NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-11-09 04:53 Összes olvasás: 83216Olvasói hozzászólások nélkül| 809. | [tulajdonos]: Weöres Sándor | 2022-08-05 11:58 | "Megtudtad, amit
mindenki öröktől ismer,
és elfeledted
amit senkise tud.
Annyi vagy immár,
mint a többi –
most mutasd meg,
mi telhet tőled.
Mert könnyű, könnyű
törpék között
óriásnak lenni –
de nehéz és jobb,
ha törpék között derekabb törpe vagy a többinél." | |
| 807. | [tulajdonos]: adalék-Baltazar-megjegyzéséhez | 2022-08-03 17:49 | "Ha ízes Mihály József Attila versekben keresett volna
- és nemcsak e mű kapcsán — Babits-hatást, közelebb került
volna az irodalomtörténeti valósághoz."
"Külön kell foglalkoznunk ízes Mihály egy „truvájával".
Igaz, nem is fogalmazza meg, „csak" írása elé teszi mottóul a
címben is idézett „lobogjon az égig szellem és szerelem" hét
sornyi szövegkörnyezetét, Babits Mint különös hírmondó. ..
című költeményéből. Ám a dolgozat alcíméből és felfogásából
egyaránt kitűnik, hogy ez is „József Attila-parafrázis" volna
Babits Mihály költészetében.
Parafrázisnak éppen parafrázis. Csak nem József Attilától,
hanem Babitstól származik. Lévén a Mint különös hírmondó . .. Babitsnak 1930 szeptemberében-októberében írott
verse. S az Ízes Mihály idézte sorok majd József Attila 1937
február-márciusában írott Ars poeticájának utolsó versszakában fognak visszacsengeni. Mindezt megláthatta volna a szerző,
ha törődik a versek megírásának idejével, és megtámogathatta
volna Zelk Zoltán — maga idézte — tanúságtételével: „József
Attila (. . .), mikor egyszer megkérdezték tőle, szerinte melyik
a legnagyobb magyar vers, azt felelte: Babits Mihály Mint
különös hírmondó . . . című verse." (671.) És ezt a Babitstól
József Attilára irányuló hatást magyarázza Devecseri Gábor
— Bäsch Lóránt idézte, és a Zelkével összecsengő - emlékezése
is. „Devecseri Gábor Budapest tündérváros c. könyvében elmondja, hogy amikor egyesek egy Szép Szó szerkesztői összejövetel után a Vigadó kávéházban Babitsot kezdték szapulni,
József Attila »magasztalóan« beszélt róla, hogy megvédje az
avatatlanokkal szemben. E könyvből tudjuk meg azt is, hogy
József Attila a »Mint különös hírmondó . . ,<<-t tartotta a
»legszebb magyar versnek«. "
http://epa.niif.hu/02500/02518/00227/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1981_03_689-694.pdf
| |
| 806. | [tulajdonos]: a teljes szöveg | 2022-07-23 15:49 | Nem akartam duplán idézőjelet használni, a helyettesítő írásjel viszont eltűntette a szöveg felét az előző két posztban.
