Csodálatos dolog, hogy Európa-szerte elismerik irodalmi működését, hiszen a kontinens ikonikus városainak terein szelfizett nagyra értékelt kötetével, és a híreket olvasva sehol se tartóztatták le vagy utasították ki, bár ebben nem lehetek biztos, zsúfoltak a híroldalak, háborúk, terrorcselekmények, katasztrófák, így aztán a kisebb dolgok elsikkadhattak.
Tudom, én ilyen eredményeket sohase fogok elérni, öreg és demens vagyok már az ELTE-hez, bár egy dologra büszke vagyok, amihez a – jó esetben – nyolc év általános, négy év középiskola, faszsetudja követni hány év és milyen szakon végigseggelt felsőoktatás, OKJ-s folyóírás-tanfolyam – nagy- és kettősbetűk is – stb. nem volt elég, én egy nap alatt megtanítottam, hogy a főszerkesztő-helyettest kötőjellel kell írni. Azt nem tudom, hogy mit kellett elfelejtenie ehhez, nem tudom, hogy a tárkapacitás mennyire lehet kihasználva.
A lényeg, hogy ekkora hendikeppel már reményem sincs, hogy irodalmi vonalon sorompóba lépjek vele, de aztán beötlött, alkottam én már az örökkévalóságnak, hiszen például a hotdodsütőm alumíniumból készült, normál körülmények között az erózió se fogja, és még áramszünet esetén is működik.
Ráadásul a világ számos pontján élnek szerencsések, akik birtokolnak már ilyet, és ezt természetesen fotókkal is tudom bizonyítani!
Mondjuk van egy kis eltérés mesterem és példaképem módszere és az enyém között, ugyanis az ő szefijeiből nem tudni, hogy azokon a helyeken akárcsak egy olvasója is akadt, míg az én képeimen az látszik, hogy a helyiek használják – ki mire -, talán még szeretik is!
Lehet engem megkövezni, de mielőtt a Dokkon szóba került, életemben nem hallottam vagy olvastam Szepes Erika nevét.
Most meg már úgy vagyok vele, mint a cápauszonylevessel, biztosan jó lehet, hiszen rengetegen vagyonokat fizetnek érte, de én akkor se kérnék, ha ingyen kínálnák.
Aztán az is biztos, hogy az ELTE-re se fogok már járni, és ennek csak az egyik oka, hogy egy féléves odajárás félmillió forintba kerül, de azt is látom, hogy akinek még én fizettem a tandíját, nem tanulta meg, hogy a hatásszünetet egybe kell írni, a főszerkesztő-helyettest meg kötőjellel.
Engem nagyon elborzaszt az AMWAY-ügynöki tempó, a tolakodás, a mantrázás, hogy akik nem úgy látják a lehetőségeiket, mint ő, az mind hülye. Közben úgy tolják előtérbe a saját elképzelt, vagy remélt jövőjüket, mintha az a valóság lenne.
Visszatérve Szepes Erikára, én nagyon sajnálom, hogy nevét – amiért biztosan sokat tett – adta olyan célra, amire úgy tűnik, csak hivatkozni lehet, hiszen szemmel láthatólag szerkesztői munkát nem végez. Nekem úgy tűnik, arra használják csak, mint a teleshopok a NASA-t vagy a brit tudósokat, hivatkozni lehet rájuk, amikor a gagyit árulják.
A Dokkon a szerkesztés, mint olyan, nem működik, tökmindegy, hogy kik szerepelnek az IMPI-ben, Bak Ritán és furimon kívül mástól nem olvastam kétszavasnál hosszabb meót, Köves nem segít, csak pár szóban osztályoz, Renáta havonta egyszer-kétszer szólal csak meg, Szepes Erikáról – aki még be se köszönt főszerkesztő-helyettesként – meg csak annyit tudok, amennyit PA mantrázik róla, de az meg olyan hatást vált ki nálam, mint Piszkos Fred szeretete.
