Újabb becses elemmel gyarapodott a testi nyavalyáimmal kapcsolatos szókincstáram: üvegtest-homály. Ízlelgetem, forgatom a számban, mint annak idején a foggyökér-hártyagyulladást. Nyami. Az ok egyszerű, és nincs rajta mit szépíteni (hiszen önmagában is gyönyörű): öregedés. „A szemgolyó belsejét kitöltő géles, átlátszó anyagban zavaros összecsapzódások alakulhatnak ki.” Összecsapzódások, micsoda szó ez is! „Ezeket az elváltozásokat a szem előtt úszkáló pókhálószerű foltokként vagy röpködő legyek formájában érzékeljük.” Röpködő legyek, na, még csak az kellene! Az én balszemem előtt hajszálvékony, kacskaringós girlandok tekeregnek, feketék, folyton félre akarom seperni őket, ne lógicáljanak itt nekem, mint a szélfútta indák. Tegnap este úszkálás közben vettem észre a szemem előtt úszkálókat. Azt hittem a víz van tele velük. De jöttek velem a partra is. Hazakísértek. Leültek velem a vacsorázó asztalhoz, a gép elé, együtt mostunk fogat. Csak akkor hagytak el, amikor a balkonon a csillagos ég alá kifeküdtem, ahogy nyáron, ha nem esik az eső, minden éjjel teszem.
2025. 08. 13.
Kezit csókolom, a harmadik sorba kérek két jegyet középre, hajol be a strandpénztár ablakán egy nagyjából velem egykorú férfi, nem túl vonzó külsejű, felül kopasz, hátul lenőtt hajú, ernyedt izomzatú, sápadt bőrű, mint aki sohasem látott napot, vagyis fordítva, mint akit sohasem látott a nap. Nem valószínű, hogy felfigyelnék rá, ezzel a mondattal viszont levesz a lábamról. Nem is látom az arcát, nincs is idő rá, hogy alaposan megnézzem, lépek ki épp a kapun, sétálok el a háta mögött, ahol a felesége áll unott testtartással, megszokhatta már a férje poénjait. Alig férek ki, várhatnék, míg a pénztárosnő magához tér a megszeppenésből, de nem várok. Nem lesz túl közeli?, vetem oda a férfinak kicsusszanás közben. Felnevet, a felesége is mosolyog (az ő arcát jobban látom). Felemás érzésekkel távozom: miért nem tudok kihagyni egy ilyen olcsó helyzetet? Miért nekem kell lecsapni a strandlabdát, amit nem is nekem dobtak?
Klárának az volt a szokása (szakszóval: poszttraumás énvédő mechanizmusa), hogy előre elgyászolt mindent, ami fontos volt számára, de nem örökéletű (és mi örökéletű a Földön?). Mindennapi elsiratni valómat add meg nekem ma, imádkozta, és amikor az elszakadás pillanata bekövetkezett, már nem érzett fájdalmat, csak valami tompa, zsibbadt fáradtságot. Sírt a nagymamája temetésén, de csak úgy, mint a kisbabák, amikor elkacagják magukat, ha látják, hogy mindenki nevet.
Hívatlan, de szívesen látott, apró látogatóim. Pár napja a zöld gyík az ajtó előtt a lépcsőn. Tegnap este a félig nyitott ajtón betévedő, majd egy kör után gyorsan ki is cikázó denevér. Ma hajnalban a kerten átviharzó seregélycsapat, megszámlálhatatlanul sok kis szárnyas csoda; amikor azt hittem, már nem érdemes elővennem a mobilttelefont, hogy felvegyem, még mindig jöttek, újabb és újabb hullámokban; az eleje a seregnek egypár másodpercre még a fűbe is letelepedett, hogy a lemaradókat bevárja. Nem vettem elő a telefont, nem vettem fel a látogatás végét. Csak álltam az ajtőban még egy darabig. Ki vagyok én, hogy mindezt láthatom?
2025. 06. 25.
Micsoda jövés-menés zajlik körülöttem! Micsoda élet! Lepkék, fátyolkák, madarak, fürkészdarazsak. Este denevérek. Reggel mókusok. A fűben gyíkok, óriáshangyák. Törpehnagyák is biztosan, csak azokat nem látom. Tele a levegő ide-oda cikázó vagy rajban röpdöső lényekkel. Szúnyogok is röpdöshetnének, ha nem irtanák őket itt, a Balaton partján. Nem röpdösnek, hál’istennek, és így a fecskék és az énekesmadarak is elkerülik a kertet, sajnos; csak a galamb búgása hallatszik néha. Ha elég sokáig ücsörgök itt -- és ücsörgök, a derekam mögött párna, a lábam felpolcolva, mert dolgoznom kell --, mindenkivel találkozom. Még a szomszéd macskáját is megleshetem, aki ide jár át a dolgát elvégezni. Rányávogok. Épp csak hátrafordítja a fejét. Leszar. Sértődötten nézek utána: mi vagyok én, vécésnéni?