"Nietzschét és Tolsztojt ugyanaz foglalkoztatja: a létezés szörnyűsége, a világban
tapasztalható mérhetetlen szenvedés. Ezt látva mindketten kétségbeesnek. De csak
Nietzsche tud mihez kezdeni a kétségbeesésével; hangosan kimondja azt, amit Tolsztoj
a szíve mélyére rejt, s legfeljebb regényeiben, elbeszéléseiben mer bevallani. Mint például az IVAN ILJICS HALÁLÁ-ban, amelyből Sesztov számára egyértelműen kiderül, hogy „miközben készen áll előtte [ti. Tolsztoj előtt] a terv, hogy az emberiséget a munka és a rendszabályok segítségével megmentse, a lelkében éppúgy kétség dúlt, mint Heine és Nietzsche lelkében”. És mégis: Tolsztoj valamiért úgy érezte, hogy regényeivel és elbeszéléseivel elárulja azokat, akiken segítenie kellene. És amikor egyszer meglátogatta a borzalmas moszkvai szegényházakat, fellángolt benne a tettvágy. Előbb persze sírva fakadt; mint később beszámol róla: „Anélkül, hogy észrevettem volna, hadonászni kezdtem a barátaim előtt, és könnyes hangon ezt kiáltoztam: »Igy nem lehet élni, így nem lehet élni, így nem lehet.«”15 Ám
barátai megnyugtatták, mégpedig igen különös érvvel: nem találta volna mindezt
ennyire szörnyűnek, mondták, ha nem volna ilyen „jó és finom ember”. S, lám, csodák
csodája, Tolsztoj rögvest meg is nyugszik: „»Ezt szívesen elhittem - mesélte később -, és mielőtt észrevettem volna, az önmagamnak tett szemrehányást és bűntudatot, amit kezdetben éreztem, a saját erényességem miatti elégedettség érzése váltotta fel, s annak igénye, hogy ezt az erényt másoknak is megmutassam.«”w Tolsztoj persze később megértette, hogy barátai becsapták; és mégis, mondja Sesztov, nem tanult a leckéből. „Miközben Tolsztoj a szegényekhez járt, nem adni akart nekik, hanem inkább elvenni tőlük valamit, nem az ő érdekükben kérdezősködött, hanem a saját érdekében.”17 S kezdetét vette a véget nem érő prédikálás, az ideálok építése, amely Tolsztojt szíve mélyén elégedetté tette. Úgy érezte, munkájának meg van a jutalma. Sesztov azonban résen van, s nem mulasztja el megkérdezni: „De mi volt ez a jutalom?” S válasza: „Talán az, hogy az éjjeli menedék lakói megváltoztak, vagy sorsuk kevésbé borzalmas lett ? Nem, magától értetődően nem: az éjjeli menedék lakóit elfeledték, egyesegyedül Tolsztoj gróf vált jobbá .”" | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 805. | utal: az-előzővel-valami-történt | [tulajdonos]: uott | 2022-07-23 15:44 | <tapasztalható mérhetetlen szenvedés. Ezt látva mindketten kétségbeesnek. De csak
Nietzsche tud mihez kezdeni a kétségbeesésével; hangosan kimondja azt, amit Tolsztoj
a szíve mélyére rejt, s legfeljebb regényeiben, elbeszéléseiben mer bevallani. Mint például az IVAN ILJICS HALÁLÁ-ban, amelyből Sesztov számára egyértelműen kiderül,
hogy „miközben készen áll előtte [ti. Tolsztoj előtt] a terv, hogy az emberiséget a munka és a
rendszabályok segítségével megmentse, a lelkében éppúgy kétség dúlt, mint Heine és Nietzsche lelkében”.És mégis: Tolsztoj valamiért úgy érezte, hogy regényeivel és elbeszéléseivel elárulja azokat, akiken segítenie kellene. És amikor egyszer meglátogatta a borzalmas moszkvai szegényházakat, fellángolt benne a tettvágy. Előbb persze sírva fakadt; mint később beszámol róla: „Anélkül, hogy észrevettem volna, hadonászni kezdtem a barátaim előtt, és könnyes hangon ezt kiáltoztam: »Igy nem lehet élni, így nem lehet élni, így nem lehet.