NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-17 06:43 Összes olvasás: 92496| 671. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-09 00:13 | 2018. május 26-án írtam ezt (valamit kerestem, így bukkantam rá):
"A kérdőjelet azért raktam fel az imént, pár órával ezelőtt, mert szerénytelenül azt gondolom, hogy nekem a közösségért aggódó, annak további sorsát szívén viselő énem van felül (és most elképzeltem ezt az énemet, ahogy a közösség sorsával a szívén felette áll egy másik énnek, ami szintén az enyém).
Hozzáteszem: a DOKK-ot inkább műhelynek tekintem, mint közösségnek, és igazából nem aggódom érte különösebben, mert hiszek az öntisztulásában. A kutak vizét, ha jól tudom, régen úgy tisztították, hogy jól felkavarták, így az pillanatnyilag zavarosabbnak látszott, de amikor leülepedett újra kristálytiszta lett.
A Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonok mindig megpróbálnak a pomogácsokkal fenyegetőzni, nem csoda, ha a Négyszögletű Kerekdokk lakói már esnének is egymásnak, emelkednének a bunkók, és akkor zii-zuu-sitty-sutty, ding-döng-dong, zengeni-zöngeni, sittyegni-suttyogni kezd a dokk, égnek áll a csend haja. Ám végül megérkezik Mikkamakka (legyen ez az öntisztulási képesség neve), és visszavezeti a társaságot az élet napos oldalára; lehet újra süttetni a hasakat a nappal, ami tudvalevőleg nem tesz különbséget, de akkor majd valakinek azon kezd el járni az esze, hogy nincs igazság a földön, még a nap is igazságtalan, mert a nagy hasúakra sokkal több napsütés jut, mint a kis hasúakra, vita kerekedik, vége a boldog napozásnak, és akkor beállít megint a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a Négyszögletű Kerekdokk lakói megint elhiszik, hogy vannak pomogácsok; a belső ellenség is szóba kerül, hogy az a legveszélyesebb, kikiáltják a hadiállapotot, lesz, akit renegátnak vagy más néven regenerátornak nyilvánítanak, ám mire teljesen szétagyabugyálnák egymást, újra visszatér Mikkamakka (alias öntisztulási képesség) … stb."
| |
| 670. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-07 23:21 | 2020. április 7.
Nem láttam ma sehol Szerénkét és Lukréciát. Igaz, hamarabb indultam futni, mint szoktam, legalább egy órával, ők valószínűleg később kerülnek utcára, amikor Frakk kipaterolja őket Kálmán bácsi tévénézős foteljából. Az én „Kálmán bácsim” ma díszkivilágítást csinált, mindhárom szobában égett a villany, a J. utcai ablakból a tévé szólt, a L. utcai szélső ablakból a rádió (még mindig halkabban, mint az első napokban), elképzeltem, mi lehet a középső szobában: egy számítógép? És azon mi megy? Mintha „Kálmán bácsi” egyszerre lenne jelen mind a három helyiségben esténként, az egyikben fizikailag, a másik kettőben az asztráltestével. Az egyikben tévét néz, a másikban számítógépezik, a harmadikban slágerrádiót hallgat. A fürdőszobába és a konyhába be sem látok. Pedig lehet, hogy oda is kijárkál valamilyen alakban, miközben materiálisan egy helyben ül.
Ma betévedtem egy mesésen kacskaringós utcába, ahol még soha életemben nem jártam. A Bajcsy-Zsilinszky utcából nyílott, a nevét nem láttam kiírva sehol, lehet, hogy nem is létezik, csak én találtam ki a jutalomkörömön hazafelé tartva, ami nem futás, „csak” séta. A tegnapi „teres” fordítás szerkezetét felhasználva megpróbálom leírni a szokásos körutat: a Jókain indulok, a Déry múzeumot és a Református kollégiumot elhagyva érintem a Nagytemplomot, keresztülsétálok a Kossuth téren, Szabó Magda szobrához érve jobbra letérek, így jutok vissza a Csokonai utcára, ami a Csap utcába torkollik, vagy onnan indul, attól függ, honnan nézzük, még tíz méter, és már Anyu utcájában vagyok. De tovább merészkedtem a téren: elbattyogtam egészen a Csonkatemplomig, onnan fordultam csak le jobbra a Bajcsyn. Már az is élmény volt. Egy autón kívül nem járt ott senki. A legvége előtt egy utcával már éreztem, hogy le kell térnem róla: így bukkantam rá a mesésen kanyargó utcácskára. És most megnézem a Google-n a nevét, hogy biztos lehessek a létezésében. Pillanat. Máris folytatom.
Szepességi utca.
| |
| 669. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-07 13:24 | 2020. április 6. Kedves Naplóm!
