Alak és háttér. Mi van elől, mi van hátul. Átbillenések.
A figura-háttér jelensége nemcsak a vizuális ingerek esetén figyelhető meg, hanem a hangok világában, pl. a zenében (kánon), az ízlelés és más érzékletek során is, valamint a fogalomalkotásban. A beszédhang kiválhat a zajos háttérből, amikor például a házastársunk kér valamit, miközben szól a TV. Vagy ahogyan az érkező busz hangja felerősödik a közlekedés lármájában, hogy visszaolvadjon a háttérbe, és átvegye helyét mondjuk a rádióból szóló zene. Vagy amikor az álomba beleszűrődik a valóság zaja, és vagy beépül álomképek közé, vagy átveszi az uralmat, és felébreszti az álmodót.
Fogalmi átbillenés. A figurát észleljük először, az kap nevet, míg a háttér verbálisan artikulálatlan marad. A „lábas” például onnan kapta a nevét, hogy az általa jelölt edény lábakon állt, azok alkották az edény figuráját az edényhez képest. Később, amikor a lábak eltűntek,az addigi háttér vitte tovább a figurát megillető nevet.
Nyelvi átbillenés. Elba szigetén jöttünk össze, hallom valakitől, aki arról mesél, hogy a házassága tönkrement, mert megcsalta a feleségét. Elbasz szigetén? – kérdezem, és nevetünk.
Démon, szellem, jaj! Megrontott! Ellenkezőleg, kijavítottam. Majd megtetszik látni, hogy a harmadik dimenzió milyen érdekes mélységeket tár fel. Ne bánts! Kegyelmezz! Türelem, most mindent megmagyarázok. Az én Guli-verklim olyan bolygóról való, ahol három mérettel mérünk: hosszúság, szélesség és mélység. Vagy, ha úgy tetszik, vastagság. Vastag? Bolygó? Jaj, zagyva agy vagy! Jobban tessék figyelni! Ez a lap kétdimenziós, mert csak két kiterjedése van. Hosszúsága és szélessége. Ha most sok ilyet teszünk egymásra, akkor vastagsága is lesz. Vastag? Halandzsa! Rossz varázslat tana! Nem!!! Engedj fejedelmemhez mennem. Vezekelnem kell e-vel lemezterepemen. Ne tessék folyton visszazuhanni ebbe az egysíkú gondolkodásba! Nekem nem kell eme terjedelem.
A görög mitológia szerint kétféle időben élünk. Kronosz a lineáris, visszafordíthatatlan időfolyamot képviseli. Ő az, aki a szemünk láttára falja fel gyermekeit: az egymást követő perceket. Kairosz, a szárnyas isten vele szemben azokat a különleges pillanatokat testesíti meg, amelyekben megszűnik a hétköznapi valóság, a tér, az idő és a test rabsága, egy-egy röpke másodperc alatt bepillantást nyerhetünk az örökkévalóságba. Míg Kronosz a külső idősík ura, Kairosz utat nyithat számunkra a belső világ mélységei és magasságai felé, amelyekben megvalósíthatjuk önmagunkat, kiteljesedhetünk, szárnyalhatunk.
A görög mitológiából ismerjük az ifjú Ikaroszt is, akit az apja, a labirintusépítő Daidalosz viasszal ragasztott szárnyak segítségével próbál kimenekíteni a fogságból. Mielőtt felszállnak, Daidalosz a fia lelkére köti, hogy se túl alacsonyan ne repüljön, se túl magasan, mert elragadhatják a hullámok vagy a Nap megolvaszthatja a viaszt. Ikarosz azonban nem tud ellenállni a magasságnak, s a tengerben leli halálát. Története egyfajta megközelítésben arról szól, hogy ne legyünk nagyravágyók, érjük be annyival, amennyi nekünk rendeltetett. Ebben az értelemben ez a példázat az ószövetségi bábeli történetnek felel meg.