«” Ám barátai megnyugtatták, mégpedig igen különös érvvel: nem találta volna mindezt ennyire szörnyűnek, mondták, ha nem volna ilyen „jó és finom ember”. S, lám, csodák csodája, Tolsztoj rögvest meg is nyugszik: „»Ezt szívesen elhittem - mesélte később -, és mielőtt észrevettem volna, az önmagamnak tett szemrehányást és bűntudatot, amit kezdetben éreztem, a saját erényességem miatti elégedettség érzése váltotta fel, s annak igénye, hogy ezt az erényt másoknak is megmutassam. ”Tolsztoj persze később megértette, hogy barátai becsapták; és mégis, mondja Sesztov, nem tanult a leckéből. „Miközben Tolsztoj a szegényekhez járt, nem adni akart nekik, hanem inkább elvenni tőlük valamit, nem az ő érdekükben kérdezősködött, hanem a saját érdekében.”17 S kezdetét vette a véget nem érő prédikálás, az ideálok építése, amely Tolsztojt szíve mélyén elégedetté tette. Úgy érezte, munkájának meg van a jutalma. Sesztov azonban résen van, s nem mulasztja el megkérdezni: „De mi volt ez a jutalom?” S válasza: „Talán az, hogy az éjjeli menedék lakói megváltoztak, vagy sorsuk kevésbé borzalmas lett ? Nem, magától értetődően nem: az éjjeli menedék lakóit elfeledték, egyesegyedül Tolsztoj gróf vált jobbá .”>> | |
| 804. | [tulajdonos]: uott | 2022-07-23 15:40 | <tapasztalható mérhetetlen szenvedés. Ezt látva mindketten kétségbeesnek. De csak
Nietzsche tud mihez kezdeni a kétségbeesésével; hangosan kimondja azt, amit Tolsztoj
a szíve mélyére rejt, s legfeljebb regényeiben, elbeszéléseiben mer bevallani. Mint például az IVAN ILJICS HALÁLÁ-ban, amelyből Sesztov számára egyértelműen kiderül, hogy „miközben készen áll előtte [ti. Tolsztoj előtt] a terv, hogy az emberiséget a munka és a rendszabályok segítségével megmentse, a lelkében éppúgy kétség dúlt, mint Heine és Nietzsche lelkében”. És mégis: Tolsztoj valamiért úgy érezte, hogy regényeivel és elbeszéléseivel elárulja azokat, akiken segítenie kellene. És amikor egyszer meglátogatta a borzalmas moszkvai szegényházakat, fellángolt benne a tettvágy. Előbb persze sírva fakadt; mint később beszámol róla: „Anélkül, hogy észrevettem volna, hadonászni kezdtem a barátaim előtt, és könnyes hangon ezt kiáltoztam: »Igy nem lehet élni, így nem lehet élni, így nem lehet.«”15 Ám barátai megnyugtatták, mégpedig igen különös érvvel: nem találta volna mindezt ennyire szörnyűnek, mondták, ha nem volna ilyen „jó és finom ember”. S, lám, csodák csodája, Tolsztoj rögvest meg is nyugszik: „Ezt szívesen elhittem - mesélte később -, és mielőtt észrevettem volna, az önmagamnak tett szemrehányást és bűntudatot, amit kezdetben éreztem, a saját erényességem miatti elégedettség érzése váltotta fel, s annak igénye, hogy ezt az erényt másoknak is megmutassam.«” Tolsztoj persze később megértette, hogy barátai becsapták; és mégis, mondja Sesztov, nem tanult a leckéből. „Miközben Tolsztoj a szegényekhez járt, nem adni akart nekik, hanem inkább elvenni tőlük valamit, nem az ő érdekükben kérdezősködött, hanem a saját érdekében.”17 S kezdetét vette a véget nem érő prédikálás, az ideálok építése, amely Tolsztojt szíve mélyén elégedetté tette. Úgy érezte, munkájának meg van a jutalma. Sesztov azonban résen van, s nem mulasztja el megkérdezni: „De mi volt ez a jutalom?” S válasza: „Talán az, hogy az éjjeli menedék lakói megváltoztak, vagy sorsuk kevésbé borzalmas lett ? Nem, magától értetődően nem: az éjjeli menedék lakóit elfeledték, egyesegyedül Tolsztoj gróf vált jobbá .”>> (F. F. L.) | |
| 803. | [tulajdonos]: mér-KŐ-zés | 2022-07-23 11:57 | „(…) ellenfél nélkül nincs meccs.” (Kukorelly Endre)