Csak macskákkal találkoztam ma (egy feketével és egy fehérrel: Lukrécia és Szerénke?), valamint két kukában matató, viszonylag idős férfival. Az utóbbiak nem tűntek hajléktalanoknak, az egyiknek még biciklije is volt. A két kutyás lánnyal és a bagósokkal napok óta nem találkoztam. Láttam viszont a J. utca és a L. utca sarkán álló ház titokzatos lakóját, kétszer is. Jól gondoltam: férfi. Hatvan év körüli. Az első alkalommal a tévé előtt ült fekete műszálas sapkában, sálban és dzsekiben (nincs fűtése vagy előrelátóan takarékos, ami érthető lenne, ki tudja, mit hoz most a jövő). Ivott valamit egy üvegből, amikor bepillantottam. Másnap le volt húzva a redőnye, ami eddig még soha nem fordult elő. Azt hitte, egyedül van a világon, és amikor benéztem, rájött, hogy tévedett? Pár nappal később az ablakban állt, a redőnyét javítgatta, az arca nem látszott. Azóta újra csak a zajait észlelem. Már nem bömbölteti a rádiót, valószínűleg nem fél annyira, mint a koronavírusról szóló hírek berobbanásakor, vagy megszokta, hogy így is lehet élni. Halkan azért szól az egyik szobából a rádió (FM vagy Sláger) szinte mindig. Hallani az árnyékból, ahol meg szoktam állni futás közben tornázni.
Ami az árnyékokat illeti, furcsa dolog történt ma: nem találtam a megszokott rejtekhelyeimet. Mintha felszáradtak volna. Először azt hittem, a tiszta levegő teszi, és még örültem is, annak ellenére, hogy eltűntek a jól bevált zugok. Azt gondoltam, a forgalom csökkenése miatt párologtak el az árnyékok a járdákról, az úttestről és a házfalakról a rossz levegővel együtt. Vagy a szemem tisztult ki. Nem értettem. Aztán felpillantottam az égre, és rájöttem, hogy az egész a hold miatt van, az világítja be a régi rejtekhelyeimet. Itthon megnéztem: 8-án szerdán 4:35-re esik ebben a hónapban a holdtölte. Ma pedig április 6-a, hétfő van.
A teliholdról az esküvőm napja jut mindig eszembe. December 21-én délután ötkor házasodtunk össze a férjemmel. És amikor a Böszörményi úti házasságkötő terem lépcsőjén levonultunk, már sötét volt. Pontosabban nem: mert világított a hold. Teli képpel. Aztán megtudtam, hogy abban az évben 21-ére esett a téli napforduló. Az év leghosszabb éjszakája. Emlékszem valakinek meséltem ezt. Sajnálkozó arcot vágott. Úgy értette kivételesen sötét nászéjszakánk volt. Én meg így: kivételesen hosszú.
Ami a fordítást illeti (mert persze dolgozom a la Petri: köddarabokat
dolgozok át jéggé./ A fordítás egy szabadabb neme ez), észrevettem, hogy a térbeli tájékozódást igénylő szövegeknek, amelyek nyelvi szempontból nem okoznának gondot (a kisujjamból kirázhatnám őket), neki kell szaladnom, mint a magasugróbajnokoknak az olimpián. Nekifutásban jó vagyok, úgy értem hatalmas repertoárral rendelkezem a léc előtt toporgáshoz, most csak néhányat említek a készletből: hirtelen rettenetesen megszomjazom vagy pisilnem kell (a kettő nem zárja ki egymást), elálmosodom, gyorsan innom kell egy kávét vagy biztosítanom kell az inzulin-utánpótlást (magyarul: valami nasit), zsibbadni kezd a jobb térdem, meg kell mozgatnom, belesajdul a nyakam a hosszas ücsörgésbe, nyújtózkodnom kell, eszembe jut, hogy már rég olvastam új hírt a koronavírusról, ki tudja hány ember halt meg azóta, és hányan gyógyultak meg, de akkor már egy-két érdekesnek ígérkező giffet is kicsomagolok, közelebb hajolok néhány vicces rajzhoz… Fél óra is eltelhet így, mire rászánom magam, hogy átlendüljek a lécen. Ami kb. térdig ér.
És az ominózus szöveg: „Bilbao felé indultunk el. Castro Urdiales-t és Laredót elhagyva érintettük a santanderi Vizcaya-öblöt, keresztülhajtottunk El Astillerón, majd Santa Cruz de Bezanához érve letértünk Liencres felé.”
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 665. | [tulajdonos]: panaszkönyv | 2020-04-05 16:37 | Kedves Naplóm!
Szépen indult a napom a reggeli álmom után, de most elnehezült a lelkem. Neked mondom el, mitől, mert kinek panaszkodjam, ha fordítás közben bajba kerülök.
A főszereplő, akit még az első kötetben fejbelőnek, Broca-afáziában szenved, és depressziós. Az első rész végén megindító képekben ecseteli a szerző, mennyire nincs kedve a hősének hetekig semmihez. Erre most a második kötet egyik fejezetében azt írja, hogy a főszereplő a betegállománya első napjától kezdve elszántan gyakorolja az autóvezetést. Naponta több száz métert levezet Álava tölgyfákkel szegélyezett, kanyargós hegyi útjain.
Hát, ennyi. Köszönöm, hogy megírhattam. | |
| 664. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-05 13:10 | Kedves Naplóm!
