történelmi lecke az, hogy a történelemből soha, senki nem tanul semmit.10 Így hasonlóan döbbenetes, hogy a lejtős terep térfelszíni formáihoz alkalmazkodó talajművelés, amelyet az Egyesült Államokban a gazdák manapság egyre inkább használnak, csupán az utóbbi harminc évben kezd terjedni, holott ezt a módszert már százötven évvel ezelőtt Thomas Jefferson is ismerte, aki a talaj kifáradása és erodálása ellen küzdött. Ezek a tények még inkább nyugtalanítóvá válnak, ha meggondoljuk milyen kevés időnk van már, tekintettel arra, hogy a népességnövekedés egyre erőteljesebben erőszakolja ki a források nem megfelelő használatát.
A talaj tönkretételének különböző módjait ismerjük, a legkártékonyabb azonban talán mégis a túllegeltetés, amelyet az ember a birka és a kecske háziasítása óta, nagyjából hét-nyolcezer éve művel. Itt szembesülnünk kell e kérdés iróniájával. Általában mindannyian együtt érzünk Ábellel, Káint pedig nem kedveljük. Azonban ne feledjük, hogy Ábel tartott birkát és kecskét, Káin pedig gazdálkodott. Ténylegesen azonban, ha létezhet igazolható gyilkosság egyáltalán, akkor az Ábel megöletése volt, hiszen Ábel követői a világ minden táján szörnyűséges pusztítást hajtottak végre. A birka és a kecske rendkívül destruktív állat, ugyanis ezek a keskeny ajkú állatok gyökerestül tépik ki a füvet, így csupaszra legelik a földet. A birka rémisztő pusztítást művelt szerte Spanyolországban. A spanyol történelem egyik legfurcsább fejezete Mesta története. A birkatenyésztő pásztorok közössége szüntelen konfliktusban volt a növénytermesztő gazdákkal. Nagyjából háromszáz év intenzív legeltetése Spanyolország elsivatagosodását eredményezte.
E helyütt érdemes megemlítenem valamit, amire csak a legutóbbi néhány évben derült fény. Sokáig azt feltételezték, hogy a sivár dél-itáliai táj a Római Birodalom végén alakult ki. Az elerdőtlenedést és a talajromlást valahogy a mezőgazdaság akkori összeomlásával hozták összefüggésbe. Egy újabb felfedezés azonban bebizonyította e feltételezés tarthatatlanságát. A második világháború alatt az Angol Királyi Légierő egész Olaszországtól légifelvételeket készített. Ezek a precíz, rézsútos megvilágítást alkalmazó felvételek az archeológiai nyomokat is láthatóvá teszik. Mindenki legnagyobb meglepetésére nyilvánvalóvá vált, hogy azok a részek, melyekről úgy tudták, hogy azok már a római kor végétől kopár táj képét mutatták, még a sötét középkorban is meglehetősen termékeny talajjal voltak fedettek. A felvételeken mezők, teraszok és parasztházak nyomai láthatók. Kiderült, hogy e termékeny és erdős dél-olasz táj tönkretételét a spanyol pásztorkodási módszerek meghonosítása eredményezte a 12-13. században. Ez végzetes pusztítást okozott az országban, kialakítva a jelen kietlen tájat.
A kecske még a birkánál is aktívabb, hiszen a fára is fel tud mászni, hogy leegye azt. Fantasztikus, mi mindent pusztított el. Gyakorlatilag az egész mediterrán medencét tönkre (t)ette. A kecske az erdők természetes újratelepülését is megakadályozza, ugyanis a fiatal magoncokat, a spontánul a földből kibújó facsemetéket is azonnal lerágja.
A ciprusi angol megszállás kevés jó oldalainak egyike, hogy az angolok, a nyugati szigetrész erdőinek megőrzése érdekében rávették a ciprusiakat a kecsketartás elhagyására. Mindezt ráadásul demokratikusan érték el. Az angol hivatalnokok faluról falura járva magyarázták el a lakosságnak a kecsketartás és az erdő megőrzésének viszonylagos előnyeit. Itt és most a kecske számottevő hasznot hoz, azonban az erdőség megtartása később nagyobb előnnyel jár. Ebből következően sok falusi megkötötte kecskéit, sőt kevesebb állatot kezdett tartani. Ez azt eredményezte, hogy Nyugat-Ciprus hegyein új életre keltek az erdők. így Libanonban, amíg a kecsketartást nem szabályozzák valahogy, az újraerdősítés, már ahol ez még egyáltalán lehetséges, teljességgel megoldhatatlan. Libanon politikai megosztottsága vallási gyökerű. Mohamedánok, drúzok, maroniták, örmények és görög-keletiek áskálódnak egymás ellen. Azt mesélték, egy maronita püspök egyszer bement a mezőgazdasági minisztériumba és a hivatalnokot így tájékoztatta: "Örömmel jelenthetem uram, hogy a hegyekben mi már nagyon is kordában tartjuk kecskéinket, de sajnálattal kell közölnöm, hogy az ortodox kecskék még mindig hatalmas károkat okoznak."