Tíz- tizenkét év körüli kislány ücsörög szüleivel a közelünkben. Színes fürdőlepedő a vállán, a fején. A kezében mobiltelefon. Időnként hangosan felnevet a lepedő alatt. Aztán gondolt egyet, félrerakja a telóját, a nádashoz sétál, egy nádszálról gondosan lebontja a rátekeredett aprószulákot, ügyelve, hogy ne szakadjon szét, és amikor kész, meglengeti, majd a fejére teszi. Így jár-kel fel-alá a fűben, szulákkoszorúval a fején, mezítláb. Lélegzetvisszafojtva figyelem. Nehogy eszébe jusson szelfit készíteni magáról. Nem jut.
Az itteni (új) szomszéd kutyája (golden retriever, még nem tudom a nevét, bár a maga módján már bemutatkozott: amikor először meglátott, elém hozta az összes játékát, gumicsirkét, plüssnyuszit, horpadt pöttyös labdát), esténként egy „húron” pendül a katolikus templom harangjával, mondhatnám, ha ez nem lenne fülsértő képzavar. Fél nyolckor, amikor megkondul a harang, ő is rázendít. Van, hogy siet (nem mernék órát állítani hozzá), nem bírja kivárni a szent pillanatot, hamarabb kezdi el az üvöltést. Hosszan elnyújtva, szinte énekelve vonít. Nem lehet eldönteni, hogy szomorú vagy örül ilyenkor. Hajlok rá, hogy azt higgyem, örül. A mai napnak is vége. A harang is szólt pont úgy, ahogyan szokott.
Eladóvá vált szeretett nyaralónk. A Káli-medencében, Balatonhenye szőlőhegyén..."
Most találtam. Nem tudom, a posztoló tisztában van-e azzal, hogy a hírdetés első sora verstanilag teljesen megáll a lábán, csak ki kell egészíteni a teljes hexameterhez (pl.: "megválunk eladóvává lett szeretett nyaralónktól)", de az algoritmus elém hozta, mintegy tálcán.
(Azon már nem is csodlákozom, hogy a biztonsági kód: "anis".)
Mi lenne, ha Lou Reed Perfect Day-e nem csak egyetlen, kivételesen jól sikerült napról szólna, hanem életünk összes napjáról? Ha minden áldott reggel annak tudatában ébrednénk, hogy ma is tökéletes napunk lesz, hiszen csak a megszokott mozdulatainkat fogjuk ismételni, ugyanazokat a hétköznapi vagy hétvégi rituálékat kisebb-nagyob variációkkal, mint ahogyan a polifón zeneművek visszatérő témái ismétlődnek, és minden áldott este annak tudatában térhetnénk ágyba, hogy ma is gyönyörű napunk volt, hiszen nem történt semmi különös, „csupán” néhány apró, szépségesen szép megfigyelnivaló. Nekem erről szólt Wim Wenders 2023-as filmje a Tökéletes napok.
2024. 04. 13.
„I love not Man the less, but Nature more.” (G. G. Byron)
2024. 04. 12.
"I thought I was someone else: someone good" (Lou Reed)
„Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv nem sóz egy jót a fejünkre, hogy ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen minket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetnénk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, melyek ekképp boldogítanak, végszükségben magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.” (Franz Kafka: Oskar Pollakhoz (1904). Ford.: Tandori Dezső)
Olvasnivaló nélkül indultam el pénteken a Három Holló-ba a Jon Fosse-estre, amelyen Dobos Éva, Márton László, Kukorelly Endre és a Kalligram Kiadó igazgatója, Mészáros Sándor beszélgetett az író regényeiről. Elhangzott többek között az a gondolat, hogy a manapság megjelenő regények zöme kész probléma-katalógus. A könyvek nagyrésze valamilyen magy gondról szól. Mintha a szépirodalom szerepe az lenne, hogy az olvasót a világ aktuális bajairól tájékoztassa. „Ha valaki erre vágyik, ne Jon Fossét olvasson”, jegyezte meg Kukorelly Endre.
A 22-es busz hozzánk legközelebbi megállóját kétféleképpen lehet megközelíteni: a Művelődési Ház előtt elhaladva, vagy hátulról kerülve a közösségi téren át. Az utóbbi egy-két másodperccel rövidebb, ha nagyon sietek inkább ezt az utat választom, mert így nem esem abba a kísértésbe, hogy a Művház bwjáratánál álló könyvesszekrény aktuális „kínálatába” feledkezzem. Mindig sietek. De nem mindig tudok ellenállni a kísértésnek. Pláne, ha lefelé menet belém hasít a felismerés, hogy olvasnivaló nélkül maradtam, . Mintha egy létfontosságú szerv hiányában indulnék útnak. Ezt nem hagyhatom. Életveszélyes.
