A „contendiente” magyar szinonímái között találtram rá a „vágytárs” szóra. Az mi lehet? „Akik bizonyos czélt egymás kizárásával, mintegy versenyezve elérni, vagyis valamit elnyerni vágynak, törekesznek, azok egymásnak vágytársai, pl. kik ugyanazon nő szerelmére vagy ugyanazon hivatalra vágynak.” – írja az Arcanum. Aha.
Megint elbóbiskoltam egy szeretkezési jelenet fordítása közben. Ez még Urturi, a baszk írónő. A regény fele SPOILER a középkorban játszódik, amikor még létezett az ún. menyasszonyfektetetés intézménye. Az ifjú arának tanúk előtt kellett elhálnia a mennyegzőt a férjével. Tucatnyi tanú – köztük a menyasszony apja – jelenlétében. SPOILER VÉGE Az írónő nem fukarkodik a szaftos részletek ismertetésével. Remélem, az olvasót jobban felizgatja ez a jelenet, mint engem, és nem alszik el közben. Mentségemre legyen mondva: éjjel 11 óra 13 perckor értem ehhez a részhez. Már rég ágyban kellene lennem, és boldoggá tenni a férjemet, tanúk nélkül. De ő már alszik. Csak én gyötröm magam.
Dzisiaj jest dwadzieścia dziewięć września (wtorek)
Felhívott ma reggel Mági telefonon. Hogy állsz a gyaloglással, szegezte nekem a kérdést. Inkább gyaloglok, mint állok, vallottam be. Csatlakoznék-e hozzá pénteken korán reggel, csak egy órácskára, ha nem szakad az eső. Szemerkélni szemerkélhet? Az belefér.
„Ezt szerettem mindig”, mondta ma reggel a Hang, és felébredtem. Nem álmodtam semmi érdemlegeset, csak leírhatatlan zagyvaságokat, állapítottam meg, és már majdnem megkönnyebbültem, hogy a mai penzumom leróhatatlan, amikor eszembe jutott. A rókakölyök! El akartam felejteni? Azt hittem, nem él. Egy fehér nejlonszatyorban feküdt, ki akartam venni belőle, hogy kivigyem valahova (még sem tarthatok bent a házban egy döglött állatot), de akkor belém harapott. Nem fájt. Inkább jólesett. Az egész kézfejem a szájában volt (hogy fért bele?), éreztem az összes fogát. Nem is olyan kölyök ez már, nem árt óvatosabbnak lennem, gondoltam, és összefogtam a zacskó száját. A róka abban a pillanatban elalélt. Még megölöm, ijedtem meg. Kinyitottam a nejlonszatyrot, és újra belenyúltam. A róka újra megharapott, de megint nem fájt. Akkor jöttem rá, hogy csak éhes. Hamar kekszet kerítettem valahonnan. Egyél csak, nyújtottam felé. Nem fogja megenni, mondta valaki, hús kell neki. Hát, az nincs, mondtam vagy csak gondoltam tehetetlenül, és már a következő álomjelenetben jártam. Fekete ruhás férfiak álltak egy futószalag előtt. Valamit készítettek. Hogy mit, az nem derült ki.
Új könyvet ajánlott fordításra az Európa Kiadó, egy mexikói írónő regényét. Egészen friss még, alig találtam róla valamit. Beleolvastam. SPOILER. Egy vaskos közösülési jelenettel kezdődik. Elég keménynek tűnik, sok erőszakkal, agresszióval. A szereplők kamasz gyerekek. Az egyik fiú pornófüggő, rögeszmés képzelődései a szomszédasszonyával kapcsolatban vérfagyasztó cselekedetekbe torkollanak. Egy interjúban thrillerként emlegetik, de hozzáteszik: ez Mexikó mai valósága. A nyelvezet barokkosan burjánzó. Viszont elég rövid, 117 oldal. SPOILER VÉGE Vállalom-e, kérdezik. Uhh! A széplelkűségemet biztosan le kellene vetkőznöm közben, ami talán nem tenne nekem rosszat. De egy újabb krimi? Szellemibb, gondolatibb szövegre vágyom. A szerző (18 évvel fiatalabb, mint én) rokonszenves. Sokkal rokonszenvesebb, mint annak idején Zafón volt. De számít ez?
Mechanikus citrom. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mint Kubrick narancsa, de a mienk. Van egy sorozat, az Évek alatt. Egy manchesteri család életét követi nyomon. M. ajánlotta, még nem néztem bele. A szinopszis szerint a család élete egy éjszaka megváltozik, a történet felgyorsul, és megmutatja, mi történik velük a jövőben, az elkövetkezendő 15 évben.
Tizenöt év múlva, kereken hetven éves koromban, hogyan fogok visszanézni a mai napra? Szeptember 28-ra. Álljon itt egy rajszög: ne felejtsek el emlékezni.