Direkt nem a párbeszédre létrehozott naplóba írtam, mindamellett, hogy nagyra értékelem a tulajdonos szándékát, nagy összegbe mertem volna fogadni, hogy a Dokk felkent trollja félnapon belül ellehetetleníti a szabad beírást, most szegény naplótulaj kénytelen volt lezárni, várhatnak a beírók, hogy mikor ér rá elolvasni a beírásokat, mikor tudja nyilvánossá tenni azokat, olyan lesz a „párbeszéd”, mintha két Mikes Kelemen levelezne egymással. El lett véve az azonnali reakció lehetősége.
Viszont nem is tudtam volna kivel fogadni, hiszen aki az utóbbi néhány évben figyelemmel volt a Dokkon zajló folyamatokra, közel ugyanazt láthatta, mint én, és rettentően sajnálom, hogy minden jobbító kísérlet a jövőben is kudarcra lesz ítélve, nem tudom – csak sejtem -, hogy kik tehetnének ez ellen, de az nyilvánvaló, hogy impotensek, azt nem tudom, hogy szándékosan vagy nemtörődömségből ilyenek, de nem is igazán érdekel, ha a fejemre esik egy tégla, az igazi lényeg akkor nem az, hogy véletlenül ejtették-e rám, vagy dobták, az csak akkor lesz – számomra – fontos, ha túlélem.
És amit nem mulasztanék el semmiképpen, tessék minden bekezdés, vagy akár minden mondat elé odaképzelni, hogy „szerintem”!
Már jóideje nem írtam igaziból a Dokkra, persze, ha neadj’isten kiesne belőlem egy-egy vers, felteszem, nem igazán érdekel, hogy hogyan dönt róla a főítész, viszont arra a Dokk kiválóan alkalmas, hogy verseimet itt tárolhassam úgy, hogy egy-egy sorával is tudja keresni köztük, ahogy vénülök, úgy felejtek, néha bizonytalan vagyok, hogy egy-egy témáról már írtam-e valaha, nos, itt meg tudom nézni, szóval a naplóba a jövőben se szándékozom írogatni. Ez nem fenyegetés vagy ígéret, lehet, hogy holnap meggondolom magam, de az majdnem biztos, hogy aki erre a bejegyzésre - kiszámíthatóan - reagál a tőle megszokott arroganciával és mindenféle logikát vagy értelmet nélkülözően, nos, arra biztosan nem reagálok, olyat úgyse ír, amit már ezerszer ne írt volna le, olyat meg pláne, aminek egyáltalán köze lenne ahhoz, amit én írtam.
milyen jó hogy vagytok anyák feleségek lányok hogy nélkületek üres
már reggel virág korán kellett lemenni érte ilyenkor jó drága de hát egyszer van egy évben érezzétek milyen nap ez gondolunk rátok szeretet megbecsülés hála
hát ez az háromszázhatvannégy nem nőnap pedig az anyák satöbbi akkor is azok
ha nem lennétek nemcsak nyolcadikán lennék szomorú
„Elindult a hír, hogy a Samsung vásárolta meg” – milyen üzem létesül az őrbottyáni téglagyár helyén?
Őrbottyánnal gyakorlatilag összeérünk, a távolság közöttünk az egyik irányban negyvenezer kilométer, a másikban nulla - bár a helyiek ismernek ennél rövidebb távolságot is.
Engem az nyugtatna meg igazán, ha azt mondanák, hogy akkumulátor-újrarobbantóüzem épül, ehhez az én kutamból vezetik a vizet, és a ménkűt arról a trafóházról veszik, ahonnan én kapom az áramszünetet.
Ennyi év után ugye nem most kezdenének igazat mondani?!
Ahogy Filip a napokban jelezte, a DOKK FAQ-ban két kezeletlen üzenet volt hetekig, nos, az egyik az enyém volt, én kíséreltem meg hivatalosan segítséget kérni Pálóczi folyamatos zaklatása ellen.
Sajnos a főszerkesztő úgy törölte, hogy semmiféle intézkedést nem foganatosított, de nem is reagált, választ se kaptam.
Így aztán feljogosítva érzem magam arra, hogy megtoroljak bármilyen támadást, cáfoljak vádakat, visszautasítsak hazugságokat, korrigáljak tévedéseket, és megszégyenítsek bárkit, aki ártó szándékkal dehonesztál akár engem, akár mást.
Ennyit bevezetőnek, lássuk, mire reagáltam!
