Aki csendesen építkezik, az nem naplókat olvas. Mások bejegyzéseinek olvasgatása következményekkel jár. Mind az olvasóra, mind a bejegyzést íróra nézve. Beledugom az ujjam mások szájába? Lesz, aki szopogatni fogja, mint egy cumit (a saját ujja helyett), lesz, aki beleharap. Utána ne nyavalyogjak, hogy fáj.
De én most már lassan magamnak kezdek fájni, úgyhogy leállok.
Köszönöm a reflexióidat, Furim alias "mix"! Szép hétvégét!
Mint ahogyan ti szerkesztők sem engem kérdőjeleztek meg vagy emeltek piedesztálra (teljes lényemben), amikor egy versemben valamire rácsodálkoztok (negatívan vagy pozitívan).
Tudom, hogy ezzel nem mondok semmi újat (sem okosat). De valamiért mindig újra és újra tisztázni kell: ha nem kedvelünk egy konkrét viselkedést, attól még az illetőt magát elismerhetjük, ha ismerjük (és lehet közömbös is, kiről van szó). Ezt már inkább Ildikónak írom. A szerzők nagy részét egészében nem ismerjük, és erre szerintem nincs is szükség. (A DOKK-estek iránti vonzalmam ennek ellentmond.)
Itt is, mint mindenütt, mindenki "egyedüli példány". Nincs az az android, aki helyettesíteni tudna bárkit. "Szegény a forgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse."
Tudom, hogy a "nálam ez most marad" mögött is érző, emberi csoda lakozik, akkor is, ha úgy tűnik, mintha robot-üzemmódra lenne állítva. Nem a teljes identitást bírálom, csak a működést. Mint ahogyan ti szerkesztők sem engem kérdőjeleztek meg, amikor egy versben valamire rácsodálkoztok (negatívan vagy pozitívan).
Jónás Tamás írt valahol az asszociációs mezőről. Amit a vers létrehoz. Azt gondolom, ezt még nem tudják értékelni az androidok, és hogy ez még messze van. Természetesen nem zárható ki, hogy egyszer ez is megvalósul, és akkor már nem lesz ránk szükség. Mint felmenőket, talán számontartanak majd bennünket.
Egy egymondatos meóba is beleférhet valami (bármi), ami konkrétan arra a versre reflektál. Úgy látom, te erre törekszel.
A "nálam ez marad"-, "nekem ez nem jön be"-jellegű meókat egy robot is elvégezheti. Bár lassan az androidok többre lesznek képesek, mint a szénalapú teremtmények.
Én, persze, könnyen okoskodom. Éppen azért nem vállalok ilyen munkát, mert nem akarok belefulladni a kötelező munkába. Önkéntes szolgálattal. Addig, amíg a szerkesztői munkát nem jutalmazzuk valamivel, örüljünk, hogy van, aki hajlandó a szabadidejében ezzel kínozni magát (biztosan van örömteli része is). Én ehhez képest lusta, önző dög vagyok. Mit pofázok bele?
– Régebben minden gondolatunkat megosztottuk egymással, a sejtéseinket is. – Régebben minden másként volt. Jegyben jártunk, nem állt köztünk senki. Most a sógornőm vagy, és Nagorno örökre közénk ékelődött. Onneca felpattant, és az öklével verni kezdte a falat. – A húgaimról régóta nem érkezett semmi hír – ült vissza, amikor kidühöngte magát. – Értesítettem őket apám haláláról. Reméltem, hogy elhagyják a vezeklőcellát, és részt vesznek a temetésen. De nem jöttek el. Egyedül érzem magam a testvéreim nélkül, Diago. Te is hiányzol. Nincs kivel beszélgetnem. Válaszolni akartam, de mire kinyögtem volna valamit, belépett Nagorno . Nehéz lett volna megállapítani, mennyi ideje hallgatózott az ajtó előtt. Hüllő módjára, nesztelenül járt, akár egy kígyó. – Nem mondom, te aztán igazán megteszel mindent, hogy én lehessek a következő Vela gróf!– mondta köszönés helyett. – Egyszer már eltemettünk. Hányszor akarsz még meghalni? Becsuktam a szemem. Nem volt erőm visszavágni. – Te most menj el, drága Onneca, hagyj bennünket egyedül. Ez a hely nem neked való – parancsolt a feleségére. Onneca felállt. Ekkor vettem észre, hogy ő a magasabb. Nem az a fajta nő volt, aki összezsugorodott, ha Nagorno felemelte a hangját.