Így került a kezembe a F. Kafka: Naplók, levelek-kötet a Jon Fosse-estre menet. Az első négy levelet olvastam el útközben, köztük azt, amelyikből a fenti idézet való.
Előre szólok: elfogult vagyok Kukorelly Endrével kapcsolatban. Jártam hozzá írószemináriumra, ritkán. Töredéknyi gőzzel voltam jelen, igazi írói ambíció nélkül, hol az időt, hol a pénzt sajnáltam az ügybe fektetni. Az a néhány alkalom viszont, amit a csoportjában töltöttem alkalmas volt arra, hogy a mai napig tisztelettel viszonyuljak a széleskörű olvasottsága, tudása és írói képességei iránt. Kukorelly fura külseje (tar feje, szögletes arca), rekedt hangja, halvérűsége (hogy még a foci és a nők iránti rajongását is olyan szenvtelen hangon képes előadni sokadjára is, hogy a szenvedélyes emberben lehűl, de legalábbis meglanyhul a vér) stb., megosztja a hallgatóságot. A férjem pl. egészen addig nem hitte el nekem, hogy modellként szolgálhat bárkinek is (pláne nem a feleségének), amíg egyszer személyesen nem beszélgetett vele.
Kukorelly nem csak hisz abban, hogy az ember (köztük az író ember, amivé szerinte valamilyen szinten mindenkinek válnia kellene) „zoon politikon”, hanem meg is felel ennek a hitnek. Ahova hívják elmegy, nemcsak az ATV-be, de a Hír TV-be is, vagy bármelyik közszolgálati műsorba. Mindenütt elmondja azt, amit évtizedek óta hangoztat, hogy az olvasás (meg az írás), és általában a kultúra milyen fontos. Hogy itt kezdődik minden. Ha szóhoz jut, ezt bővebben is kifejti, és akkor felvillan az elképesztő irodalmi tájékozottsága. A közügyekre is odafigyel, ha nincs elég tudása valamiről, bevallja. Ez történt az Öt-ben, ahol a közlekedéssel kapcsolatos fejleményekről volt szó. A többiekkel ellentétben, éppen, hogy lejjebb csavarta valamelyest a vehemens hozzászólások lángját.
De.
Filip Tamásnak igaza van abban, hogy ő volt a legunalmasabb. A legszíntelenebb és legsemmitmondóbb az említett műsorban. Mi is felfigyeltünk erre a férjemmel, aki szerint az egész műsor elég gyenge eresztés volt. És igazat adtam neki.
Kukorelly nem nagyon igyekezett szóhoz jutni. Talán tényleg nem volt a közlekedéssel kapcsolatban sok mondanivalója. Talán tényleg meg akarta úszni. Hont nagy lángon lobogása, Konok konoksága, de még Schiffer másfajta halvérűsége is erőszakosabb az övénél. De hogy úgy akarna haza menni, hogy „Ugye, jót akartam? Dicsérjetek már meg!", azt nem hiszem. Nem az a fajta. Tipikusan az az ember, aki el van dicséret nélkül is. És amúgy általában nem az a megúszós fajta. Nagyon is sok mindenbe beleállt az utóbbi időben. Az Öt legutóbbi műsorába nem állt bele. Uncsi volt. Igen.
Aki nem akar unatkozni, kövesse a YouTube-on az Ütközések című csatornát.
Sajnálom, hogy ilyen soká válaszolok. Az áthelyezésemmel kapcsolatos teendők minden időmet felemésztették. A katonai bürokrácia egy rémálom. Egy lépés jobbra vagy balra, és egy tonna papír esik a fejedre. Rosszabb, mint egy kivégzőosztag. Persze, nem rosszabb. Csak ilyenek jutnak mostanában eszembe. Kivégzőosztag, rémálom. Vajon miért?
De végre Kijevben vagyok. Sétálok az utcán, a kávézók nyitva, tele emberekkel, beszélgetnek, mosolyognak. Több ezer katonakorú férfi, egészségesek, gondtalanok. Valami történhetett az elmémmel. Idegennek érzem magam ebben az életpartiban.
Ha gyorsabban szeretnél velem kommunikálni: fent vagyok a WhatsAppon, a Telegramon és a Viberen. A telefonszámom. ……………………….. Ha akarod, használd! Nem ragaszkodom hozzá.
Egy nap megiszunk valahol egy kávét, ebben biztos vagyok. És az lesz a világ legjobb kávéja. Ígérem.