„ROSSZ ÉRZÉS NEM MEGGYŐZŐ FELKÉSZÜLTSÉGŰ VERSMŰHELY INDÍTÁSÁRÓL ÉRTESÜLNI A DOKK-ON: PLÁNE, HA ITT HIIRDETIK MEG”
Karaffa közel negyven éve jelent meg először irodalmi lapban, azóta szinte folyamatosan jelen van úgy a lapokban, mint antológiákban és irodalmi portálokon. Kötetei kedveltek az olvasók között, tudok olyan könyvhétről, amelyik az ő egyik kötetének bemutatásával kezdődött. Nem mondható tehát, hogy élete egyetlen, spaklival a tepsi aljáról összekapart kötetével házalt kiadótól kiadóig, míg végre valamelyik nagy nehezen kiadta, és ő nem szelfizett annak gusztustalan borítójával számos helyen, vagy nyomta a kezébe valódi irodalmároknak, legalább addig, míg le nem tudta velük fotózni.
Karaffa irodalmi lapokat indított, szerkesztett. Egyről már harminc éve tudok, akkor közölte egy versemet. (Nekem ez volt az első ilyen, és azt hiszem akkor ő indított el abba az irányba, hogy kényelmesebb nekem, ha nem én házalok írásaimmal, hanem a szerkesztők kutatják fel azokat, engedélyt kérnek a közlésre és küldik a tiszteletpéldányokat. Olyan ötven versemmel jártam már így, de ez most mellékes, beírásom ezen része nem rólam szól, hanem Karaffáról.)
Szóval a fentiek alapján is érthető Pálóczi irigykedése Karaffára, arról nem is beszélve, hogy ő úgy volt a Dokk szerkesztője, hogy arról lemondott, és nem kibaszták onnan heteken belül, mint Pálóczit.
Ja, és ő nem cigánykodott a dokkos tulajdonrészével, hanem eladta, és a befolyt pénzt egy – az éhezés szélén álló – költőnek adta.
És akkor jön ez erőszakos, tolakodó, szerintem tehetségtelen önjelölt igazságosztó, és fényképpel illusztrálja, hogy ő viszont milyen felkészült, hiszen egy könyvtári asztalon ott van egy csomó könyv, gondolom, percekig igazgatta azokat a fotózás előtt, meg van ott egy számítógép is, a képernyő szerint azon bekapcsolása óta nem volt egy művelet sem megindítva.
Karaffának, ha olvasni akar, nem kell elbattyogni a könyvtárba, hiszen csak a bőrösműhelyében van vagy négy-ötezer kötet, a háza többi helyiségéről nem is beszélve. És ő valóban sokat olvas, és a szakkönyvekből tanultakat alkalmazni is képes.
Én tegnap azon, amit Pálóczitól olvastam, nem is lepődtem meg, ő erre képes, csak hozta a formáját, féltékeny, beleugat mindenbe, amihez semmi köze, kettős mércével él, ez van, ő a Pálóczi. Röhögőgörcsöt akkor kaptam, amikor a fotót láttam meg, szegény, mintha az, hogy ő hozzáférhet néhány könyvhöz, feljogosítaná arra, hogy mást lealázzon, szakértelmét megkérdőjelezze.
Na, erre írtam egy haikut, szerintem jó lett, de hát szerintem minden versem jó, mindenki más eldöntheti, hogy tetszik-e neki, vagy sem, de arra büszke vagyok, hogy tizenhét szótagba összesürítettem, amit lényegesnek tartottam.
Erre egy irodalmi műhely társtulajdonosa nem a tőle elvárható módon értékeli a verset, hogy mittudomén, a haikunál elvárható, hogy ez vagy az, hogy az első sor miért kezdődik névelővel, ilyenek, hanem:
„A proletkult válasz rögtön egy habakukutyin. Ennyi telik a "munkástagozattól". Nem vette észre, hogy hallgatni arany.”
Proletkult. Munkástagozat.
Tegerész segédkapitányként feleltem egy – mai értéken – sokmilliárdos értékű hajóért, a hasonló értékű rakományért, vagy harminc ember életéért, a szolgálat tevékenységéért.
Tipikus munkástagozat.
