A vétlen elírásomból csapda lett. A helyes alak természetesen "Women who write..." lett volna, és ezt Anikó továbbfejlesztette, megtartva a tévedésemet. A "wright" egyrészt köznévként valamiféle mesterember, másrészt személynévként természetesen a repülés úttörő testvérpárja, ugyanakkor az 1953. évi lononi angol-magyar focimeccs egyik játékosa.
Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, Hogy tiszteljenek bennünket S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jószándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, Akár az égben laksz, akár a tejben, A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szívünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, Csak a kardok, tornyok és ölő igék, Most mégis, megfáradván, Dicséreteddel keresünk új erőt S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadits meg a gonosztól. Akarom.
"Ma váratlanul képtelen és igaz élményben volt részem. Egy belsõ villámlás ráébresztett arra, hogy nem vagyok senki. Senki, egyáltalán senki. Amikor felragyogott a villámfény, az, amirõl azt hittem, hogy város, kopár síkságnak bizonyult; és a baljós fényességben, amely megmutatott önmagamnak, nem látszott égbolt felette. Megfosztottak attól, hogy létezhessek, még mielõtt a világ megszületik. Ha újra testet kellett öltenem, önmagam nélkül öltöttem testet, nem öltöttem testet. Egy nem létezõ település határvidéke vagyok, terjengõs kommentár egy meg nem írt könyvhöz. Senki, de senki nem vagyok. Nem tudok érezni, nem tudok gondolkozni, nem tudok szeretni. Egy megírásra váró regény szereplõje vagyok, és bár soha nem léteztem, tünékenyen és formátlanul bolyongok egy olyan valakinek az álmaiban, aki soha nem volt képes megformálni. Szüntelenül gondolkodom, szüntelenül érzek; a gondolataimban nincs meggondolás, az érzéseimben nincsen érzelem. Áthullva a fönti csapóajtón, zuhanok lefelé a határtalan ûrön keresztül, iránytalan, végtelen, testetlen zuhanásban. A lelkem sötét maelström, roppant forgószél valami üresség körül, végtelen óceán örvénylése egy semmiben megnyíló lyuk körül, és a vízben, amely sokkal inkább kavargás, mint víz, ott sodródik minden benyomás, amit szemmel és füllel felfogtam a világból – házak, arcok, könyvek, ládák, dallamtöredékek és hangfoszlányok ûzik-kergetik egymást fenyegetõ és fékevesztett körforgásban. És én, valóságosan én vagyok ennek az egésznek nem létezõ, csupán a mélység geometriája által megsejthetõ középpontja; az a semmi vagyok, amely körül ez az örvénylõ mozgás kereng, csak hogy kerengjen, noha nincs semmiféle középpontja, vagy csak annyiban, amennyiben minden körmozgásnak van. Én, valóságosan én vagyok az oldalfalak nélküli, de az oldalfalak összetartó erejét magamban hordozó kút, a minden középpontja, amely körül a semmi forog. És magamban õrzöm, akárha a pokol maga kacagna, bár az ördögök nemzetsége ezen nem fakad kacajra, a halott világmindenség károgó õrületét, a fizikai tér körben forgó tetemét, valamennyi világ végét, amely alaktalanul, oda nem illõen, feketén hánykolódik a szélben, Isten nélkül, amely megalkotta volna, önmaga nélkül, amely a homályok homályában kereng, lehetetlenül, egyetlenként, a mindenként. Tudhassunk gondolkodni! Tudhassunk érezni! Anyám nagyon korán meghalt, nem ismerhettem õt…"
Két idős férfi elszökött egy idősek otthonából Németországban. Hajnali háromkor találták rájuk a Wacken Open Air metálfesztiválon. A két bácsi fáradtnak tűnt, de nem akarta elhagyni a helyszínt, végül rendőri kísérettel tértek vissza "otthonukba".
„A vers csukott hajnali virág. Neked kell szirmonként kihajtogatni s mikor belenézel, látod önmagad, csöpp rovarként csetlik-botlik az életed.” (Kelebi Kiss)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
