Voltál már úgy, hogy nem tudtad feketén-fehéren megmondani, hogy most tetszett-e egy könyv vagy sem? Én így vagyok Az isztambuli fattyúval. Ami mindenképpen mellette van, hogy elég gyorsan olvastam ki, szóval "etette magát", és hogy már vettem is egy másik könyvet Elif Safaktól, sajnos, elég kevés könyv elérhető tőle. Ami meglepett egy kicsit, az a néhol szappanoperás történetszövés (pedig nyilvánvalóan nem ponyváról van szó), és eléggé sokkolt a Mustafa-ügy. Nem tudom, hogy tetszett-e az a gondolat, ahogy a két felet -törökök és örmények- jellemezte valaki (nem most olvastam ki, úgy két hónapja, már nem emlékszem mindenre pontosan), azaz, hogy az örmények belekapaszkodnak ebbe a tragédiába, és a "nem felejtünk" a szlogenjük. Egész identitásuk alapja a Tragédia, a törökök pedig próbálnak nem emlékezni, vagy úgy tenni, mintha ez a szörnyűség csak egy szokásos háborús adok-kapok része lenne. (Mondjuk a török résszel egyetértek.) Nagyon furcsa volt a szexualitás megjelenítése, már az, hogy egy török nő könyvében erről nem is olyan kevés szó van. Én ahhoz vagyok szokva, hogy a török sorikban még a rakit is kitakarják, meg a homlokon csordogáló vért is; és max. csókolóznak a szereplők, de még azt is olyan kis takarósan.
A kedvenc részem volt, amikor egy helyen visszafutottak az időben, a huszadik század elejére, a genocídium idejére. Jó lett volna egy ilyen szál végig.
(Azért ide, hogy ne nálad alkalmatlankodjam, de remélem, úgyis idetalálsz. Nem most, de el fogom olvasni a Zord időket is, már beszereztem. Fogok írni arról is, hogy tetszett. Köszi az ajánlásokat, és szép estét, vagy jó reggelt, esetleg szép napot!)
Apránként nézem a Gyönyörök kertjét, egy-egy részlet megihlet. Ebből születik a szöveg,persze saját kiegészítőkkel, se gránátalmamagok, se tutaj, se cédrus, se vonulás éjszaka. Mindegy, azért fontos kiegészítőnek érzem, hogy pici köze van a festményhez. De az is lehet, hogy sok köze van.
Ma éjjel átúszunk a folyón és követnek a madarak mind színes szárnyaikat testükhöz szorítva, végleg elfeledve, mire valók. Halk és lassú vonulás ez: ki úszik, ki tutajként lebeg, ki egy csónakban ülve szemléli belenyugodva a túlsó partot. Széjjelszórt gránátalmamagok a vízen: a hold fényében fel-lebukó fejek a habokban. Az éjszaka könyörtelen, de kitartás: mind megérkezünk. Milyen békés ez a vonulás, a parton álló cédrust elengedik a gyökerek, s a túloldalon az a villanás, ki tudja, csak az éjszaka vége, vagy valóban a hajnalhasadás.
Most annyira nem érdekelnek a verseim, de majd valamikor átírom. Ezt évek óta mondogatom, de egyszer tényleg megteszem. Mondjuk a 'vega koszt' az elején valami olyasmi, amit akkor is szégyellnék, ha nem én írom. Akkoriban volt egy olyan tervem, hogy fogom a 'Peruggiai legendákat', és a nekem tetsző legendákból írok egy-egy verset. Az első a gubbiói farkas volt, utána meg beletörött az egészbe a bicskám. Egyébként a gubbiói farkast én is szeretem, csak azt nem tudom, hogy a verset-e vagy a legenda miatt a verset. Meg egyébként a farkasokat is szeretem. Meg Szt. Ferencet is, de gondolom, ez nem újdonság.
Egyébként már korábban meg akartam veled osztani, h mikor a fiammal a középkort vettük, akkor a Szent Ferenc legendák kapcsán megmutattam neki a te gubbiói farkasos verses. És bár folyton azt mondja nekem, h értsem már meg, ő nem olyan vers 'fan', mint én, erre elismerőleg dörmögött. ( Én szeretem azt a versed, bár úgy emlékszem te nem voltál utólag megelégedve vele.)
Csak egy költői kérdés: aki a Nagyítóban Bátai Tibor versét moderálta, miért nem moderálta anno ezt a bejegyzést:
"Nekem sosem tetszettek az ilyen versek, keresetteknek érzem őket, gyagyának, meg a legrosszabb soha nem nevettem még svéd gyermekversen. Ha meglátok egy ilyet, már rosszul vagyok "svédségünktől".
