Újra

átszáll a köveken, mint gyermek,
ki pöttyös labda előtt át-át ugrál,
átszáll a köveken a hideg emlékezés.
sűrű fátyol takarja kapualjak
karcsú vállát,
(nem úgy, mint régen)
Lehullnak a megfagyott,
barna levelek
alvó fáknak ágairól.
Saját léptek lobognak
szememben:
négy láb, s négy talp
dobog az utcákon;
összevisszaság,
kusza minden;
(elfekszenek a táblák,
kavarog a boldog gőz
a kémények csúcsán,
rozsdavörös, megdőlő
templomtorony)
Újra a nem látott látszatot,
hogy a szem, mint fényes,
meleg szobában ijedt sarok
feszítsen élesen, érezném;
a meg nem ízlelt ízt, hogy
a nyelvek hegyén a fáknak
nyugodt rezzenését,
s napsugarak forró színét érezném;
a nem hallottakat, hogy
halljam, mit a varjak
rebbenő szárnyukkal
egymásnak kavarnak, érezném;
(csecsemőként öntudatlan)
Gurulnék a padló higgadt völgyében,
együtt futna, köröket rajzolna kezünk,
mint gyertyán a lobogás,
együtt futnánk nem látott lépteket,
(úgy, mint régen,)
s torkomra nyelném meleg
leheleted.
(újra.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.