Telepvezetőként én vittem az ország legnagyobb kavicstelepét, én döntöttem el, hogy a nagy építkezések mennyi sódert, milyen bontásban, hány kocsival kapjanak, de úgy, hogy a kis építkezőknek is jusson.
Mi ez, ha nem munkástagozat?
Hajózási diszpécserként én döntöttem el, hogy a BKV huszonegynéhány vízibusza hova és mikor, milyen menetrend szerint közlekedjen, azokon ki legyen a személyzet, alkalmanként ötven-hetven ember beosztásáról döntöttem.
Munkástagozat.
Nyomozóként felderítettem az elkövetőket, ha valakinek az élete, testi épsége, vagyona sérelmet szenvedett, vagy fenyegetve volt.
Ügyeletes rendőrtisztként én feleltem Újpest közbiztonságáért, helyetteseimen keresztül irányítva a rendőrök tevékenységét.
Munkástagozat a javából!
Az ország egyik legmodernebb, legnagyobb - a hadiipart is kiszolgáló – gyárában osztályvezető-helyettesként, majd villamosmérnökként erősítettem a munkástagozatot.
Évekig voltam egy, mintegy tízezer főt foglalkoztató cég egyik értékesítési igazgatója, kb. kétezerötszáz ember tevékenységét irányítottam. Persze, munkástagozat.
Voltam egy gyár egyik művezetője. Tessék mondani, az belefér a munkástagozatba?
Volt saját kereskedelmi cégem. Az jó oda?
Magamról még annyit, hogy tizennyolcévesen azzal a ruhával, ami rajtam volt, és egy megtömött tengerészzsákkal hagytam el ideiglenesen – majd húszévesen végleg – szüleimet, most pedig egy nyolcszobás házam van, soha nem loptam, nem kaptam ingyen senkitől semmit. és csak amióta a nyugdíjrendszer működéséből következően minden reggel szegényebben ébredek, mit ahogy előtte elaludtam, valóban kénytelen vagyok fizikai munkával kiegészíteni a bevételeimet, ezzel lassítva házam állagának a romlását, és mérsékelni azt a folyamatot, hogy abból a komfortból, amit megteremtettünk magunknak, ne kelljen egyszerre túl sokat feladnunk.
Dolgozom, de s saját újításaimat, saját ötleteimet valósítom meg, konkurencia nélkül. Amit én csinálok, azt rajtam kívül senki. Ha már munkás az ember, adja meg a módját!
De ha már Pálóczi osztályharcot vízionál, és ha én, akit, ha megköveteltem volna, 74. óta hívhattak volna mérnök úrnak, én vagyok a munkástagozat, akkor ő, aki ilyen szempontból ellenségemnek tartja magát, vajon melyik osztályba tartozik?
Én tudom, hogy ki és milyen vagyok. Gyűlölöm a törvényszegőket, lenézem a törvényhajlítókat, a személyre szabott törvényekkel is visszaélőket, kiállok azokért, akik arra önmagukért képtelenek, a kiszolgáltatottakért, viszolygok a tolakodóktól, a tévedhetetlenektől, a mások véleményét leugatóktól, a szégyentelenektől, a sommás ítéletekek csípőből megalkotóktól, a humortalanoktól.
Mindegy, pontosan tudom, hogy egy beszűkült tudatú ember ebből az egész írásból egy kukkot se fog megérteni, szokás szerint ír valami faszságot – no nem mondjuk egy haikut, ahhoz az ő tehetsége kevés, vagy legalább egy hét „alkotói szabadságot” kéne hozzá kivennie -, aztán hónapokig szórakozik a nevemmel, voltam már Turcsi, Görcsi, leszek proletár, fekete anyag, előhozza ugyanazt a húsz-harminc fényképet, amivel már évek óta traktálja a Dokkot, ismét beszámol arról hogy melyik hírességet zaklatja idióta „poémáival”, szóval marad Pálóczi, esély sincs arra, hogy valami normális irányt venne, mégis megírtam ezt, mert most jól esett. Azt mindenesetre fenntartom, hogy szerencsés lenne, ha az illetékesek valahogy meggátolnák ennek a „bármely mosópornak” a fékevesztett habzását!
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