Úgy érzem mindig, hogy hülyegyerek szól, vagy ami még rosszabb felnőtt utánozza a gyereket..
It van valaki : ÉN akinek ez nem vers, mert a vers lélek...Sorry pici kukáskám."
Úgy tűnik, ezzel a stílussal a dokk.hu szerkesztősége egyetért.
Szegény kis Hamupipőke, aki kiválogatja majd az antológiás naplóból a lényeget, a hamuból a lencsét. +++++++++ Minden nap elolvasok legalább egy elbeszélést Csehovtól. A legjobb elbeszélőnek tartom. Kicsit mégis erőltetem magam, rossz szembesülni a rosszal, a fájdalommal. Mostanában tragikus filmeket sem szeretek nézni. Nem szeretek megérintődni, fizikálisan fáj a sírás. Mi ez, ha nem a giccs születése? Szerencsére, nincs íráskényszerem. +++++++++++ Azt gondoltam, az évek múltával a z égető kérdések majd elcsitulnak, de nem. Azt gondoltam, az élet majd kárpótol, amit az egyik kezével elvett, azt majd a másikkal.., de nem. Tetszik a gondolat, hogy építsünk abból életet, amink van. Vegyünk nagy levegőt, és nézzünk reálisan szembe a lehetőségeinkkel. Aztán mindent elront az, hogy ezt inkább holnap kezdeném.
Már nem tudom, melyik vloggert néztem éppen, vagyis hallgattam, mert közben mindig valamit csinálok, amikor az általa elolvasott könyvekről számolt be. Ez érdekes téma, még az sem érdekelt, hogy a java a könyveknek ponyva volt, meg ezek a népszerű, közérdeklődésre számot tartó pszichológiai könyvek, amiket ha elolvas az egyszeri ember, mindjárt szakembernek érzi magát. Amin megakadtam, az az volt, hogy a vlogger említette a Száz év magányt is, mint végre elolvasott könyvet, ami nagyon jó volt, meg tök vicces, meg tök perverz, de még most sem érti, miért ez a címe, és ki volt a magányos, és miért száz évig.
Nélküled napló 1025. bejegyzéséhez írom: nekem is volt ilyen barátnőm (ma már nem az), akivel, ha beszélgettünk, mindig ő meg a témái voltak terítéken. Gyakran kezdte úgy a beszélgetést, hogy hozzám fordul tanácsért, mert én olyan bölcs vagyok. Ezt más szavakkal mondta, vicceskedve, én meg komolyan véve a tanácsadói szerepemet, órákat beszéltünk saját magáról. Mikor felvetettem, hogy ezt a bölcs jelzőt csak azért használja, hogy levegyen a lábamról, és onnantól az én dolgaimról szót se, még nagyon titkolni se titkolta. Aztán persze, miután kifejtettem neki, hogy nekem is lehetnek, sőt vannak is problémáim, jött is a kérdés a beszélgetéseinkben, és velem mi van. Amit Nélküled írt, rám is jellemző lett: bezárultam, és egyszerűen nem esett jó beszélni magamról. (Egy valaki akadt, akivel viszont olyan mélységeket tudtam megnyitni magamban, amiért hálás vagyok. Sajnos az ország másik végére költözött, nem személyesen pedig már nem "olyan".) Ha mégis valamit elmondtam, jött a két mondatos orvosság, hogy aztán újra jöhessen ő. Sokáig nem tudtam, mi az, ami idegesít, hiszen alapvetően egy kedves ember. Aztán elkezdtek idegesíteni a telefonok, amiket akár késő este is megengedett magának, hiába szóltam. Bárkivel a legkisebb összetűzése volt, már hívott is, és a tök nyugodt estémet tette tönkre azzal, ahogy indulatosan szidva a másikat átadta nekem a feszültséget. Ő megnyugodva, higgadtan, hálásan tette le a telefont, én meg órákig nem tudtam elaludni a rám ruházott feszkó miatt. Ha valami problémám volt vele, és megmondtam neki, mindig elnevette, mintha valami kis hülyeséget mondanék, vagy hát ő nem is így gondolta. Egy csepp túlcsordult évekkel ezelőtt, és nem vettem fel neki többet a telefont. Lehet, hogy csúnya volt így, mert évekig azért "legjobb barátnők" voltunk, és érdemelt volna valami kis magyarázatot. Most minimális kapcsolatban vagyunk, néha egy-egy messenger üzenet. Nem tudom, hogy bánom-e, mert azért voltak jó sztorik is ebben a baráti kapcsolatban. De azt hiszem, méltatlan lett volna tovább főkomornának lenni.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