Dzisiaj jest dwadzieścia osiem września (poniedziałek)
„Dög!” – mondta a Hang tüsszentve, vagy inkább úgy, mint egy csaholó kutya, aki annyira belelovalja (bocsánat: beleebeskedi) magát az indulatba, hogy az arra járó már-már megsajnálja: jaj, mindjárt megfullad szegény. Egy kastély kerti pavilonjában tartottam előadást ébredés előtt sok embernek. Hogyan alakítsuk át magunkat, hogy kibírjuk... -- mintha ez lett volna a téma. Hogy mit kell kibírni, arról nem esett szó, mintha egyértelmű lett volna, a hallgatóság legalábbis adottnak vette, én pedig nem magyarázkodtam. Láttam magam egy munkaasztalon két-három kilónyi, tömbösített anyagként, fej, láb, karok, arc, száj, szem és fül nélkül, mintha azt akartam volna szemléltetni, hogy a test kiálló részeit haladéktalanul el kell tüntetni, mert felesleges fájdalmat okoznak azzal, hogy mindenbe beleakadnak. De ezt már csak utólag képzelem hozzá. Álmomban akkor már nem képzelődtem. Nem volt mivel.
Dög lengyelül: padlina. Dögvész: szkodnik. Dögevő: trupożerny. (Előre látom, amint a leendő nászasszonyomnak leesik az álla, ha meghallja, miféle tudással vérteztem fel magam az utóbbi időben. Mert én szorgalmas, ügybuzgó kislány vagyok.)
Kedves Naplóm! (Późno w nocy, zamiast spać.)
Rég fordultam hozzád így, közvetlenül neked címezve a szavakat. Nem mindig szeret az ember mások előtt intim beszélgetést folytatni. De most muszáj (lesz), ugyanis el kell újságolnom neked egy jó hírt, amit képtelen vagyok magamban tartani. Képzeld, előléptettem magam! Addig ügyeskedtem, addig furakodtam, buzgólkodtam, nyomtam magam felfelé, amíg a DOKK Iszaptúrájából a DOKK Lelkes Emeséjévé nem váltam, és ez nem mese. Ez valóság! Mostantól lehet majd velem példálózni, ha éppen nincs kéznél senki, akit pellengérre lehetne állítani. Valahogyan így: A kis ügybuzgó (ezt szitokszóként kell elképzelni)! Jön itt a törtető, pedálozó odaadásával; tonnaszámra hordja a kikötőbe a lelkesedését, az agilitását. Mit képzel, mikor épül itt abból jövő? Haha! Soha! De legalább lesz kit kib…illenteni a becsvárából (hogy illetlenebb szót ne használjunk, különben rögtön mordorálnak). Piszkáljuk meg egy kicsit (vagy nagyon), hátha elkullog innen – mint már olyan sokan – ő (eminenssége) is.
Fontos szerep ez, Kedves Naplóm. Annyi mindenre alkalmas, ha másra nem, lábtörlőnek. Csak kreatívan kell hozzáállni. Te mit gondolsz?
Hogy hallgassak Bëlgát? Az Az a baj-t? Ja, ne! Azt már unom, sose szerettem, és annyira primitív, hogy nem tudnám vele beleélni magam a Meseségbe. Akkor olvassam el az Akvárium-ot Pilinszkytől? Azt nem kell elolvasnom, Kedves Naplóm, ugyanis kívülről tudom. Még Iszaptúró koromban bemagoltam.
Dwa tysiące dwadzieścia, wrzesień, dwadzieścia siedem
Óvodamadárka – ezzel ébresztett ma a Hang. Álmomban tele volt vendégekkel a ház, családos nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel. Hordtam eléjük az ételt, amit én főztem, jól megrakva mindenkinek a tányérját. Nem szóltak, hogy nem éhesek, mégsem evett senki egy falatot sem. Mit töröm itt magam, néztem szégyenkezve a férjemre. Meg sem kellett szólalnia, a tekintetéből olvastam ki a választ: „Azt hiszik, megöltél valakit.” Ééén?
Furcsa viselkedésű fiatalemberrel találkoztam ma az erdőben, és életemben először féltem igazán, pedig találkoztam már futás közben mindenféle alakkal, köztük a mutogatós öregúrral, akiről először azt hittem, mobiltelefont tart a kezében, vagy egy kulcscsomót, bármit, aminek értelme van. A Csacsi rétig futottam ma. A kacskaringós belső ösvényt választottam visszaútnak, amelyiken régebben kilószámra lehetett a somot gyűjteni, ezen a nyáron alig találtam pár szemet a bokrokon. Már majdnem kiértem a széles útra, amikor egy fekete inges, szemüveges fiú jött velem szemben. Amikor meglátott, megtorpant, és usgyi, elkezdett visszafelé futni, abba az irányba, ahová én is tartottam. Hátra-hátra pislogott, mint aki ellenőrizni akarja, hol tartok, vigyorogva nézett rám, amikor beértem. Nem tudtam értelmezni a viselkedését. Ez ijesztett meg, jobban, mintha bottal fenyegetőzött volna. Majdnem visszafordultam, de vártak itthon az ebédhez, nem jöhettem haza kerülőúton. Végül nem történt semmi. Talán csak képzelődtem.
