Aszály
Hogy szalad utána a mező,
kéri,könyörög, ne menj!
Bánatától rozsdás a kasza,
haragjától barna az eke.
Nagy szelek szidják a tájat,
hibáztatja durva aszály,
a szomjas göröngy kitátja száját,
árnyas dülőt irigyel a lapály.
A keszkenők fekete lobogók,
megriadnak a kukoricasorok,
porzik a rosszkedvű kapa,
fáj a dereka, ropog a nyaka.
Száraztorkú szél beszél,
az égre leskelődve néznek;
könnyű, elboronált felhők,
mára semmit se ígérnek.
Fészkében ül a jókedv,
nem repül ki a hangja;
esznek és nézik, és nézik,
hogy küszködik egy hangya.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Megyei Tükör, 1969
Kötetben: Mégis reménnyel cimborálni (Csíkszereda, 1999)
Kiadó: Pallas-Akadémia