„[Lev Sesztov] Kapcsolata Husserllel a század talán legszebb példája arra, hogy ellenfelek miként őrizhetik meg egymás iránti tiszteletüket, sőt barátságukat. Husserl, akinek az utolsó szó mindig az ész szava volt, nem volt hajlandó átlépni abba a titokzatos és rejtélyes tartományba, amely túl van észen és értelmen, s amelyben már a remény, a hit, a vak meggyőződés és a belső igazságtudat kormányozza az embert. Sesztov, miután megismerte Husserl írásait, elsősorban nem filozófusként, hanem érző és szenvedő emberként igyekezett azokat cáfolni. „Feltétel nélkül készek vagyunk arra, hogy a követ, a butaságot, a semmit istenítsük. És egyikünk sem merészeli megkérdezni: ugyan milyen, miféle titokzatos erő bír rá minket arra, hogy lemondjunk minden reményünkről és bizakodásunkról, mindenről, amit szentnek s vigasztalónak tartunk, amit igazságosnak és üdvösnek látunk?” Hevesen támadta Husserlt. De nem igazságtalanul. S főként nem szeretet nélkül. És ezt Husserl is sejtette. Amikor 1928 áprilisában Sesztovot meghívták Amszterdamba egy filozófiai kongresszusra, amelyen másnap Husserlnek is előadást kellett tartania, a német filozófus azt üzente a rendezőknek, ne engedjék Sesztovot elutazni: mindenképpen szeretne vele találkozni. S először szembekerülve nagy és híres ellenfelével, Husserl alig várta, hogy közös amszterdami ismerősük lakásán befejeződjön az ebéd. Türelmetlenül félrevonta Sesztovot a szomszéd szobába, s ott, a könyvespolcok előtt állva, e szavakat intézte hozzá: „Igazságtalan volt. Egyfajta kőbálványt csinált belőlem, azután felállított egy magas alapzatra, és egy kalapáccsal szétverte ezt a bálványt. De vajon tényleg ennyire kőszerű volnék?” Husserl szavaiból érezhetően árad némi keserűség. Keserűvé akkor válik az ember, ha érzékeny pontján érintik meg. Sesztov pedig ennek volt nagy mestere. Szeretett mások lelkébe behatolni - ahogyan ő mondta: mások lelkébe elzarándokolni. Husserlt is jól ismerhette már belülről, még mielőtt személyesen találkoztak volna. Husserl azonban, mivel nemcsak nagy gondolkodó, hanem nagy ember is volt, érezte, hogy Sesztov nem hiúságból és elfogultságból támadja. Amikor évekkel később Sesztov meglátogatta őt Freiburgban, így mutatta be az orosz emigránst az éppen nála vendégeskedő amerikai filozófusoknak: „Kollégám, Sesztov; eddig még soha senki nem támadott meg olyan élesen, mint ő -- és azóta tart a barátságunk.” S mi egyébbel viszonozhatta volna a barátságot, mint azzal, hogy felhívta Sesztov figyelmét Kierkegaard-ra. Arra, akivel egyébként neki magának sok vitája volt. Vagyis barátját olyan érvekhez segítette hozzá, amelyeket az őellene is használni tudott. A szellem valódi nagysága a jellem nagyságával társul.”
(Földényi F. László, http://epa.niif.hu/01000/01050/00151/pdf/EPA01050_holmi_1996-11_1596-1614.pdf)
| |
| 802. | [tulajdonos]: ó-hát-szenvedélyben- nincs-hiá | 2022-07-20 13:31 | " (...) pedig ha már mindent meguntál is, a szenvedélyedről nem tudsz lejönni, és ez életben tart. Ezért mondogatom iskolákban, könyvtárakban, bárhol, ahová meghívnak, hogy
legyen minél előbb valami szenvedélyed. Ami nem leépít, hanem föl!
Megoldja az életed, nem érzel ürességet, kilavíroz a deprimáltságból, nem fog érdekelni a mi-mennyibe-kerül. Elég görög aktort olvasva rádöbbensz, hogy akkoriban nem lehetett volna „gázáremeléssel”, gazdasági ügyekkel kampányolni: csak a lélek, az el nem múló dicsőség izgatta őket."
https://mandiner.hu/cikk/20220709_kukorelly_endre_interju_irodalom_elet?fbclid=IwAR0dI_E7jXaQaAVGKCqVeHPers4Kud0hR2EEA-MpHsKMRMrQrqVhYfZJlWk | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