Minden jogi korlátozás dacára, a kecskék még mindig pusztítanak. Algéria és Tunézia jelentős erőfeszítéseket tett a kecsketartás jogi szabályozására, azonban a törvények betartatása csaknem lehetetlen, így a rombolás szakadatlanul folytatódik. Madagaszkáron, ahol pedig a kormányzat igazán tudhatta volna, mi forog kockán, egy különleges bundájú kecskét terjesztettek el. Ez a lépés azt eredményezte, hogy most, huszonöt év elmúltával az erdők csupán húsz százaléka maradt meg.
A túllegeltetés a talajrombolás egyik fontos előfeltétele. Ugyanennyire, de talán még lényegesebb talajromboló erő a tűz. Láthattuk, az ember mind mezőgazdasági, mind vadászati célból már régen is tűzzel ritkította az erdőt. Nyugat-Európa erdeit nagyrészt égetéssel semmisítették meg, e tevékenység nyomai még mindig fellelhetők az olyan angol helynevekben mint például ,,Brentwood" (frissen elégetett fa) vagy ,,Brindly" (frissen égetett tisztás). A szándékolt égetésnél is nagyobb pusztítást okoztak azonban a hanyagság okozta tüzek.
A geológusok a pleisztocén kortól, tehát körülbelül egymillió évvel ezelőttől kezdve egyre több kövületet találnak a hamuban. Ez azt jelentheti, hogy az ember vagy elődje már ekkor ismerhette a tüzet. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy a kétszázötvenezer éves pekingi ember már ismerte a tüzet, és a véletlen tüzek azóta mindig előfordulnak.
Az Egyesült Államok tragédiája a véletlen tüzek okozta hihetetlen mennyiségű erdőpusztulás. A rombolás elképesztő. Washington államban például az 1865-ös tűz egymillió, míg az 1868-as hatszázezer angol hold erdőt égetett porrá. Ezen a területen a telepesek érkezése, 1847 előtt nagyon kevés tűz volt, 1847 óta szüntelenek a tüzek. Az 1910-es nagy idahói és montanai tűz nyolc és fél milliárd láb, az 1933-as tillamooki tűzvész pedig tizenkét és fél milliárd láb fát pusztított ki. Az egész Egyesült Államok ennyi fát használt fel akkoriban egy év alatt, és az most egy hét leforgása alatt elporladt. Becslések szerint Oregon államban az első telepesek megjelenésétől kezdve 1908-ig, amikor is tűzvédelmi intézkedéseket vezettek be, 32 milliárd láb fát vágtak ki és körülbelül 40 milliárd fa vált tűzvész martalékává. Manapság már bonyolult felépítésű tűzvédelmi szerveket hívtak életre, azonban bárki, aki észreveszi, milyen nehéz akár még egy olyan kisebb kaliforniai bokortüzet is eloltani, aminek nemrég lehettünk tanúi, tudhatja, mily nehéz is ellenőrzés alatt tartani a rombolás gépezetét. Azonban, ha tudjuk, hogy Chilében és más hasonló országokban hetekig minden kontroll nélkül tombolnak az erdőtüzek, és hatalmas területeket feketítenek el, akkor mindnyájan érzékeljük a tűzoltóság fontosságát.
Sajnálatos módon rendkívül sötét képet kapunk, ha valóban számba vesszük az ember földi tevékenységét. Nagyon kevés olyan dolog van, amely ezt a képet kissé világosabbá tehetné. Az egyik következő előadásban e tények és az erkölcs között teremtek kapcsolatot, megvizsgálom, milyennek kéne lennie a természettel kapcsolatos filozófiai világképünknek. Ezekről a brutális tényekről ugyanis nem kizárólag gyakorlati szempontból kell gondolkoznunk, hanem metafizikailag, etikailag és esztétikailag is. Úgy érzem, borzasztóan fontos lenne, hogy ezekről a kérdésekről képesek legyünk egész természeti lényünkkel gondolkodni, nem csupán technológusokként, nem csupán enni kívánó lényekként, nem csupán olyanokként, akiknek fára van szükségük, hanem teljes emberi valónkban, erkölcsi, esztétikai, filozófiai természetünkkel együtt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