Dwa tysiące dwadzieścia, wrzesień, dwadzieścia sześć
Saját fülünkre állunk – ezzel ébresztett ma a Hang, elég későn, mivel éjszaka filmet néztünk. Mezítláb szaladtam álmomban egy parton, könnyű, nyári ruhában. Láttam magam az árnyéktalan tájban, mint egy túlexponált felvételen. Szabad voltam és kortalan.
Hideghegy. Nicole Kidman – általam ismert – legjobb alakítása. Mindent elhiszek neki, még azt is, hogy egy férfit, akit Jude Law alakít (bár nem az esetem) rövid, szinte csak futó ismeretség után –évekig szeretni lehet. Józanul. Vegytisztán. (Miközben működik – nagyon is – a kémia. A színészi játék önmagában persze nem lenne elég ennek a – szinte már emberfeletti – vonzalomnak a hitelesítéséhez. Kell hozzá a háború irracionalitása és a „balgák” földhözragadtsága, mint minden műben, ahol a valószerűtlenül eszményit akarják elhitetni a befogadóval. A férfi főszereplő komplementere az élveteg lelkész (Ph. Seymour Hoffman), a női főszereplőé a vaskos beszédű, darabos mozgású földműveslány, Reneé Zellweger. Az utóbbira nem emlékeztem! Nem értem, hogyan felejthettem el! Pedig még túl is van karikírozva ugyanúgy, ahogyan Romeo Mercutiója, Julia dadája, Don Quijote Sanchója, Csongor Balgája. E párok – mint ugyanannak a jelenségnek a színe és fonákja – elválaszthatatlanok (elválaszthatatlanabbak, mint a szerelmesek, hiszen ők mégis csak két külön világ).
Dwa tysiące dwadzieścia, wrzesień, dwadzieścia pięć
„Ha elég sokáig ülsz a folyóparton, láthatod, amint ellenségeid tetemei szép sorban elúsznak előtted.” Ez állítólag egy kínai közmondás. Nem tudom, én egy tó partján lógatom a lábam, és azt várom, mikor jutunk végre el az alfáktól az Om-egókig.
John Mendes filmje, az 1917 egy mondatban: egy közkatona rohan lövészárokról lövészárokra a soha meg nem álló háborúban, hogy megvigye a szót a rangban felette állóknak: Stop! És mivel azok nem értik, üvöltenie kell, torkaszakadtából, ellentmondást nem tűrően.
A lopott hatalomról: „Ted vagy mást győz le, vagy azt hiszi, mások győzik le őt, mivel az ő világában nem létezik kölcsönösség.” (…) „Ted nem fog megváltozni, hacsak ő maga nem akar megváltozni.” (Patricia Evans: Szavakkal verve)
2020 (dwa tysiące dwadzieścia). szeptember (wrzesień) 24. (dwadzieścia cztery) Z czystym sercem
„Tak mi połóż dłoń na skroni,/ bym czuł dotyk własnej dłoni. Chroń mnie jak przed ciężkim ciosem,/ jakby los mój był twym losem. Kochaj mocno wbrew rocterce,/ jakbyś miała moje serce.”
2020 (dwa tysiące dwadzieścia). szeptember (wrzesień) 22. (dwadzieścia trzy)
„Megérte?”, kérdeztem álmomban a nyers színű anyagokból összetákolt bábot, amelynek rongyokkal kitömött, kerek feje középen durva öltésekkel volt összevarrva. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a báb megengedte, hogy kettévágják a fejét, de aztán mégis „élni” akart, ezért újra összetákoltatta magát. Kivel? Arról nem szólt a fáma.
2020 (dwa tysiące dwadzieścia). szeptember (wrzesień) 22. (dwadzieścia dwa)
Ovidiust olvastam ma (harminc év elteltével újra), az Átváltozások-at – a kedvenceken túl jó néhány olyan metamorfózist, amelyet régebben legfeljebb csak csak átfutottam. A fák gyülekezésé-t pl. Gyönyörök gyönyöre. Nem emlékeztem rá, pedig A gyűrűk ura mászkáló fáiról eszembe juthatott volna. A fülem annyira ráállt a verslábakra (Devecseri!), hogy egész nap azokon sétafikáltam (szigorúan a fülemmel), mintha gólyalábakat kaptam volna, hogy mindent az időmérték szempontjából vegyek szemügyre, még mindig a fülemmel, hogy teljes legyen a képzavar... „Sonkával töltött pulykamedál sül a gázon” – énekeltem lelkesen az itthon maradt gyerekeimnek (este zoom-on a távolba szakadt hazánkfiának is előadtam), míg rám nem szóltak: Anyaaaa!!!
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