Az előző bejegyzésem alapján megállapítom, hogy ma egy hónappal előrébb vagyok, mint tegnap.
2020. április 5.
Virágos réten jártam álmomban. Aztán egy kéz felgyűrte a rét két szélét, pántot akasztott rá, és már készen is volt a szájmaszk.
2020. április 4.
„Április négyről szóljon az ének, felszabadulva zengje a nép…”
Ha valaki egy hónapja azt mondja nekem, hogy április 4-én háromfelvonásos operát NÉZEK a laptopomon anyukám társaságában, aki az utóbbi időben a rossz szemére hivatkozva már csak TV-sorozatokat bámul, azokon is legtöbbször elalszik, pedig mindig van valami aktuális kedvence, most a Bátrak földje, belenéztem, nem is olyan rettenetes, meg valami minősíthetetlen latin-amerikai nyavalygás, aminek nem vagyok hajlandó tudni a címét, szóval, ha azt mondja valaki egy hónapja, hogy anyukám a TV előtti szundikálás helyett végignézi velem a laptopomon Mozart Szöktetés a szerájból című csaknem három órás operáját, német nyelven, angol felirattal, David McVicar pazar rendezésében, káprázatos színészi alakításokkal, ízléses jelmezekkel és látványelemekkel, úgy, hogy közben nem hogy nem bóbiskol el, de egy pillanatra sem lankad a figyelme, miközben nem tud sem németül, sem angolul, én fordítom neki az angol szöveget, mert németül minden elhatározásom ellenére még mindig nem tanultam meg, szóval, ha ezt valaki nekem előre megjósolja, hitetlenkedve eltátom a szám: honnan van az illetőnek ekkora képzelőereje? Egy hónapja a normál életembe ilyesmi egyszerűen nem fért volna bele, talán nem is annyira az időhiány miatt, amire általában hivatkozni szoktunk (Anyu is, meg én is), hanem mert fel sem merült volna egyikünkben sem. Nem szerepelt volna az ötlettárunkban. A bakancslistánkon. De most rendkívüli időket élünk, ahogyan a miniszterelnökünk is megmondta, csapataink és a koronavírus harcban állnak, ebben a formájában ezt már én teszem hozzá, talán ez az oka, hogy olyan dolgokra is felfigyelek, amelyek mellett máskor simán elmegyek, talán az is szerepet játszik, hogy Alicia, a lengyel menyjelöltem operarajongó, és kiválóan beszél németül, a hátsó szándékaim között ott húzódhatott az ábránd, hogy ha alaposan lecsekkolom a darabot, lesz neki mivel kedveskednem, nem tudom. Mindenesetre hálás köszönet az ajánlónak, akinek az ítéletében érdemes volt megbíznom. Egyetlen módon tudom meghálálni a szíves ajánlást: ha tovább adom. Aki nem látta még, feltétlenül nézze meg. Fent van a YouTube-on, idén március 20-án tették fel.
| |
| 663. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-04 11:48 | 2020. március 4.
Ma eszembe jutottak a "krattok" Andrus Kivirähk Ördöngös idők-jéből. A krattok hasznavehetetlen, régi holmikból eszkábált lények, akiket a regénybeli észtek a ház körüli munkákra alkalmaznak, de beszerző körútra is el lehet küldeni őket (mondjuk a szomszéd földesúr birtokára). „Észjárásra” (vagy inkább észtjárásra?) kicsit olyanok, mint Threepio (C-3PO) a Csillagok háború-jában.
2020. március 3.
Mission completed. Az én részemről legalábbis. Mindazonáltal: aggódom. Mert a hétvége koronavírus idején is hétvége, ezzel nem számoltam. Nem számoltunk Balogh Laci és én. A biciklitartóra éppen elhelyeztek egy biciklit, amikor megérkeztem. Körös-körül jövés-menés. Egy autóból üvölt a zene, talán Kis Grófo, de ebben nem vagyok biztos, mert nem hallgatok ilyen zenét, csak a kategóriát tudom belőni. Rókaprém-mellényes kigyúrt srác száll ki belőle az egyik oldalról, lehet, hogy nem rókaprémből van a mellény, ezt is csak a kategória miatt találtam ki, hogy el tudjam helyezni. Jól néz ki amúgy, a srác. Rendőr, katona sehol. Szabó Magda szoknya alól kikandikáló alsó lábszára szemből nézve egyáltalán nem szexis, még visszafogottan sem. Mellé kell ülni, hogy az ember meglássa benne a vonzó nőt – mennyi múlik az optikán! Ma csak köszöntem neki, beszélgetni nem tudtunk, túl sok minden volt, ami elterelte a figyelmemet. Visszamenekültem a szűk utcácskák (Jókai, Cserepes, Csokonai) néptelen biztonságába. Balogh Laci vacsorája mellé egy meleg pulóvert is elhelyeztem, remélem rájön, hogy az is az övé.
| |
| 662. | [tulajdonos]: ... | 2020-04-03 17:29 | 2020. március 3.
Napoztam ma. Idén először. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