Más szemszögből nézve, Ikarosz tragédiáját az okozza, hogy sorsa a fizikai valóságot megtestesítő Kronosz uralma alatt áll. Az a repülés, amit a kronologikus idősík ura tesz lehetővé, unalmas, monoton és lapos. Ám, mi történik, ha Kairosz, a belső világ szárnyas ura felkarolja Ikaroszt, és megmutatja neki, hogyan lehet félelem nélkül, biztonságban elmozdulni soha nem tapasztalt mélységek és a magasságok felé? Hogyan lehet elmerülni a lélek rejtelmeiben, hogyan lehet megtapasztalni földöntúli magasságokat? Kairosz és Ikarosz találkozása lehetővé teszi a lehetetlent, és létrehoz egy új minőséget: az Ikairoszt.
Ikairosz az a képességünk, hogy túl tudunk lépni hétköznapi életünk korlátain. A tegnap és a holnap közé hidat tudunk emelni a mából, amelyen járva bepillantást nyerhetünk az örökkévalóságba. A fekete és fehér szín közé be tudjuk festeni a többi színt is, hogy ne csak a szürke uraljon mindent. A kérdések és a válaszok közé be tudunk lopni egy kis csendet, ami pillanatnyilag tűnhet végtelenebbnek, mint a tenger. A bölcsők és a sírgödrök közé be tudjuk állítani az embert, akit úgy hívhatunk: Én.
Ha szépen dobják le, művészet! Ami esztétikus, az már művészetbe hajló, vagy az is! De miért lehet a csúnyát ábrázoló is művészi? Vagy az esztétika skálájának két vége a művészi, a közepe a hétköznapi?
De szépek vagytok , tegnapi asszonyok! Hamvadó szemetekben még néha felragyog A régi büszkeség, amivel az első szeretőt Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt, Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban, És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian, Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek, Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett, A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon, És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom Hivott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy - Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek, Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált, Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát, Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög, De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között, És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk, Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.
És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem, A fejetek fölvetését már messziről megismerem, Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak, A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak, A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák, Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját, És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok, Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben, És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen, A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben, Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen, És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!
Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek, Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog. Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok, Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé, Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant, Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs, Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok, S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok, Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom, És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban, S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban, És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok - Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!
És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok? Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok! Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek, Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek! Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak? Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak? Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázató tűz? Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz? Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett, Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott: Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok. Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet, Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.
Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott, Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok, A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek, A lábszárcsontok, a csodatudó újjak, csigolyák, perecek. S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt, Azóta átragyogott idefönt minden homályt S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt, De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.
FEKETE VINCE:
Óda a holnapi asszonyokhoz
(Vas István emlékére Tóth Krisztinának)
Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok, és hol van fénytelen szemetek, melyben, mint napnyugvásban izzón még felragyog tegnapi tüzetek? Még csak harminc, még csak negyvenévesek, sejtelmesek, puhák, kedvesek, hol van meggyötört arcotok, szarkalábas szemetek? Elnézem még izmos, ruganyos lábatok, a még-még elfogadható feneket, a szülés után kicsit meglöttyedt melleket, nézem egyre fakuló fényetek, ó, ti drága harminc- vagy negyvenévesek.
Ó, ti drága holnapi asszonyok, ti majdani zsémbesek, majdani hervatagok, Lillák, Annák, Júliák, Flórák, Ginák, Erzsébetek, ti, hűek, és ti hűtlenek, ragaszkodók, ellenségesek, szeretők, és szeretni képtelenek, ma még harminc, holnap negyven, aztán már lassan ötvenévesek, fáradtak, fásultak, viseltesek. Benne vagytok minden vasalónyomban, minden kimosott ingben, zokniban, és minden ízben, minden falatunkban, hajunk hosszában, stuccolt barkónkban, bajuszunkban. Ó, ti drága holnapi asszonyok, csontjaink mellé kerülnek majd a csontjaitok, s boldogok lesztek velünk, mint mikor nyugodtak voltunk és fiatalok, és szerelmesek.
